Hétfőn szabadnapot kaptam. No, nem mintha kiemelkedő munkaerő lennék, csak hát szakadt az eső, nem volt rendelés, nem volt munka a farmon. A keddem egy pót-hétfő volt, az a fajta, amikor mindenhez nehezen kezdesz neki, hirtelen elered a jégeső, egy hózápor és egy kicsiny napsütés között,illetve a vízhatlan nadrág alatt a munkásruhád és még két melegítő réteg átázik, mert az imént említett nedvességálló tele van lyukakkal, szóval sok ilyen kis finomság.
Pénteken, nos, péntek volt, legelőször ezt tisztáznám. Csakhogy én nem tudtam erről. Éjjel fagy volt, ám korán kisütött a nap, így a gyakornok társammal le lettünk küldve a 4 kilométerrel arrébb fekvő saláta-földre, hogy ugyan, takarjuk már ki a palántákat, mert van ott némi hiányosság, amit még pótolni kell, oda ültetve lesz. Lekocsikáztunk hát, s elkezdtük levenni a fóliát az egy hektárnyi területről. Mint említettem, minden megfagyott, így a fehér lepel is. Kezdetnek a kőnek rémlő földrakásokat távolítottuk el, ami nem kis feladatnak bizonyult, 500 méter hosszan. Eztán 4 métert kitakartunk a telekből, ezt végig az 500 méteren, majd visszafelé megismételtük, újabb 4 métert fedve fel, aztán újra, egészen addig, míg már csak az utolsó szakasz maradt hátra az immár a napocska hatására olvadozó fólia mozgatásából. Kabátom és nadrágom eddigre már csurom víz volt. Éppen kezdtük volna el az utolsó utunkat, amikor is jött a hívás: vissza az egészet, a fóliának meg kell száradnia! Azt hittem, megüt a guta. A felgöngyölgetett lepel természetesen összefagyott, így külön tortúra volt kibogozni, anélkül, hogy elszakítanánk, lyukakat gyártanánk rajta. Ezzel elkészülvén ajakbiggyesztve és a rendszert szidva konstatáltuk, hogy elvesztegettünk két és fél órát az életünkből, ráadásul mehetünk ruhát cserélni (mármint nem egymással).
A sikertelen keresztes hadjárat után póréhagymát ültettünk (ott nem volt fólia) egész nap, minek hatására este hatra, munkánk végeztével deréktájon 200 évesnek éreztem magamat. Miután kiderült, hogy szombaton mégsem kell korán kelnem, mert a föld túl vizes a káposztásításhoz, nagyon megörültem.
- Szóval, akkor szombatra szabadnapom lesz. - beszélgettem a kocsiban, szintén matuzsálemnek rémlő, mindössze 2 évvel idősebb munkatársammal.
- Igen, nekem is. Most nem veszik hasznomat.
- Azt mondták, hogy holnapra is vegyek ki szabadnapot, mert túl sok órám van már így is, úgyhogy azt hiszem, hosszú hétvégém lesz.
- Te miről beszélsz? Ezt most nem értem. - sugározta felém a kérdőjeleket, immár az iroda felé sétálva, hogy lerögzítsük óraszámainkat.
- Hát, holnap nem kell dolgoznom, aztán ott van a szombat meg a vasárnap, tehát 3 napom lesz szabad.
- Ma péntek van. - nevetett fel tudatlanságomon a fiú. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy kérdőjeleket vágdossak hozzá. - Ne aggódj! - legyintett - A bátyám se nagyon érti ezt a hetet.
- Tuti, hogy nem péntek van- számolgattam lázasan.
- De bizony! - s hogy igazát bizonyítsa, megmozgatta a számítógép egerét, majd rámutatott a felvillanó képernyő aljára, ahol nem csak a dátum, de mellette az aktuális nap is látható volt. Először azt hittem, csak viccel, ugyanis halálosan megfenyegettem elsején, hogy velem ne űzzön semmilyen ízetlen tréfát, mert láttam az arcán, hogy mire készült. A biztonság kedvéért tehát ránéztem a telefonomra is, ám a kijelzőn ugyan az állt, mint a gépen. Teljesen sokkot kaptam, mert olyan már történt, hogy például szombati érzésem volt már pénteken, de hogy teljesen összekeverjem a napokat!
Kétségbeesésemben felhívtam a kedvesemet, és valószínűleg egyből két szívszélütést is kaphatott, amikor halál komolyan beleszóltam a telefonba, felvezetőnek ugyanis 5 percig taglaltam, hogy mennyire fontos nekem az őszintesége és fontos kérdést készülök feltenni, szóval ne hülyéskedje el. Ezek után megkérdeztem, hogy valóban péntek van-e. Az igenlő válasz után boldogan nyúltam el az ágyon és aludtam, egészen másnap...reggel...fél nyolcig... mertezekbazmegtraktoroznakkorareggel!!!
