Csütörtök éjjel

 Az a jó a kollégista-életben, hogy sosem szomorkodunk. Mindig van ugyanis ok az ünneplésre. Hétvégén adott: hétvége van. Pénteken azért, mert mindjárt itt a hétvége, csütörtökön az a boldogság trágya (:P) hogy mindjárt itt a péntek. A csütörtöki bulik természetesen sokkal visszafogottabbak, nem látni mindenhol részeg egyetemistákat tivornyázni hajnali háromkor, nincs telehányva a bár előtti bokor, szóval egészen kulturált kis ünneplés. Azonban tegnap...
 A bár csütörtökönként 10-ig van nyitva, ami a tökéletes zárás időpontja, hiszen bulizni lehet, másnap mégis fel tudunk kelni, hogy kiélvezzük még az utolsó napot az iskolában. Némi sör és tánc után bezárt a bazár, mi pedig kis csoportba verődve leültünk beszélgetni az egyik fiú szobájában. Mivel valami módon mindig nála kötünk ki, egy ideje a fiatalember lakhelyét már csak úgy nevezzük: "a party szoba". Hajnali egy órakor néhányan kezdték álmosnak érezni magukat, és elhatározták, hogy elmennek lefeküdni. Az egyik portugál fiú el is indult barátjával közös szobájukba, majd egy perc múlva visszatért, hogy közölje cimborájával, egy dán srác alszik annak ágyában, ráadásul nem is akárhogyan. Természetesen ekkor mindenki talpra ugrott és egymást taposva szaladtunk megnézni az égi csodát. Ahogy beléptünk a szobába, mindenki az emeletes ágy felé fordult, amelynek felső! részén csecsemő pózban, édesdeden, nyál csorgatva hortyogott az illető. Ekkor még csak fojtott kuncogást hallattunk. Pár pillanat múlva azonban megéreztük az átható ammónia szagot, melynek forrását a szoba gazdája vette észre először és nem törődve a hangerővel tette hírré, hogy "ez lehugyozta a gördeszkámat!". Mi erre a szánk elé kaptuk az összes kezünket és szaladtunk kifelé a szobából, nehogy felébresszük szegény fiút a nevetgélésünkkel.
 A srácok a "party szobában" aludtak, a tőlem kölcsönzött matracon. Hétvégére pedig nagytakarítást terveznek.

Okmányiroda

Dániába érkezésemkor az első nagy sokkot az jelentette, hogy realizáltam, sikerült otthon hagynom a személyi igazolványomat. Mentségemre vagy nem mentségemre legyen mondva, hogy az utolsó napon ünnepelni akartunk, szóval szükségem volt az iratra, amely igazolja, hogy én bizony elmúltam 18 (az egyetlen a társaságban) szóval nyugodtan kiadhatják azt az üveg vodkát.
 Ahhoz, hogy legálisan Dániában tartózkodj, szükséged van CPR number-re, ahhoz pedig a személyidre. Na BUMM. Így hát néhány héttel később, a többiek nélkül kellett mennem elintézni ezt a papírmunkát. Szerencsémre éppen ekkortájt érkezett egy spanyol lány, akinek szintén szüksége volt arra a bizonyos CPR-number-re, így hát ketten vágtunk neki a kalandos Aarhus-ba vezető útnak. Itt közbeszúrnám, hogy aki utazott már velem, az tudja, hogy ez bizony sosem megy nekem zökkenőmentesen. Elértük az első buszt, pipa. Onnan a másodikat is, fél pipa. A felszállással semmi gond nem volt, na de a leszállás! Elírtam a megállót vagy a gúgle-map adott ki hibás útvonalat, ezt már sosem tudjuk meg... de valahol a semmi közepén kötöttünk ki, ahonnan egyértelműen visszafelé kellett mennünk a busszal... na de meddig? Egy ideig vitettük a fenekünket, majd leszálltunk egy "ecc-pecc-kimehecc" alapon kiválasztott megállóban, de ezzel sem voltunk előrébb. Körbekérdezgettük a buszsofőröket, de egyik sem tudott semmi használhatót mondani, egyik megállóból a másikba küldözgettek, majd vissza. Az órára nézve nyugtáztuk, hogy fogalmunk sincsen, merre vagyunk (csak reméltük, hogy Aarhus-ban) és már csak 10 percünk maradt zárásig. Nevettünk egy jót azon, hogy maradjunk pozitívak, persze, hogy odaérünk....de hogyan? Ekkor jött bolondos barátnőm ötlete, hogy stoppolnunk kéne. Amíg ő ezen mosolygott, én próbából kiálltam az úttest szélére, feltartott hüvelykujjal, gondolván, csak felismeri a jel jelentését a modern világ embere, és nem fogja azt gondolni, hogy csak lájkolom az elsuhanó sofőröket. Szerencsénkre az első autó megállt, mi pedig odaszaladtunk. Gyorsban elhadartuk a sofőrnek, hogy merre tartunk, mit akarunk, ő pedig jelezte, hogy pattanjunk be, majd helyből vadászrepülésben szállt fel az úttest közepéről, hogy pillanatok alatt úti célunkhoz repítsen. Végig nevettük az utat a stressz okozta izgalomtól. 7 perc zárásig. Már a kocsiban megkezdtük a hálálkodást, odaérve pedig még egy hangos "köszönjük szépen" után felfutottunk a lépcsőn, és kutyafuttában estünk be az irodába, ahol a szemüveges nénike megszeppenve nézett végig a két vihogó csitrin, és nem igazán tudta eldönteni, hogy csatlakozzon vagy inkább meneküljön. Az első levegővétellel tudtára adtuk, mi célból érkeztünk a - nem is olyan messzi - távolból, ő pedig készségesen segített mindenben.
 Végül sikerült elintézni a papírmunkát, majd haza is jutottunk épségben, ahol a hűtőben becsomagolt vacsora várt minket. Azóta is emlegetjük ezt az esetet, és amikor útitársnőm elfintorodik, én oldalba bököm azzal, hogy "valld be, jó móka volt!". Ilyenkor ő csak elmosolyodik, összekócolja  a hajamat, és megjegyzi, hogy én egy bolond lány vagyok.

Várom a boldog véget

 Tegnap az egyik fiú tartott órát. A téma a kismalacok születése, és az ezzel járó gondok voltak. Óra vége felé közeledve felmerült egy etikai probléma, miszerint: a koca nem tudja megszülni a kicsinyeket, mi teszel? Ha semmit, akkor a malacok meghalnak, nem sokára rá az anya is. Az ideiglenes "tanár" már dolgozott sertéstanyán, így elmondta, hogy ők fejbe lőtték a kocát, felvágták a hasát, és kivették a kicsiket. Mindehhez nagy lélekjelenlétre van szükség, hiszen gyorsan és helyesen kell cselekedned. Én személy szerint nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy elájuljak a részletes, 20 perces bemutatás után. Szegény pici, érzékeny lelkem nem bírta el ezt a sok információt, már lefelé görbült, remegett a szám széle, amikor egy másik osztálytársam, történetesen egy spanyol pasi hatalmas szemekkel nézett az órát tartó társára és feltette a következő kérdést:
- Na, és... az anya túlélte?
 Mondanom sem kell, egyik sokk a másik után kiverte a biztosítékot, és mi csak diszkréten visítottunk a nevetéstől, miközben egymás térdét csapkodtuk jókedvünkben. A spanyolnak megveregettük a vállát, majd még egyszer elmondtuk, hogy mi is történt a kocával. Szegény, pedig ő úgy várta a boldog befejezést. :)