Itt az ideje egy újabb fotósorozatnak

(A minőségért előre is bocsánat, telefonnal fotóztam)

 
Nos, ez eredetileg "tészta, négysajtos mártásban" a'la zacskós. Leves lett belőle, de mint tudjuk, nem a külső számít. Két pofára ettem, nagyon finom volt. 

 

A konyhát zárni kell, különben ezek a bélpoklos, túl jól táplált jószágok - mint megtudtam - képesek befalatozni még a kolbászt is. (Lehet, ezért ilyen gömbölyűek)

Ezt vetettük el...

 ...Ekkora területre. (Ez nagyjából az 1/20 része annak, amit valójában csinálni kell, de kezdetnek nem rossz) :D

A traktorokkal foglalkozó farmernak erre csak az volt a reakciója, hogy "Basszki! Az olasz gépekkel mindig baj van!" - majd miközben mi a palántákat pakoltuk a gépbe, illetve a dobozokat pakolgattuk ki oldalra, ő szépen kiszállt a járműből, fogta a kis csavarkulcsát és a gépre hasalva elkezdte javítgatni azt. Ha nem dicsekedtek volna előzőleg a vadi új navigálórendszerrel, amely képes egyenesen elvezetni a traktort, anélkül, hogy te egyáltalán ott lennél, akkor biztos, hogy minimum összeszartam volna magam ijedtemben, hogy "mit ugrál ez menet közben kifele a volán mögül?!". :P

Ez egy hektárnyi  répaföld, ebből nyolcat takartunk le. Olyan jót tett a hátamnak, hogy másnap majd hogy nem sírva keltem ki az ágyból. Ezt megemlítve persze mindenki barátságosan hátba veregetett, hogy "Ne aggódj, lesz ez még rosszabb is!" - szóval csak a szokásos.

Ezt pedig megnyugtatásként, azok számára, akik attól félnek, hogy éhen halok idekint egyedül. :)

Bár ehhez fényképet nem tudok csatolni, de a mai nap fénypontja az volt, amikor beültem az ezüst opel-valamicsodába, nagy boldogan haza vezettem a mezőről, ahol vetettünk, majd itthon tudatosult bennem, hogy ezt az 5 kilométert behúzott kézifékkel tettem meg. *taps-taps-meghajlás*

Kezdő háziasszonyok kézikönyve

Első fejezet - Miért ne állj neki főzni vasárnap este kilenckor, négy óra kemény fizikai munka után, álmosan, nyűgösen?
 Paprikás krumpli. Egyszerű kaja, nem lehet elrontani - gondolná a laikus, aki még nem találkozott velem. Mentségemre szóljon a fáradtság, nyűgösség, a 7 fokos konyha, illetve, hogy valahol apám lánya is vagyok. Bezony, nem én valák az első olyan generáció a családban, aki képes volt nem jól elkészíteni ezt a tradicionális magyar étket. 
 Az úgy történt, hogy megfőztem, persze kóstolás nélkül, majd kimertem egy fél tányérnyit, hogy éhes vagyok és amúgy is le kell tesztelni. Már az első falat után éreztem, hogy nem lesz ez így jó, nem raktam bele elég sók (pont mint szülőatyám annak idején), ezért utolsó erőimet összegyűjtve kiszaladtam a konyhába és belesóztam a lábosba, mielőtt elfelejteném, Ezután fogtam a sót és bevonultam a szobámba, hogy ehetővé varázsoljam vasárnapi vacsorámat. Miután bekanalaztam mindet, újra kimentem a konyhába, hogy kicsit még összefőzzem az ízeket, megpuhítsam a krumplit és persze a só ki ne maradjon! Na, ekkor megsóztam még egyszer, elfelejtvén az előzőt, amely pont annak érdekében lett úgy csinálva, ahogy, hogy ne legyen elfeledve (női logika, tudom).
 Csak a hétfői ebédnél döbbentem rá tévedésemre, de legalább biztosítottam magamnak 10 perc leforgása alatt az egész napi vízbevitelt.
 Bon appetite! 

Végre hétvége

 Hogyan is telt az első hetem a farmon? Összefoglalva: fáradt, de boldog vagyok.
 Az első hetem abból állt, hogy megmutogatták a telkeket, körbe lettem vezetve, és belekóstoltam mindegyik fajta munkába egy kicsit. Hétfőn például a fél napot a rebarbarák körüli gaz kikapálásával töltöttük. Egyéb munkáim voltak még: leszedegetni a penészes részeket a káposztákról és képessé tenni őket eladásra; fóliával letakargatni a spárga-mezőket és a répaföldből egy hektárnyit. Ezen túl felszántottam pár száz méternyit az újonnan bérelt területből, minek utána megdicsértek, hogy egész tehetségesen nem rángatom a traktor kormányát, szóval dagadt a májam rendesen. Traktorszerelés megfigyelése közben persze lezúgtam a lépcsőről, majd a visszapillantóban megkapaszkodva elferdítettem azt, és még az ujjamat is sikerült úgy bevernem, hogy nem tudtam eldönteni: azon van-e nagyobb folt vagy a lábamon, amelyikre ráestem. A pedálokat nem értem el rendesen, mert ezek régebbi típusú gépezetek, ahol a székeket még nem lehet annyira előrehúzni, mint ahogy azt én megszoktam az iskolai traktorokban. Ebből adódóan az itt dolgozók legvidámabb tagja, egy lengyel srác azonnal jóízűt kacagott és megérdeklődte: nem akarok-e megnőni kicsit?
 A híres dán segítőkészséget most sem hazudtolták meg, mindenki aranyos, mosolygós, tömérdek tanáccsal látnak el, és ha bármiben segíteni kell, nem hagynak cserben. A fáradtságomat látván is vigyorogva hátba veregettek és megnyugtattak: lesz még rosszabb is! Aztán látva nyúzott arcomat bevallották, hogy 2-3 héten belül meg fogom szokni ezt a hajtást, mi több: megerősödöm annyira, hogy lazán bírni fogom ezeket a leterheléseket. Ettől annyira megnyugodtam, hogy tegnap a munka után bekaptam pár falatot korgó gyomrom csillapítására, majd rögtön el is nyomott az álom, amit csak a másnap reggel 8 órai ébresztőm szakított meg.
 Főnököm elárulta, hogy nem szükséges bebicikliznem a 10 kilométerre lévő Odense-be, mert nagyjából 1-1,5 km távolságban is van egy nagyobb bolt. Így történt, hogy a szombat reggeli nehéz ébredés és nem kevés (3 és fél órás) tollászkodás után elindultam a szomszédos faluba bevásárolni. Természetesen biciklivel közelítettem meg úti célomat. A boltban egy órán át kergettem az eladókat, hol tejfölt nem találtam, hol lisztet, máskor az olajat nyelte el a föld. A végén már szabályosan menekültek előlem. Mihelyst mindent összevadásztam, amire a következő heti ellátásomhoz szükségem lesz, megindultam a pénztár felé. Kifizettem a holmikat, majd szájhúzva konstatáltam, hogy a magammal hozott hátizsák bizony nem elég, kértem hát egy zacskót is. Az üzletből kilépve járgányomhoz sétáltam, majd nagyjából 2 percig masszívan bámultam azt. Mivelhogy nem és nem változott meg, a hazautat gyalog tettem meg, hátamon 10 kilós, kezemben 4-5 kilós nehezékkel. A séta többnek tűnt, mint amennyi valójában volt, de végül is túléltem, haza érkezvén pedig megsütöttem két hatalmas halszeletet, főztem hozzá rizst, keresztbe-kasul majonézeztem őket és az otthon ízeinek málnaszörp alapú megtestesítőjével mindmegettem. :D
 Plusz poénként a pénteki napfogyatkozásra eleinte azt hittük, hogy esni fog. Habár az ég tisztának tűnt, mégis szürkére színeztetett, ezért még a 10 órai szünet előtt tető alá pakoltunk minden romlandót. Ahogy vége tért a pihenő, munkatársam egy gyermek lelkesedésével fogadott és tolt az arcom elé egy hegesztőmaszkot, hogy abban nézzek fel a nap felé, majd ragyogó szemekkel elmesélte, hogy nem esőre áll az időjárás, hanem a Hold eltakarja a Napot. Ezután mindenkinek megmutogatta, aki arra járt és megvillogtatta ehhez kapcsolódó tudását is. :) Az első hetemet tele új élményekkel és egy 15 órás alvással zártam, hogy azért legyen erőm a hétvégére is.