Két hét múlva visszacsatlakozom a mókuskerékbe, de addig is a vizsgák vannak terítéken. A permetezéssel kezdtük. Az írásbeli nagyon jól sikerült, a gyakorlati órák alatt én magyaráztam el a többieknek, amikor a tanár nem volt ott, sokszor tanítás után is segítettem néhány osztálytársamnak, s egészen büszke voltam magamra, hogy ilyen jól megértem ezt a tananyagot, hovatovább velük is meg tudtam értetni. Eljött a vizsga napja, az előző estén még gyakoroltunk is. Minden remekül ment, legalább is érzésre. A végén mindössze 8 pontot vont le a tanár úr, s azt mondta, az írásbeli annyira jól sikerült, hogy ha a számításaim is jók, gond nélkül átmegyek, ne izguljak.
Mindössze pár hétbe tellett kijavítani azt a néhány dolgozatot, miközben mi tövig rágtuk körmeinket, hogy vajon ki ment át és ki nem. Magabiztos voltam, jól sikerültnek éreztem, de persze némi gyomorgörcs mindig vele játszott.
Eljött a nagy nap, amikor az eredmények kihirdettetnek, a kövek legurulnak a szívekről és jön az a rész, amikor az ember vagy azért iszik, mert átment, vagy vigasztalásképpen. A nevek felolvasásánál éppen kezdtem megnyugodni, hogy nem hallom a saját nevemet, ugyanis az azt jelenti, hogy az illető megbukott. A tanár úr már éppen befejezni látszott, amikor a végén hozzá tette, hogy "egyébként itt még maradt két név" s ebből az egyik az enyém volt. Megállt bennem az ütő. El nem tudtam képzelni, hogyan lehetséges az, hogy mindezek után én ne menjek át (meg egy másik fiú, aki buta, mint a tök, de számomra ez lényegtelen). Mint utóbb kiderült, valamit annyira félre számoltam, hogy az utána következő eredményeim is rosszak lettek, lévén azt a számot vívén tovább. Ami még bosszantóbb, mindössze EGY PONT kellett volna ahhoz, hogy átmenjek a teszten. Szép.
Ennek ellenére némi büszkeséget éreztem örömmel vegyítve, hiszen a többiek sikeréhez sokban hozzá járultam. Büszke voltam rájuk, amiért megértették végül és magamra is, amiért kezdő tanári pályán hasznosnak bizonyultam.
