- Akkor is nekünk van nagyobb f@szunk! - azzal felcsavarta a hangerőt, én pedig olyan mélyre csúsztam az ülésben, hogy biztos ne látsszak ki.
A másfél órás út énekléssel telt és egy motoros üldözésével, akinek bukósisakján ördögszarvak voltak, barátom pedig kezében telefonnal noszogatott, hogy menjek már utána, hadd fotózza le. Amikor a hölgy észrevette, hogy üldözzük, a filmes tapasztalatokkal ellentétben nem fogta menekülőre, hanem lelassított, és mellénk állt, hogy le tudjuk őt kapni. Úgy képzeltem, hogy a sisak alatt még egy vigyort is megeresztett, majd egy "ízi rájder, öcsém!" felkiáltással száguldott tovább.
Anyuval megölelgettük egymást a találkozókor, drága tesókám pedig rettentően örült újdonsült lakó- és élettársának. Utóbbi címet még anno mi aggattuk rájuk, a baráti körön belül, azóta ők bőven rá is játszanak; cuki beceneveken hívják egymást, a jövőbeli terveikről beszélnek mint házastársak, cinkosan, de elnagyzoltan kacsingatnak egymásra, mindezt a mi szórakoztatásunkra.
Ahogy hazaértünk, elhatároztuk, hogy azonnal elmegyünk aludni, mert mindketten halálosan fáradtak voltunk. Nos, ez sikerült is... két órával később, ugyanis nőként sok megbeszélni valónk akadt, természetesen mind halaszthatatlan státuszban. Másnap így kissé álomkórosan mentem be dolgozni, de anyu feldobott, amikor is írt egy üzenetet, hogy ő már megetette a lakótársamat, meg is kávézott vele. Anyukám nagyon szépen beszél magyarul, ám más nyelven nem igazán tud, ennek ellenére ő egymagában nagyon is nemzetközi, mert bárhol, bárkivel megérteti magát, activity-ben egyszerűen verhetetlen.
Minden este finom ételre, meleg ölelésre haza érni nagyon jó érzés volt a sok egyedüllét után, szombaton pedig be is jött velem dolgozni, így az egész délelőttöt lányos fecsegéssel és nevetgéléssel töltöttük. Kollégáim el voltak ragadtatva a ténytől, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, illetve hogy milyen fiatalos anyukám van.
Az igazán nagy kalandot a reptérre menet éltük át, vasárnap. Amint kiértünk a buszmegállóba, kiderült, hogy le is késtük a járatot, méghozzá 3 perccel. Mit tehetnénk, mégsem várhatunk egy órát a következőre, így hát kiálltunk az út szélére stoppolni. Az elkövetkezendő 20 percben könnyesre nevettük magunkat, mivel a mellettünk elhaladó autósok többsége mosolyogva visszaintegetett, néhány kacérabb fiatalember még ránk is dudált, mi pedig halálosan megdöbbentünk ezeken a reakciókon. Végül egy apuka a kisfiával fuvart adott nekünk a vonatállomásra, így végülis elértük a járatot, majd anyukám a repülőt is szerencsésen. Egész úton a vigyorogva integető és dudáló pasikon kacarásztunk. Köszi, mindegyikőtöknek, feldobtátok a napunkat! :D
