- Helló! Mi a waccap?
Gondoltam nem ingerelem tovább az alvó pannon pumát, inkább magamra kaptam az első ruhadarabokat, amik a kezembe akadtak, aztán elszaladtam egy zsemléért, és azt rágcsálva neki ültünk legalább is átolvasni a kérdéseket. Már ez egy hatalmas, erőt próbáló feladatnak tűnt, a feléhez sem értünk, már leizzadtunk. Szerencsére csokikészleteinket feltöltve készen álltunk akár egész éjjeleket fent maradni, amire szerencsére nem került sor, ellenben a cukortartalmú ételek 90%-a elfogyott ebben a három napban.
Az eddigi projektjeinkhez viszonyítva, amelyek 1-2 oldalnyi kérdéseket tartalmaztak és egy hetünk volt rá, nos ennek az 5 oldalas példánynak a leadási határideje hétfő 15:00 volt, ami azt jelenti, hogy kicsit több, mint 3 napunk volt kidolgozni, beleértve a hétvégénket is. Mondanom sem kell, hogy sokan háborogtak, a szabadidejüket követelték, egy jobb rendszert, és még miegymást.
Pénteken, szombaton és vasárnap egész napokat dolgoztunk, ki sem jöttem a szobámból, csak az egyperces pisiszünetek erejéig, szombat éjszakára már tele lett a hócipőm, inkább befizettem egy viszkire a fiúkkal, aztán egy biliárd mérkőzésre, sör ping-pongra, még egy biliárdra, egymás kergetésére és csikizésére a biliárd asztal körül, hajnali 5-re ágyba is kerültem, lezúzott oldalammal és felszakadt bőrrel a könyökömön, gondolhatjátok hát, hogy a másnap reggeli 8 órás kelés után milyen nyűgösen álltam neki bármit is csinálni, de végül csak befejeztük azt a nyavalyás beadandót.
A kemény munka után megittuk jól megérdemelt sörünket (ez most már egy masszív alkoholista képét festheti le rólam) és másnap sokáig élveztem meleg takaróm, puha párnám társaságát. No, azért még ebéd előtt kikászálódtam a barlangomból, hogy átnyálazzuk a kérdéseket, korrigáljuk a válaszokat, beillesszünk pár képet a novelláinkba.
A feladatban az állt, hogy nyugodtan használjunk képeket,beletehetünk videó linkeket, kiscica farkát, amit csak tudunk és hasznosnak találunk. Ezt meg is tettük, az utolsó percekben még korrigáltunk néhány választ, képeket szúrtunk be, et cetera. És ekkor jött Murphy...
A megadott időpont előtt három perccel eszméltünk, tanulótársam rácsatlakozott a nyomtatóra, elküldte a fájlt, majd lezárt a gépét, és szaladtunk a papírért. Munka sehol, a nyomtató piros lámpácskája villog, mi legalább két nyelven anyázunk, miközben még két másik ember toporgott mögöttünk, hasonló céllal és idegállapottal. Nincs papír, futás a tanárnőhöz, aki persze bent ült az ebédlőben a három órai sütit majszolgatva, kisimult arccal, kedves mosollyal, összeszedetten, egyszóval a tökéletes ellentétemként, mikor is berontottam, félre toltam mindenkit az utamból és idegességemben rákiabáltam szegényre, hogy baj van a nyomtatóval, kipurcant, bekrepált, elvitték az űrlények, megrágták és visszahozták, mi a péket csináljak? Erre a dánok szokásos szájtátósan nyugodt stílusához híven vett egy nagy levegőt, kifújta, komótosan megfordult, nekem közben minden hajam szála egyenként az égnek állt, de csak vártam és vártam, hogy vajon a drága teknős mama megszólal-e. És ekkor megtörtént a csoda: megszólalt. Még hozzá nem is akármit!
- Rakd rá pendrive-ra és nyomtasd ki arról!
Biztos megvan az érzés, amikor a nagy izgalomban nem jut eszedbe a legegyszerűbb megoldás, aztán lefagysz és gondolatban a fejedet a falba vered, miközben erőteljesen kiaknázod a magyar trágársági szótárat, na ez most pont olyan volt. Futás a pendrive-ért, vissza a nyomtatóba, ami még mindig pirosan világít, én pedig mivel köztudottan taszítom a technikát, inkább nem nyúltam hozzá, nehogy még jobban elrontsam. Sprint át a tanári nyomtatóhoz, köd utánam. Pendrive-hoz való dugilukit megkeresni, várni a betöltődésre, pompás, kész is! Ekkor csapattársam futva megérkezett a hírrel és egy köteg papírral, hogy megvan a munkánk, mégis kinyomtatta a másik gép. Nem értettem, hogyan történt mindez, de lényegében kezünkben volt a beadandó, így nem is érdekelt. Aláírtuk mindketten és belenyomtuk a tanár kezébe, aki megjegyezte, hogy bár HÁROM percet késtünk, elnézi, mert tudja, hogy volt valami hiba a nyomtatóval. Ezek után látva remegő kezemet megkérdezte, hogy ennyire ideges voltam-e a határidő miatt, mire pirulva bevallottam, hogy valójában csak túl sok szőlőcukrot nyomtam magamba az elmúlt két órában, ez az oka annak, hogy a duracel nyuszit megszégyenítő sebességgel és kitartással pattogok egy helyben.
Az ajtón kilépve megkérdeztem spanyol barátomat, hogy ugyan árulja már el, hogyan sikerült kinyomtatni azt a dokumentumot, mire ő nevetve ezt válaszolta:
- Emlékszel, hogy mikor rákattintottam a nyomtatásra, utána lezártam a laptopom tetejét? Nem kellett volna. Visszamentem, bekapcsoltam és működött újra.
Slussz poénként a tanárnő, aki a dolgozatot javította, a következő kommentet mellékelte:
"Megpróbáltam rákattintani, de nem működött :)"
