Első fejezet - Miért ne állj neki főzni vasárnap este kilenckor, négy óra kemény fizikai munka után, álmosan, nyűgösen?
Paprikás krumpli. Egyszerű kaja, nem lehet elrontani - gondolná a laikus, aki még nem találkozott velem. Mentségemre szóljon a fáradtság, nyűgösség, a 7 fokos konyha, illetve, hogy valahol apám lánya is vagyok. Bezony, nem én valák az első olyan generáció a családban, aki képes volt nem jól elkészíteni ezt a tradicionális magyar étket.
Az úgy történt, hogy megfőztem, persze kóstolás nélkül, majd kimertem egy fél tányérnyit, hogy éhes vagyok és amúgy is le kell tesztelni. Már az első falat után éreztem, hogy nem lesz ez így jó, nem raktam bele elég sók (pont mint szülőatyám annak idején), ezért utolsó erőimet összegyűjtve kiszaladtam a konyhába és belesóztam a lábosba, mielőtt elfelejteném, Ezután fogtam a sót és bevonultam a szobámba, hogy ehetővé varázsoljam vasárnapi vacsorámat. Miután bekanalaztam mindet, újra kimentem a konyhába, hogy kicsit még összefőzzem az ízeket, megpuhítsam a krumplit és persze a só ki ne maradjon! Na, ekkor megsóztam még egyszer, elfelejtvén az előzőt, amely pont annak érdekében lett úgy csinálva, ahogy, hogy ne legyen elfeledve (női logika, tudom).
Csak a hétfői ebédnél döbbentem rá tévedésemre, de legalább biztosítottam magamnak 10 perc leforgása alatt az egész napi vízbevitelt.
Bon appetite!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése