"Önvédelmi" tipp lányoknak

Lányok, voltatok már úgy egy fiúval, hogy jóban vagytok vele, jókat beszélgettek, néha esetleg megölelitek egymást, de részetekről itt vége is van a dolognak? Utána realizáljátok, hogy szegény ördög többet is akarna, és finoman megpróbáljátok közölni vele, de nem akarjátok megbántani? Kacifántosnak tűnik? Nos, akkor kezdem az elejétől. Van nekem itt egy jó barátom, aki szinte mintha egy testvér lenne. Ez egészen jól is működött, egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy máshogy néz rám, majd egy idő után ezt közölte is velem. Első ízben megmondtam neki, hogy köszi, de köszi nem. Azt hittem, ezzel letudva a dolog, de van, aki nem adja fel.

Helyszín: a szobám. Időpont: még a halloween party előtt. Éppen a jelmezemet készítettem, amikor is kedves barátom besétál a szobába, egy sörrel a kezében. Nincs ebben semmi furcsa, az emberek jönnek-mennek egymás szobájában, hozzám is gyakran benéznek. Amint felnéztem a nagy munkálatokból, akkor tűnt csak fel a kivörösödött arc és szem, idült vigyor, átható alkoholos lehelet. Beszélgettünk pár percet, majd kifelé menet még megölelt és legnagyobb meglepetésemre rácsapott a fenekemre. A fejemet ingatva és egy rosszalló nézéssel jeleztem irányába, hogy ezt nem helyeslem, ne csinálja. Akkor úgy tűnt, megértette, ám később, a bárban elsétált mellettem, ezúttal némileg feljebb tapogatott, a pulóveremen keresztül. Ekkor már pipa voltam, odébb taszajtottam és határozottan rászóltam, hogy hagyjon békén, álljon le, nekem ez nem tetszik, hovatovább kínos! No, nem sokkal később már a táncparketten találtam magamat, mindig ott kötünk ki a lányokkal, illetve a bátrabb, avagy részegebb - a lényeg, hogy táncolni merő - fiúkkal. Drága barátom is beállt közénk, és hogy, hogy nem, mellém keveredett. Egy összekapaszkodós táncnál aztán úgy gondolta, régen markolászta már az ülepemet, biztosan hiányolom az érintését. 

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Átfutott az agyamon, hogy ott helyben mindenki előtt akkora pofont lekeverek neki, hogy a fal adja a másikat, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg úgy sem érezné az alkohol tompító hatásától. Így hát az erőszak helyett inkább egy bájosabb megoldást választottam. Megfogtam a vállát, odahúztam, mintha meg akarnám ölelni és a fülébe súgtam: 

- Próbáld még egyszer és eltöröm a kezedet. - azzal rámosolyogtam, sarkon fordultam és ott hagytam, hadd eméssze kicsit a hallottakat. Az ő arcáról lehervadó vigyor átköltözött az enyémre, mire kiértem a táncparkettről, hogy elvegyüljek a csocsó asztal mellett beszélgető társaságban.

Halloween party

"Halloween party" - hirdette a facebook, illetve az iskola területén (a hallban, az ebédlőbe vezető lépcső felett, az ebédlőben, illetve egyéb random helyeken kihelyezett) plakátok. Mindenki izgatottan várta, előző este tököt faragtunk, dekorációt gyártottunk, miegymás. Természetesen a jelmezek jelentették a legnagyobb kihívást, de cserébe azok voltak a legérdekesebb részei is eme nem túl nagy múlttal rendelkező ünnepnek.
Azt tudnotok kell, hogy odahaza sosem tartottunk halloween-t, habár hallottam róla, hogy kezd elterjedni a fiatalok körében, nem nagyon izgatott a dolog. Éppen ezért nem sok tapasztalatomat, - melyeket leginkább filmekből és gyermekkori farsangi báljaimból gyűjtöttem - összeszedve kitaláltam, hogy én majd jól beöltözök macskának. Otthon a szűk családi köröm, illetve néhány barátom úgyis "Diacicának" szokott hívni néhanapján, mivel egyrészt rímel, másrészt van egy sztori kiskoromból, amit nem most fogok megosztani. :)
Egy ebéd közbeni beszélgetésnél felmerült, hogy ki milyen jelmezt húz, én pedig nagy örömmel mondtam, hogy én bizony fekete macska leszek. Nem értettem, hogy miért mosolyognak a többiek úgy, mintha valami butaságot mondtam volna. No, sebaj, megvan a jelmezem, nem vagyok egy ötletgazdag, kreatív leányzó, pénzt áldozni erre nem fogok, örültem a fejemnek. Azonban...
Péntek este az ajtómon kilépve szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy mindenki élőhalottnak, boszorkánynak, vámpírnak, csontváznak, sorozatgyilkosnak öltözik. Művért mindenkin lehetett találni, néhányuk arca felismerhetetlenné pingálva, s nőiesen szólva belőlem a szart is kiijesztették. A dolog lényege tehát az, hogy ijesztő külsőt kell magadra öltened, ahhoz, hogy szerves része legyél az ünnepnek. Mindenesetre, én cica lettem, a lányok pedig készségesen segítettek nekem, majd mikor elkészült a sminkem, rajzolt fülem, és magamra öltöttem fekete harisnyámat, fekete garbó pulcsimat, és egy szintén fekete szoknyát, barátnőim úgy ölelgettek és hallattak elnyújtott "óóóó" hangot, mintha valóban egy kiscicát látnának. Emellett azért megkaptam, hogy én bizony nem vagyok ijesztő, de kimagyaráztam magamat azzal, hogy ha próbálnám, se sikerülne.

Amerika...

A hétre kaptunk egy hosszú projektet, hogy azzal végezzünk csütörtökig, és küldjük el a tanár nőnek, cserébe nem kell bemenni órákra. Tudni kell ezekről a projektekről, hogy megengedett párosan vagy csapatba dolgozni, de neki láthatunk egyedül is, ha úgy tartja kedvünk. Velem azonos feladatot sort 3 másik fiú kapott még. Elgondolkoztam, hogy kivel lehetne együtt dolgozni, én ugyanis jobb szeretem a csapatmunkát, hiszen olyankor mindig van kitt hibáztatni. :)
A szlovák srácot már az elején kizártam, mert félő, hogy a malacok helyett egészen véletlenül őt vágnám le, amilyen jó viszonyunk van. A román fiúval jóban vagyok, mint barátok, de vele dolgozni képtelenség, passzolom. Maradt az amerikai. Róla nem volt még tapasztalatom, vele még nem sodort egy csapatba a szél, gondoltam, miért ne?
Megkérdeztem, van-e kedve együtt dolgozni? Lelkesen bólogatott, hogy hát hogy a viharba ne lenne kedve. Mondtam: remek, kezdjük el máris, legalább hamar végzünk!
- Van még bőven időnk, és amúgy is hétfő reggel van. - hangzott a válasz. Itt már rosszat sejtettem.
Újból megpróbálkoztam délután, hátha azóta megjött a harci kedve, telve van lelkesedéssel, energiával, ég a vágytól, hogy dolgozhasson. Nos, nem tudom, hol bujkált, de sehol nem találtam. Egy órányi hiábavaló mászkálás után feladtam, és ekkor már jobbnak láttam, ha én magam veszem kezembe jegyeim sorsát, leültem és elkezdtem kidolgozni a projektet.
Vacsoránál láttam őt legközelebb, ahol első felindulásomat visszanyomkodtam a gardróbba, és nem vágtam a fejéhez egy szószos tésztával megpakolt tányért. Ehelyett kedvesen megkérdeztem, hogy mikor óhajtja letenni felséges fenekét, hogy elkészüljünk még ebben az életben. Határozottan azt válaszolta, hogy "holnap". Ó, mondom, ezt a játékot ismerem, én is ezt szoktam játszani: mindig ugyanakkor kezdem el a diétámat: majd holnap. Nem baj, nem feszegetjük a húrt, örülünk, hogy valamit válaszolt, mosolyogva megkérdezzük, hogy "holnap mégis mikor?"
- 11-kor kelek. - válaszolta, majd tekintete ismét elrévedt a marihuána-mezőkre.
- Remek, akkor 11-kor találkozunk, elkezdjük kidolgozni a...
Ja, de ő nem úgy gondolta, neki kell egy óra, mire felébred, lezuhanyzik, kukacot lóbál... aztán meg ebéd van, neki utána pihenni kell egy kicsit, szóval majd olyan fél 2 felé leülünk tanulni. Felvilágosítottam, hogy nekem be kell mennem a városba, és ezt kora délután tervezem elintézni, mert 4-kor zár a bank. Kis szeme felcsillant, hogy "akkor menjünk a városba!" Fogamat csikorgatva beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy akkor utána estig tanulunk.
- Persze, persze.
Másnap reggel kidolgoztam másik két feladatot, még ebéd előtt. Délután be a városba az erdőn át, bolyongás a fák között, út megtalálása számla nyitás, neki sörvétel, vissza haza, megint bolyongás, eltévedés, mégsem, csak hosszabb az út, sebaj hazaértünk, Danielt ismét elnyeli a köd, Dia úgy dönt, hülyékkel nem foglalkozik, megcsinálja egyedül a fennmaradó néhány feladatot is, csak úgy, mint a többit előtte.
Egész szerdán a projekten dolgoztam, estére még maradt egy kicsi, pont annyi, hogy csütörtökön, még az éjféli határidő előtt be tudom fejezni.
Este kopognak az ajtómon. Daniel jön be, zavart tekintettel (a szokásos) elkezd valamit hebegni-habogni arról, hogy én szeretem a pénzt, ő ebben biztos, mert mindenki szereti a pénzt. Végig néztem rajta, majd teljes lelki nyugalommal közöltem, hogy nincs az a pénz, amiért én vele... természetesen viccnek szántam, de szegény annyira be volt állva, hogy ezt komolyan vette, azonnal rá is tért a lényegre: ő meg a román fiú fizetnének azért, hogy ráírjam az ő nevüket is a dolgozatomra, ők ugyanis még el sem kezdték (meglepődtem...) és szorít a határidő és nekik amúgy is van jobb dolguk., meg hát szerda is van, a szél is fúj, szóval csupa intelligens, érthető magyarázattal állt elő, hogy miért NEM fogják megcsinálni a feladatokat.
Ha eddig nyílt a bicska a zsebemben, most kiugrott. Elküldtem melegebb éghajlatra, hogy ne nézzen már teljesen hülyének engem, meg a tanárt se, hát mit gondol, hogy nem fogja észrevenni, hogy mi történt, meg amúgy is, milyen gerinctelen dolog ez...
Ekkor még egy utolsó erőtlen próbálkozással benyögte, hogy de adnának nekem 300 koronát! Ezen a ponton valószínűleg kiült az arcomra az anyukámtól örökölt lesújtó nézés, és sötéten csak ennyit mondtam:
- Got to fucking out!/Húzzál kifelé!
Szegény, meg volt róla győződve, hogy a szokásos primitív, de oly sokszor bevált nőszédítő trükkel - amerikai sárm & pénz - biztos sikert fog aratni, és kényelmesen hátra dőlhet. Az arcából ítélve élete első visszautasítása volt. :)