Hazaérve mindenki ledőlt egy picit a szobájában (nem az önében), mert estére persze vártuk a történéseket. No igen, akármilyen fáradtak is vagyunk, senki nem megy el soha aludni időben, nehogy lemaradjunk valamiről. Vacsora után - már ha a fél hatos étkezést vacsorának lehet nevezni - zumbát tartott egy osztálytársnőm és legutóbbi alkalommal annyira jól éreztem magam, hogy ledumáltuk, mostantól járok. Azonban amint a kötelező konyhai kötelességemet teljesítve (mosogatás) visszaértem a folyosóra, hogy átcseréljem ruháimat egy ugrálásra alkalmasabb, kényelmes göncre, egy maci állta az utamat. Hatalmas, fekete, sűrű bundás egyed állta az utamat, aki négy lábon állva majdnem a mellemig ért. Mit tehet ilyenkor egy 160 centis, 47 kilót nyomó, ledöbbent lány?
a) sikolt, elfut, segítségért kiált, vadászt kerít, felveri az egész környéket
b) hatalmas vigyorral az arcán odaszalad megsimogatni a fenevadat.
A kutyus farok csóválva fogadta a kedveskedést, tomporát az ölembe ejtve jelezte, hogy köszöni szépen, folytathatom a kényeztetést. Gazdijától megtudtam, hogy nem szabadna itt lennie, úgyhogy még aznap este átszállította egy ismerőséhez, persze előtte a lányokkal közösen össze-vissza dögönyöztük, puszilgattuk, körbe nevetgéltük, egyszóval jó este volt.
A kutya-portya után vacsorázni készültem, amikor szembe jött velem a zumbát tanító osztálytársnőm, és rosszallóan kérdezte, ugyan, mi dolgom volt, hogy nem jöttem el? Én meg csak leültem az éppen arra lépkedő Naus mellé, és együttesen vágtunk kiskutya-pofit, mialatt Joanna mosolyogva igyekezett mérges arcot vágni, természetesen sikertelenül. Hogy én vagyok-e ennyire imádni való vagy a kutyus, nos, talán sosem fog kiderülni. :D
