Tinder-thunder

Azt hittem, csak a társkeresőkön léteznek ekkora barmok. Mekkorát tévedtem!
Némi nógatás hatására megismerkedtem az online társkereső világával.
Eleinte reményeket fűztem hozzá.
Aztán felhúztam magamat rajta.
Végül egy cinikus barátnő és egy csomag csipsz társaságában könnyesre nevettem magamat.
 Csak feltételezni tudom, hogy a nagy számok törvénye alapján dolgoznak a fiúk, akik pár perc beszélgetés után bekérdeznek, hogy ha eljön értem kocsival, elmehetnénk-e valami csendes helyre (gondolom, zavarja a zaj, amelyet anyukája kelt a konyhában, miközben a vacsorát főzi neki). Őszintén, srácok; működött ez valaha is? *Pár törlése*
 Akadt olyan is, aki a "sziahogyvagy" után megérdeklődte, unatkozom-e (mert hogy vele beszélgetek haha), mert ő most épp ráér és átjönne szívesen, persze csak ha jó a wifi, mert UTÁNA megnézhetnénk a Walking dead új évadját. Szegény, ezt benézte. Nem rajongok a Walking dead-ért. *Pár törlése*
 A harmadik alany komoly házasulási szándékkal írt rám, kétoldalas esszéjében összefoglalva mindazon értékeket, amelyeket egy nőben keres. Eszerint a hölgy tudjon főzni, mosni, szeresse a gyerekeit (nevelni), s egy hosszú nap után kiszolgálni a munkában megfáradt ház urát. Sok szerencsét kívántam neki a tökélestes házvezetőnő megtalálásához. *Pár törlése*
 A következő megint kocsikázni akart elvinni az éjszaka közepén, illetve természetbarát lévén felajánlott egy jó kis éjjeli erdőtúrát. *Pár törlése* *Sóhaj*
 A telefonom sem bírta elviselni ezt a töménytelen hülyeség-folyamot, bemondta az unalmast, így végül is kimozdultam, hátha elfelejthetem ezeket a szájber szájhősöket kis időre, ugyanis naivan hittem, hogy a való életben, a villanypásztor mellől felállva nincs az az ember, aki ennyire pofátlan...
 A telefon boltban az ott dolgozó, kopaszodó, kétgyerekes családapa odacsúsztatta a névjegyét, s rám kacsintott, hogy hívjam bármikor, szívesen kocsikázik velem egyet, jó nagy az üléstér az autójában (nyilván, a gyerekek miatt kell is a hely). Elvettem a kis papírt és kifelé menet színpadias, íves mozdulattal hajítottam a kukába A műsor neki szólt, remélem vette az adást.
 Néhány olyan kérdésre, melyet nem hittem, hogy egynél több barom fel fog tenni, már rutin válaszokat alakítottam ki. Íme néhány:
- Te szűz vagy?
- Nem, ikrek.

- Akarod, hogy átmenjek most?
- Köszi, de vagyunk itthon épp elegen.

- Meghívhatlak valamire?
- Egy teát elfogadok.
- Én valami erősebbre gondoltam...
- Mint Fekete Laci?

Miután lebeszéltük a találkozót, kicsivel később elkezdi kéretni magát:
- Nem vagyok benne biztos, hogy ráérek, még meglátom. Ha úgy alakul, majd írok.
- Azt hittem, ebben a felállásban én leszek a lány...

 Akadt egy-két normálisabb is a beszélgető partnerek között, de az arányokat tekintve ők fehér hollónak számítottak a normálatlanok tömegében. 
*Alkalmazás törlése*

Kresz - második felvonás

 A koleszos élet szépségeit élvezve nem sok mesélni valóm akadt az utóbbi hónapokban. Ezen élvezetek közé tartozik az, amikor rányitnak az emberre zuhanyzás közben vagy amikor három szobából három különböző zene szól, s a papír vastagság falakon át egyfajta különös keverékét hallhattam a rap, a techno és a pop zenének; amikor a szintén kartonpapírból épült első emeleti folyosón valaki végigmegy és becsuk egy ajtót, mindezt egy mamut csorda vonulásának kecses hanghatásaival és egy ágyúdörrenés finomságával. A bejárati ajtó mellett lakván mindezt 5.1-es hanghatásokkal élvezhettem. Sok különböző ember, megannyi különböző napi ritmussal rendelkezve, bezsúfolva egy ilyen folyosóra, ezt jelentette: a csodás zenekompozíciót általában éjfél-hajnal egy tájban halkították el, az első mamut vándorlás pedig fél hat körül megkezdődött. Márpedig kialvatlanul nem állunk, akarom mondani ülünk neki blogot írni!
 Most, hogy kipuffogtam magamat, elmesélem, mi is történt azon a bizonyos kresz vizsgán.
 Régóta érett a fejemben a gondolat, novemberre ért meg az elhatározás: én bizony megszerzem a motoros jogsit! Végig ültem szépen az egyhetes tanfolyamot, megvettem a könyvet, lámpalázasodtam már idejekorán. Jött az első bosszúság -mert ugyan miért menne bármi is zökkenőmentesen? - vizsgaidőpontot csak két hónappal később tudnak adni. Mivel akkortájt kezdődött újból az iskola, eltoltuk még egy hónappal. Meglett az időpont, megszerveztem az utazást, oldogattam a teszteket, bújtam a könyvet, eljött végre a vizsga napja. A villamoson ülve kis híján leszédültem a székről, olyan szívdobogásom támadt, egyébként nem izgultam túl a dolgot, ahogy az esetemben általánosan lenni szokott...
 A vizsgáztató kedvetlenül morgott az orra alatt, miközben egyesével behívott minket és megkért, foglaljunk helyet. Kisvártatva kiderült, a mai napon mi vagyunk az ötödik csoport, akiket haza küldtek, ugyanis az előző esti hóeséstől leállt a rendszer, nincs internet -legalábbis mi ezt a magyarázatot kaptuk. Hirtelen nem tudtam, sírjak vagy nevessek? Három centi hó leesése ellehetetleníti a Nemzeti Közlekedési Hatóság munkáját. Ellenben az első emeleti panellakásunkban kitűnően működik. Hmm.
 Természetesen nem a vizsgabiztos hibája volt, ám ő már az ötödik bosszankodó embercsoport hörgéseit hallgatta végig aznap, megértettem, hogy tele lett a cipője. Meg is jegyezte, hogy köszöni szépen, édesanyja jól van, a mai nap után egész biztos, hogy sokáig fog élni, azzal utunkra bocsájtott. Úgy elkámpicsorodott, hogy emberi kötelességemnek éreztem pár jó szót szólni hozzá, hiszen a szakik ügyködése-bénázása távolról sem az ő lelkén szárad. Odamentem hát beszélgetni, s 5 perc után, amikor már mosolyt láttam játszani a szája szélén, ott mertem hagyni, remélvén, mégsem megy Dunának elkeseredésében.
 Következő hétfőre kaptam új időpontot, ugyanarra a címre, s ahogy megérkeztem, ugyanaz a vizsgabiztos fogadott, immár rutinosan, rugalmasan végezve munkáját. Leültem az egyes géphez és izzadó ujjbegyekkel nyomogattam végig a tesztet. Némelyik mondatot eléggé megdolgoztatta az agytekervényeimet, ugyanis akadt, hogy még a kérdést sem értettem, ennek megfelelően egyik kezemet a szemem elé téve vakon választottam a megoldások közül a másikkal. Ha már úgyis mindegy volt, legalább legyen szórakoztató. A teszt végén el sem akartam hinni, hogy mindössze 5 hibapontom lett. Fültől-fülig érő vigyorral ültem a helyemen és türelmesen vártam, hogy magához intsen a vizsgabiztos, aki monoton hangon ismételgette:
- Jöjjön aláírni! Viszont látásra! Jöjjön aláírni...
 Kimentem szignót biggyeszetni a papírra. Ahogy megismert, rám vigyorgott, a monitorra nézett, majd ismét rám, összecsapta két tenyerét és örömében így szólt:
- Jaj, hát a motoros kislány! Gratulálok! Aztán vigyázzon ám magára, Diácska!
 Egy barátomnak elmesélve ezt a reakciót váltotta ki belőle:
- Betojás! Te bárhova méz, Téged mindenhol szeretnek!