Vasárnap megérkeztem Dániába, puszi, ölelések, hiányoztál, nincsen süti,akkor majd eszem a csokimat, meg te is, és te is kapsz persze, ne kajáld fel az egészet...
Szerda reggel elindultam a régen várt interJUH-ra, amely azt volt hivatásos eldönteni, hogy megkezdhetem-e farmbéli munkásságaimat márciustól, avagy az iskolában fogok-e csövezni még néhány hónapot. Egy reményekkel teli 4 és fél órás útnak néztem elébe, hogy egy félórás elbeszélgetés után ugyanezt a távot megtegyem visszafelé is. Elöljáróban tudni kell, hogy az iskola városa a Jutland nevű félszigeten található. Ez Dánia legnagyobb "része", ez csatlakozik Európához, mint szárazföldhöz. Jutland-on kívül két nagyobb sziget terül még el keletebbre: az első Fyn, a távolabbi Sjaelland, ez utóbbin található a főváros, Koppenhága. Utam a középső, rövid nevű hely közepére vezetett, ahol már odafele nehézségekbe ütköztem, ugyanis a fejembe táplált tévhitekkel ellentétben igenis VANNAK mínuszok Dániában télen, kíséretnek úgy 15-20 centiméter hóval. Ebből adódóan a fél órányi sétálás eltartott volna akár egy óra hosszát is (ha még el is tévedek, jó szokásomhoz híven, akkor tovább), de a buszon megismerkedtem egy leányzóval, aki felajánlotta, hogy szívesen elvisz kocsival a tanyára. Pénzt nem akart elfogadni, úgyhogy a kezébe nyomtam egy csomag finom kekszet (igen, én élőben osztogatom, nem facebook-on) és elbúcsúztunk.
Az interjú érzésem szerint simán ment, szimpatikusak voltak a gazdák, és ők is pozitív visszajelzéseket adtak rólam. Elköszönésnél megígérték, hogy még a héten tájékoztatnak, hogy hogyan döntöttek. Nem csoda hát, hogy hangosan dobogó szívvel, gondolataimba merülve indultam meg a vonat állomásra, ahova kocsival kivittek, éppen csak egy utcányit kellett sétálnom, jobban mondva futnom, ugyanis útlezárás miatt kerülnünk kellett, ezért kissé késve értünk oda.
Szaladtam a jegyautomatákhoz, kipróbáltam 8 darabot, amelyek egymás mellett sorakoztak, ám egyik sem fogadott el készpénzt, ezért sorba kellett állnom a jegyvevő irodában (nem, tényleg nem tudom, hogy hívják). Sorszámtépés, ajkak sebesre harapdálása, sorra kerülés, maradt 2 percem, futás a peronhoz, na de melyik is az? A kijelzőre pillantva megkerestem a 15:07-kor érkező vonatot, és amint megtaláltam, örömömben odafutottam, felugrottam rá, majd megnyugodva konstatáltam, hogy potom másfél óra és Aarhusban vagyok, ahonnan már csak egy órás buszút választ el a kedves kolesz szobámtól.
Út közben telefont kaptam, a farm menedzsere hívott, hogy közölje: döntöttek, mehetek márciustól. Örültem, visongtam, mosolyogtam, mint egy bolond, megköszöntem neki 56-szor, majd letettem a telefont és kicsit kiengedtem. Félálomban üldögélve tettem meg az út hátralévő részét, majd a végállomáson magamhoz térve valami kezdett gyanússá válni: a megálló neve azt hirdette, hogy Koppenhága repülőterére készülök letenni a lábamat. Gondoltam magamban, ennyire hülye még én sem lehetek, hogy eljöjjek a jó vonattal, de egyenesen a másik irányba. Gondoltam... A vonatból kiszállva szembesültem vele, hogy de igen, tényleg lehetek ennyire hülye. Ott álltam kis kabátkámban a hatalmas elosztó központban, amelyből számtalan út vezetett erre-arra, de egyik sem igazán kifelé. A táblák mutatták, hogy erre egy taxi állomást találsz, amarra a metrót, ha pedig végigmész 50 csigalépcsőn, akkor a repülőtérre jutsz ki.
Végül is odamentem megkérdezni egy jegyárusító bácsitól, hogy mi a teendő ilyen esetben. Elmondtam neki, hogy mi történt. Ő hallgatta, közben lassacskán már a füléig húzódott a szája, majd olyan szolidan nevetett fel, hogy 10 méteres körzetben mindenki odakapta a fejét, mert még a mikrofont is a szája előtt felejtette. Kaptam másik jegyet, és felhívtam a barátokat, hogy ez meg az történt, tegyenek félre nekem vacsorát. Az egyik srácot felhívva elmeséltem neki is a történetet, mire ő hahotázva csak ennyit mondott:
- Várj, kihangosítalak! Meséld el a többieknek is.
Nagy nehezen visszajutottam, egy ismételt 3 órás vonatutat követően, Aarhusba pedig kijöttek elém a magyar fiúk, amiért nagyon hálás vagyok, mert félő volt, hogy elalszom a buszon... vagy csak egy helyben állva az állomáson. Éhesen, álmosan negyed 11-re értünk vissza a suliba, ahol mindenek előtt a konyhaszolgálatot kellett teljesíteni, ezután ültem csak le enni, majd zuhantam be az ágyamba, mint akit agyon vágtak.
Habár a srácok előző este mondták, hogy már a fél iskola tud a kis kalandomról, másnap reggel nagyon sokan jöttek oda gratulálni és nem a sikeres interjú miatt. Megaláztatásaimnak akkor lett vége, amikor ők iskolába, én pedig dolgozni indultam. Legközelebb ebédnél találkoztunk, de úgy tűnt, akkorra már lecsengett ez a történet. Mígnem a tanárnőm jelent meg az asztalunknál mosolyogva és megérdeklődte, hogy hogy sikerült az előző napi interjú. Még mielőtt kinyithattam volna a számat, a fiúk körülöttem úgy elkezdtek nevetni, hogy azt hittem, leesnek a székről.
- Tanárnő! Kérdezze meg, hogy hol járt tegnap! Kérdezze meg! - mondta fuldokolva egyikük, mire a szólított mit sem értő bociszemekkel nézett rám.
- Koppenhágában! - képtelen volt kivárni a válaszomat, ő maga kiabálta közbe, majd tovább csuklott nevettében.
Habár a fővárosból semmit nem láttam az ott töltött félórában, és másnap alig bírtam kivakarni magamat az ágyból, legalább a többieknek szereztem egy jó napot.
Na, ki jön velem kirándulni? :D
