Kedvenc középiskolai osztályfőnököm (akit otthon, magunk közt nagyon találóan csak pót anyámként emlegettünk) búcsúzóul eme útmutatót hagyta ránk: "Azon a napon válsz felnőtté, amikor először tiszta szívből tudsz nevetni magadon." Ha csak ezen múlik! Számomra immár új jelentést nyert a "balck friday" fogalma,
Számomra a péntek tizenharmadika soha nem jelentett különösebbet, mint bármely másik nap, így, mint minden évben, most is kinevettem azokat, akik lábujjhegyen jártak, benéztek minden sarok mögé, ágy és szék alá, mielőtt ráültek volna. Ahogy az lenni szokott, a személyi szórakoztatásomon kívül nem történt semmi különös ezen a pénteken sem, ám hitetlenségem büntetése gyanánt egy héttel később utolért a balszerencse áradat.
Reggel, munkába menet kisebb kitérőt kellett tennem, mivel útfelújítás miatt lezárták megszokott útvonalamat. Miután a "bázison" felszedtem a kolleginát, a farmról a földekre vezető potom 8 km-es kitérőt behúzott kézifékkel sikerült megtennem, amit főnököm, a jármű tulajdonosa észre is vett. Irulva-pirulva hagytam magam mögött az autót és kezdtem neki a munkának. Előző éjszaka hatalmas vihar volt, sok csapadékkal, így a földeken való mozgás nehezen ment. Kézbe fogtam egy féltucat dobozt, és megindultam két lengyel kollégám felé, akik már vártak rám, illetve a dobozokba. Na, most! A gumicsizmának van egy olyan sunyi tulajdonság, amely könnyedén képessé teszi őt a sárba való besüppedésre, ám a kiszedése már annál nehezebben megy. Esetemben olyannyira, hogy a három számmal nagyobb lábbeli mögöttem maradt, amíg én dobozokkal megpakoltam akkorát tanyáltam, mint egy ház, természetesen arccal a sárba. Mondanom sem kell, hogy két kollégám segítőkésznek ígérkezett a balesetem utáni tizedik perctől, addig ugyanis levegőt is nehezen kaptam a nagy nevetéstől. Hát még mikor pironkodva megkértem egyiküket, hogy legyen olyan kedves és adja rám a cipőt, mert a vadászrepülés gyakorlása közben kiestem belőle. A srác, egy magas, jól megtermett, 19 éves fiatalember fejhangon felvisított nevettében, és tisztán látszott a testtartásán, hogy menten be is pisil. Amint végeztünk a betakarítással, a főnököm felhívott a mellettünk lévő földekről, hogy ugorjak már haza -a farmra - még néhány dobozért, itt leszünk még egy darabig. A visszafelé vezető kerülő úton egyedül mentem, el is tévedtem, ahogy az várható volt. Elinduláskor a kezembe nyomtak egy kocsikulcsot, hogy ezt legyek szíves átadni a menedzsernek, aki már várt rám (dán lévén nem túl türelmesen).
Kerülőút. Eltévedek. Visszafordulok. Így sem jó. Vaskos káromkodás. Újra nekivágok. Csak megérkezem végül.
Örömkiáltások közepette érkeztem meg a farmra, ahol menedzserem elkérte a céges autó kulcsát, amellyel a farmra érkeztem, s miközben értetlenül pislogtam, ő az autó felé szaladva egy mondatban elhadarta, hogy a bankba kell menniük a lányával, a főnökömmel már megbeszélte, illetve vigyem a kollégám kocsiját, melynek kulcsát még előzőleg a kezembe nyomták, s amelyet neki voltam hivatott átadni. Egy perc álldogálás után végre feldolgoztam a hirtelen jött információkat és célba vettem a már jól ismert fehér, nagy rakteres autót. Igen ám, csakhogy az nem reagált a kulcson található gomb nyomkodására. Manuálisan is megpróbálkoztam a kinyitásával, ám újfent csődöt mondtam. Ezek után felhívtam a földeken tevékenykedő főnökömet, aki csak félig figyelve rám meghagyta, hogy ha nem nyílik, akkor nem nyílik, menjek a traktorral. Dobozok fel, traktorba be, indítás. A traktor köhögött, pöfögött párat, ám nem akart elindulni. Átkapcsolgattam néhány gombot, amit még régebben a kollégáimtól láttam, egyrészt mert kívülről nagyon okosnak és hozzáértőnek tűntem így, másrészt meg hátha valamelyikből kiugrik egy jótevő dzsinn. Ez sajnos nem sikerült, így előző hívásomhoz képest nem egész 10 percen belül hatalmas vigyorral az arcomon újrahívtam serényen munkálkodó főnökömet, aki - elképzelésem szerint - már a kijelzőre pillantva fájdalmasat nyögött, de azért válaszolt. Elmeséltem neki, hogy milyen kalandosan nem indul a traktor, mire némi fáziskéséssel a homlokára csapott és felkiáltott: "Persze, hiszen abban nem jó a motor!"Itt egy percre megálltam, mielőtt bármit mondhattam vagy kérdezhettem volna, és kibámultam az ablakon, elgyönyörködtem a tájban, miközben azon gondolkoztam, hogy vannak emberek ezen a világon akik ebben a percben halálosan unatkoznak, s mekkora szerencsével áldott meg a sors, hogy én nem tartozom közéjük.
E lényeges információ letisztázása után figyelmemet a munkapartnerével dánul vitatkozó főnököm felé fordítottam, s bele kérdeztem mondandójába:
- Tehát, akkor mit tudok kezdeni magammal a farmon?
Lévén síri csend a válasz, elkezdtem alternatívákat sorolni:
- Előkészíthetem a hagymamosó csűrt.
- Nem, nem, csak találsz valamit ott a közeledben.
- Rendben, akkor kitakaríthatom az itteni csűrt.
- Nem, nem szükséges, majd a fiúk megcsinálják a nap végén.
- Rakjam rendbe a szerszámokat? Esetleg folytassam a félbemaradt falfestést? Megetessem a macskákat?
- Hmm... tényleg nincs ott semmi munka neked?
"Mondd csak, kivel beszélgettem én az elmúlt két percben?!"
- Rendben, akkor - MOST FIGYELJETEK! - menj és készíts elő mindent a hagymamosáshoz!
Telefonomat vállammal a fülemhez szorítva lassú mozdulatokkal tapsolni kezdtem, majd kiszálltam a traktorból és megindultam az említett helység felé.
A rákövetkezendő egyedül töltött egy órában minden tönkre ment körülöttem, amit csak el tudtok képzelni, és még annál is több. Az összes gép, amihez hozzányúltam beragadt, eltört, megállt vagy éppenséggel el sem indult. Felváltva hívogattam a dán és a holland főnököket, ezt nagyjából 10 percenként, csak hogy mindketten érezzék a törődést. Ahogy egymás után adták az elvégzendő feladatokat, úgy sorban ment tönkre lassacskán minden, míg végül meghagyták: készítsek néhány kartondobozt addig i, míg meg nem érkeznek, azon legalább nem lehet mit elrontani.
"Igen? Na, csak figyelj!"
Mint utóbb kiderült, nem kihívásnak szánták...
Még két embert kaptam magam mellé, hogy egy raklapnyi hagymát mossunk még, utána mehetünk haza. Az ő napjukat is szebbé tettem egy mozzanatommal, amikor is sikerült beragadni a sárba a targoncával, amelyen két darab 50 kg-os dobozt szállítottam. Egy lengyel munkás embert hívtam segítségül, aki már meg sem lepődött, csak elmosolyodott, a fejét ingatta, s közben sokatmondóan dünnyögte:
- Jaj, Diána, Diána!
Alig vártam, hogy vége legyen ennek a roppant hosszúra sikerült napnak. Amint végeztünk a helység feltakarításával, kocsiba ültem és meg sem álltam hazáig. A jól megérdemelt fürdőzésem gondolataiba mélyedve lépdeltem a bejárati ajtó felé. Megszokott mozdulattal léptem be az ajtón, s dobtam le a táskámat a sarokba ugyanabban a minutumban, amikor is - mint valami elszabott rajzfilmben - megszólalt a telefonom, mintha csak időzítve lett volna. A kijelzőre pillantva meglepődve konstatáltam, hogy a holland munkatársam keres, aki eddig életemben csak egyszer csörgetett meg, amikor számot cseréltünk.
- Halló?
- Szia! Meg szeretném kérdezni, hogy mi történt a kocsi kulcsommal?
Pár nappal előtte a fejemre esett néhány doboz pakolászás közben, de az közel sem fájt annyira, mint a felismerés: a kulcs még mindig a kabátzsebemben lapul.
- Fél óra múlva ott vagyok. - sóhajtottam.
Slussz poénként a nap végére elhatároztam, hogy ezek után én bizony iszonyatosan berúgok! Egy jéger után azonban úgy elálmosodtam, hogy a berúgásig nem, csak az ágyamig sikerült eljutni.
