2014. december 5., péntek

Projekt hét - második felvonás

Egyik előző bejegyzésemben már említettem, hogy mennyire nehezen tud szelet kapni egy beadandó. Nos, most itt egy másik.
Szerda reggel kaptunk egy projektet, ami azt jelenti, hogy a 10 perces megbeszélés után mindenki bezuhant az ágyába (nem az önébe, a sajátjába, úgy értem) és délig aludtunk. Természetesen péntekre kell leadni, délután 4 óráig, amely határidőt - a jelenlegi harci helyzet szerint - valószínűleg megint kitoljuk, kikönyörögjük az időpont változtatást, ugyanis helyzet a következő: szerdán pihizés, délután megbeszélés, már a feladatok elolvasásától jojózott a szemünk, szétosztottuk 3 részre, mindenki mehet a dolgára. Délelőtt jól kipihentük magunkat ugye, ezért evidens, hogy este nem fogunk aludni. Olyannyira nem, hogy  unalmamban neki álltam a projektnek. Nagyjából 10 percig próbáltam megérteni, hogy miről is van szó, közben odaképzeltem magam mellé egy felest, pár perc múlva egy következőt, majd végül inkább egy egész üveget, majd megnyugodva tapasztaltam, hogy túl csóró vagyok én ilyen egészségpusztító tevékenységhez, ezért inkább felnéztem az internetre, ahol egy barátom máris írt, hogy ő elakadt a projektben, én vagyok az utolsó reménysége, legyek olyan jó Obi-Wan Kenobi és menjek át segíteni. Hónom alá csaptam a laptopomat, a töltőt meg az összes kapott lapot, könyvet, mire rájöttem, hogy nincs elég hónom. A 8 lépcsőfokon háromszor estem majdnem hasra, de végül leértem, és jó szívemért meg hősiességemért cserébe kaptam is csokit, úgyhogy már is megérte. Leültünk hát a gyér lámpafény mellett, hátha együtt majd okosabbak leszünk. Egy darabig jojóztattuk a szemünket, ugyanis a szobában lévő 6!! darab villany sem ad elég fényt, aztán nem lettünk okosabbak, úgyhogy megpróbálkoztunk könyvből, internetről, szomszédból, végül felfújtam az arcomat és az órára pillantva mondtam, hogy ilyenkor már senki nem gondolkodásképes, úgyhogy inkább kapcsolja be azt a csinos play station 3-at és keressünk valami feszültséglevezető játékot. Egy szó nélkül belement a dologba, és 5 perc után nevetve állapította meg, hogy a Call of Duty nem az én játékom, mire bevallottam, hogy bár a nevét igen, a játékmenetet nem ismerem, pont annyira értek hozzá, mint a vízvezeték szereléshez. Ezután maradtunk a kis kori történetek mesélésénél. Nem kellett volna. Egy mondatomra, amit azzal kezdtem, hogy "amikor 9 éves voltam" az volt a reakciója, hogy
- Kilenc? Miért, most mennyi vagy?
A következő "amikor kicsi voltam" próbálkozásomra pedig meglepődve nézett végig rajtam, és kérdezte, hogy
- Ennél is kisebb?
Ezután már csak annyit mondott, hogy:
- Aúú! Állj le! Ne üss a papuccsal! Nem,a párnámmal se! Aúú! El sem bírod, nagy az a párna hozzád... héj, most hova mész? Még csak 5 óra van! Mit csinálok én reggelig?
*Ajtócsapódás, köd utánam*

2014. december 2., kedd

Ártatlanság fél betegség

Tekintve, hogy ez egy farmer iskola (most megvárom a nadrágos poénokat...oké, mehetünk tovább), minden lányra legalább 4 fiú akad, meg amúgy sem tartozom a csajos csajok közé, így evidens volt, hogy az osztálytermen kívül a szabadidőmet nem körömfestéssel fogom tölteni. Az érdekesebb fiúkhoz csapódva tengettem a délutánokat, és bár néhányszor már megízleltem, milyen kegyetlenek tudnak lenni, főleg ha poénról van szó, de ez a húzásuk nálam kiverte a biztosítékot.
Történt, hogy a szokásos társasággal lógtam, kocsmából tartottunk az egyikük szobájába, ketten előre rohantak, vihogva, mint a kislányok, gondoltam, ezek sem kiszáradástól fognak elpusztulni, így én a többiekkel bandukoltam lassacskán, hű maradva egyik kedvenc mottómhoz: "fusson, akit kergetnek". Az épület elé érve hirtelen mindenkire rájött a cigizhetnék, mondták, menjek csak előre nyugodtan, mert hideg van. Bementem hát a spanokhoz, felkészülve majdnem mindenre. De nem erre...
Egyikük póló nélkül a szoba közepén állva éppen íves mozdulattal szabadult meg a nadrágjától, míg a másik egy szál alsógatyában csábosan elterült az ágyon, és amint beléptem, megveregette maga mellett azt a 3 centit, ami még maradt, és kegyesen ennyit szólt:
- Csatlakozhatsz, ha szeretnél.
Itt nekem lefagyott a biovincseszter, vettem egy nagy levegőt - jó ötlet volt a borgőzös szobában - majd lassan kihátráltam, és becsaptam magam után az ajtót.
Másnap azért bocsánatot kértek, és megölelgettek, hogy ugye tudom, hogy szeretnek, hát hogy ne tudnám, idióta bagázs! Bár a bocsánatkérés lehet őszintébb lett volna, ha el tudják mondani anélkül, hogy kicsordul a könnyük, illetve nem beleillesztve a "látnod kellett volna az arcodat" mondatrészt.

Ló az erkélyen

A minap csizmát húztam és lementem, hogy az iskola gyönyörű lovait csodálva, édes semmittevéssel töltsem a délutánomat. Ahogy ott sétálgattam, gondolataim elkalandoztak, és eszembe ötlött egy néhány évvel ezelőtti sztori. Ezt fogom most megosztani veletek.
Balatonboglárra mentünk lovastáborba, utazótársaim az öcsém és a fogadott húgom voltak. A fiúk létszáma vele együtt kettő volt, ellenben nekünk másik 3 lánnyal kellett megosztanunk a szobát, akikkel jól kijöttünk, így nem volt semmi probléma.
Egyik éjszaka hatalmas vihar kerekedett, mindenki felriadt az égi háborúra - legalább is ezt hittük. Az egyik leányzó nemhogy felült egyenes derékkal, de egyből ki is ugrott az ágyából és az erkély ajtóhoz rohant, miközben azt kiabálta:
- Ló van az erkélyen! - azzal rángatni kezdte a kilincset. Alapvetően erős hangja volt, hát még az éjszakába kiabálva... finoman fogalmazva beszartunk. Senki nem értette a hirtelen kirohanást, egymásba kapaszkodva vártuk a kifejletet, amikor is egy idősebb csajszi kapcsolt, odalépett az óbégató mellé, finoman belekarolt, visszavezette az ágyára és...felkeltette.
Első megkönnyebbülésünkben olyan nevetésben törtünk ki, hogy a 45 méter mély álomban lévő fiúk is átszaladtak hozzánk. Az alvajáró nagyon szégyellte magát, először el sem akarta hinni, ami történt. Mivel azonban nem akartunk nagyon gonoszak lenni vele, hiszen egész jó kis csapatot alkottunk, így naponta 35-nél többször nem emlékeztettük az esetre.