Tábortűz portugál módra

Hogy hogyan lehet unalmas egyedüli lányként 6 fiú társaságában tábor tüzezni? Nos...
Van itt valamiféle "varázsgomba" az erdőben, amit kiszárítva eszegetnek és aztán órákig nevetgélnek akár a semmin is. E mellé társult néhány füvescigi, pár üveg bor, a tűzcsiholás már mellékes volt...
Az egyik dán fiúnak a szobájából előkerült egy balta. Legalább is azt mondta, hogy hoz egy baltát, de ezzel a mérettel, amivel előállt, maximum fogpiszkálót tudtunk volna faragni. Sebaj, erősek a fiúk, menni fog ez így is! Fél óra gyufagyártás, szitkozódás és egymás kiröhögése után eljön az ideje a második ciginek (az elsőt még akkor elszívták, mikor elindultunk erre a férfit próbáló küldetésre, hiszen valamiből mégis csak lelki erőt kell meríteni). Ennek hatására le is nyugodtak valamennyire, a továbbiakban már csak a nevetgélés maradt meg, mint árulkodó hang az ottlétünk felől, illetve a fejszének csúfolt játékszer elvétett percenkénti csattanása. Ezalatt én gallyakat gyűjtöttem azokkal, akik kimaradtak a pöcsösszemérő próbából. Nekem a gyűjtögetési terület addig terjedt ki, amíg ültömből kinyújtva a kezemet fel tudtam venni a fadarabokat, úgyhogy a munka oroszlánrésze megint csak a férfiakra maradt.
Amikor visszafordultam a magukat hivatásossá kikiáltott favágóim felé, ez a látvány fogadott: a balta beleállítva az egyik szerencsétlen, kidőlt fatörzsbe, egy méterre mellette négy férfiállat próbálja széjjel kapni a már megtépázott fadarabot, ezen nemes cél eléréséhez pedig bevetnek mindent: az egyik megfogja a fadarabot, a másik belerúg, mire az nekilendül egy harmadiknak, aki cserébe visszakézből lekever egyet a rönknek, a negyedik sem maradhat ki persze, együtt marcangolják azt az egyetlen, rossz sorsra jutott hasábot, mígnem az megadja magát (miután valószínűleg jót nevetett a szenvedő feleken) és végre széttörik. Ennek örömére az ütött-kopott társaság összeölelkezik, bort nyitnak, elszívnak még egy cigit (itt szúrnám közben, hogy nem vagyok és soha nem is voltam jártas a narkotikumokban, így nem tudom megmondani, hogy melyik alkalmakkor kevertek valami "organikusat" a dohányba és mikor sodortak sima cigit).
Kész a farakás, meg kéne gyújtani. Ez egy újabb izgalmas produkciónak ígérkezett, tekintve, hogy a fa nagy része nedves volt (Dániában más milyet nem is találsz). Egy-másfél órán át hallgattam 3 nyelven az anyázást, ez alatt elszívták a sokadik cigarettákat, egy bor kivételével az összeset megitták, a szárított gombából sem maradt több, én pedig kicsit megsürgettem őket, mert kezdett fázni a lábam, aminek nagyon örültek, fel is ajánlották, hogy mehetek fát vágni, mire én egy jót kacagtam és megköszöntem a felajánlást. Ennyiben is maradtunk.
Végül is sikerült elérni a célt, és elpilledve néztük, ahogy 2 óra kemény munkája és egy tucat újságpapír válik a tűz martalékává. Gyönyörű volt.
Utolsó cigik elszívásra kerülnek, utolsó bor nyílik, mindenki leereszt a meleg tűz körül, jó társaságban. Ezután beütött a pia, a fű, minden együtt, és innentől nekem unalmassá is vált a helyzet. A három portugál fiú apró túlzásokba esett, s a következőképpen néztek ki: Egyikük mindenen röhög, mint egy asztmás fakutya. A második hirtelen Albert Einstein és Buddha furcsa egyvelegévé válik, és isteni magasságokból okítja az istenadta népet. A harmadiknak éppen csak a nyála nem folyt ki a szája szélén, miközben valószínűleg valahol a szivárvány-faszláma-pillangó-nyuszik között repdes a rózsaszín vattacukor felhők között.
Ezen a ponton jó éjt kívántam és ott hagytam őket, remélve, hogy hazatalálnak a kolesz mellett lévő mező széléről.

Répaföldek

Elérkezett a második gyakorlati hét is, utazás valahova a halál háta mögé, indulás kedden reggel tízkor, megérkezés valamivel 3 után. Házigazdáim mosolyogva konstatálták, hogy olyan jóízűen eszem a hideg pizzát...nos, mintha meleg volna. Megmutatták a farmot, aztán a szobámat, estére pedig kiderült, hogy vegetáriánusok. Ezen a ponton, be kell vallanom, egy kicsit kétségbeestem, azonban a farmer - szakács lévén - egész jó ételeket dobott össze, minden étkezéshez.
Eljött a másnap, én pedig meglepődve, de hálásan tapasztaltam, hogy itt bizony nem ötkor kelünk, hogy még reggeli előtt dolgozzunk néhány órácskát, hanem hétkor - esetemben 7:20-kor - hogy fél nyolckor asztalhoz ülve családias hangulatban megreggelizzünk. Megnyertem a hétre a mosogatást, de egyáltalán nem bántam, ha már fáradoztak minden nap az étel elkészítésével.
Mosogatás után magamra öltöttem a munkásruhát, alá minden létező göncömet (értsd: trikó, harisnya, frottír zokni a másik zoknira, póló, 2 pulóver) és gondoltam, ez talán elég lesz egy darabig, meg hát úgy is dolgozni fogunk, csak kimelegszem. Lépteimből már ekkor eltűnt a kecsesség, leginkább egy pufók kisfiúhoz hasonlítottam. Ezek után a farmer asszony, Eva végig mért és fejét csóválva megállapította, hogy ez még nem lesz elég, így megbízta alkalmazottját - akivel a későbbiekben dolgoztam, amíg ő a konyhában serénykedett - hogy adjon rám még egy kantáros nadrág stílusú, vastag, vízálló anyagú nadrágot és egy hozzáillő kabátot. Ez eltartott egy darabig, mivel elég nehéz ilyesféle felszerelést törpe méretben találni, majd még húzni rajta egyet-kettőt, hogy valóban az én méretem legyen. Ezen kívül kaptam még egy szintén hatalmasnak ígérkező térdvédőt, mert hogy répát fogunk szüretelni, ahhoz pedig ez dukál, ha valaha használni akarom még az ízületeimet. Amikor ezzel elkészültem, Eva végig nézett rajtam, beszaladt a házba, majd visszaérkezve a fejembe nyomott egy munkás sapkát, amely azon nyomban a szemembe csúszott. Elégedetten mustrált végig, így már el mert engedni utamra. A háztól a földekig vezető nagyjából 100-150 méter megtétele frenetikus volt. A Bádog embert megszégyenítő mozgáskultúrával, félig vakon botorkáltam ki a földekre, ahol már várt a ládákkal megpakolt traktor, a fent említett Lian, illetve egy önkéntes hölgy, 12 vödör társaságában. Sajnos a 86 réteg ruha nem bizonyult elegendőnek a 0 fokban csúszva-mászva a hideg talajon, így fél óra után már nem éreztem a lábujjaimat, újabb 10 perc múlva már az ujjaimat sem (igen, két kesztyűt húztam fel, a biztonság kedvéért).
10 óra körül már majdnem kezdtem feladni, fájt már a hideg a bőrömön, jégcsapok lógtak az orromból, a zöldségeket csak elvétve tudtam megfogni, annyira érzéketlenné vált a kezem, szóval el tudjátok képzelni. Egy könnycsepp készült kicsordulni a szemem sarkából, de mikor megérezte a hideget, sikítva visszabújt. Már majdnem feladtam, hogy én bizony fogom magam, bemegyek és majd csak akkor jövök vissza, ha már nem fenyeget a veszély, hogy egy rossz lépésnél letörnek a lábujjaim. S ekkor jött a felmentősereg Eva személyében, aki egy-egy nagy bögre forrócsokit hozott magával, ami rendjén fel is melegített. Azt mondták, hogy ez azért is jó, mert a cukor majd ad energiát, de én biztos vagyok benne, hogy nem a cukor mosolyogtatott meg, és adott erőt a további két órában, hanem a kedvesség, a törődés és a jó társaság. Egyedül nem tudtam volna folytatni, ezt látatlanban is megmondom.
A szerda és a csütörtök a répa földeken telt, csütörtök este pedig a drága farmerom végig mutogatta a telkét, persze a felét sem tudtam megjegyezni, pedig nagyon lelkesen mentem az idegeire kíváncsi kérdéseimmel. Másnapi feladatom az volt, hogy a hely ismeretében (!) hozzak már egy ládányit ebből, egy vödörrel abból, kettővel a másikból...
Háromszor jártam végig a földeket, mire megtaláltam az utolsó feladatnak kiadott zöldséget, de végül is sikerült! Cserébe kaptam répa juice-t, almával és gyömbérrel keverve (komolyan, ezek mindenbe gyömbért tettek). Estére részt vehettem a partin, amit adtak. Vegetáriánus étterem, a konyhatündérek (Eva és a francia segítője) főztek rájuk és ők is szolgáltak fel. Az én dolgom a takarítás, mosogatás volt, karöltve egy másik, korombeli lánnyal, emellett nekem is kijutott a menüből.
Nos, összességében kellemeset csalódtam a vegetáriánus étrendben, ugyanis meg tudtak lepni változatos és ízletes ételekkel. Ráadásul nagyon megszerettem mindenkit. Sajnálatos módon, amikor felhívtuk az iskolát, hogy szeretnék velük munkaszerződést kötni jövőre, a papírokat intéző tanár úr elég alpári módon vetette oda, hogy én nem kertésznek készülök, a farm túl kicsi. Nem mondtam el a véleményemet arról, hogy a lekezelő stílusából leszűrtem, mi a kicsi, amivel problémája lehet. Lenyeltem a békát...egyelőre.