Tökéletes nyaralás a tökéletes férfival.
Szívem csücskével mindketten természetkedvelő, örökmozgó kis majmok lévén megbeszéltük, hogy nyaralásainkat, kiruccanásainkat izgalmas helyeken töltjük, mert bár irtó jól mutat fészbúkkon és instagramon a csillogó-villogó, kacsalábon forgó öt csillagos hotel képe, egy nap alatt ráunnánk. Ennek tudatában életem értelme lefoglalt egy kenut, letöltött egy alkalmazást, amely a teljes folyó térképét mutatja, beleértve a kempingeket, várakat és romokat, illetve a vízeséseket, azon belül is azokat, amelyeken le lehet csurogni, kiemelve azokat, melyeken nem szabad. Én már abban elfáradtam, hogy néztem őt a szervezésben-tervezésben, úgyhogy megegyeztünk: lehet ő a túravezető, én majd csak feldobom a hálózsákomat a csomagok tetejére és gyönyörködöm a tájban. Így is lett.
A tökéletes 3 napnak nevezném a kirándulást, hiszen minden benne volt, ami a boldogsághoz kell. Kis korom óta a kedvenc közlekedési járművem a vonat. Van benne valami, ahogy végig siklik a síneken és közben zötyög, ringat; ahogy a hatalmas ablakokon kibámulva mindent lehet látni a mellettünk suhanó tájból; még a nagynak tűnő, kényelmes ülések is nyugalmat árasztanak. Szívem párjának szülő városából 4 óra vonat út vitt le a folyóhoz, amely alatt minden ideg szálam kisimult, annak ellenére is, hogy az első vonatot lekéstük, majd az összes többi után IS futottunk.
A kenuzás nem indult olyan könnyedén, mint gondoltuk. Habár én jártas vagyok a vízen, köszönhetően 3 év kajakozásnak meg egy fél év evezésnek, még így is lehetetlen egymagam egyenesen tartani a csónakot, ha a másik résztvevő ellenkező irányba lapátol. Így történt, hogy fél órán át forogtunk, mint a ringlispíl -mert bármilyen tanácsot adtam, mind süket fülekre talált-, de életem pozitívabbik fele ezt is sikerként élte meg, mivel így is haladtunk. Na persze, az áramlat nem válogat: még a szerencsétleneket is sodorja magával.
Mivel az első napot a kormányzás felfedezésével töltöttük(te ő) és 12 km-t tettünk meg, a maradék 50km a következő két napra maradt.
A folyó élővilága csodálatos: ennyi szitakötőt még életemben nem láttam! Gólya és szürke gém is keresztezte utunkat, nem beszélve a hamis-hódokról, ugyanis eleinte meg voltunk győződve, hogy hód úszott keresztbe a folyón előttünk. Amikor már sokadjára láttunk egy szőrcsomót kibukkanni, közelebb merészkedtünk. Még ekkor sem voltunk biztosak benne, így hód vadászatot rendeztünk - puska helyett kamerával. Sajnálatomra a hódnak hitt, kutya nagyságú állat végül pézsma patkánynak bizonyult. Egy alkalommal, amint egy vízesésen...nos, estünk le és szélvész gyorsasággal félig belerohantunk egy benyúló fába, egy ott lapuló pézsmapatkányt felzavartunk, ő pedig bosszúból kis híján szívrohamot okozott, ahogy a vízbe pottyant alig centiméterekre tőlem. Akkor éppen tigrisnek láttam, habár valójában csak egy nagyobb macska vagy egy közepes termetű kutya méreteivel rendelkezett.
A táj teljesen elvarázsolt: a víz felszínére törő, fehér virágba borult hínárokba sellőket, sziréneket láttam bele és mesét mondtam magunknak, hogy vidámabban teljen a sok-sok kilométernyi lapátolás.
Esténként a hálózsákban fekve a békák énekét hallgattuk és ha kimerészkedtem éjjel a sátorból, szentjánosbogarak adtak fényt a fák alatt. Nyárson sütöttünk, útközben néha megálltunk és ha akadt fogadó a közeli faluban, ott ebédeltünk. Egyebek között energia szeleteken tengődtünk, pillangókat fotóztunk, békákat kergettünk, lábat áztattunk a folyó hűs vízében.
Szinte fájt hazatérni, habár a vonatozás ismét elringatott. Ezek után megbeszéltük, következő célállomás: Olaszország, via ferrata!
