A huszonnegyedik szülinapom még nem az az évszám, ami földhöz vágna, avagy eret vágatna velem, ám az öregedésemnek két felejthetetlen jele is van: a párom és a testvérem. Előbbi a nagy nap reggelén kaján vigyorral ébresztett és a következőket merte szólani:
- Jó reggelt, nagymama! Milyen szép napunk van! Jó hírem is akad ám! Találtam egy csodaszép öregek otthonát! - s azzal a lendülettel kirepült a takarója alól, fenekén a talpam nyomával. Röppályája a szoba átellenes sarkában ért véget, s bár vinnyogását szerettem volna keservesnek hinni, valójában nem fájó ülepe, hanem kárörvendése váltotta ki belőle. Már épp átfordultam volna a másik oldalamra, amikor is drága "kis" öcsém toppant (pontosabban robbant) a szobába, arcán ugyancsak kaján vigyor, ám kétszer szélesebb, majd önelégülten közölte:
- Boldog születésnapot! Idén járókeretet kapsz ajándékba!
- Azzal foglak agyon verni. - morogtam az orrom alatt, majd megpróbáltam kikászálódtam, ám az összegabalyodott takaróm galádul ellenállt, így egy vergődő cserebogár látványát nyújthattam, tesókám arckifejezése legalább is ezt engedte sejtetni. Végül mellém toppant, a kezét nyújtotta segítségül és megkérdezte:
- Segítsek, mama? Na, jöjjön mama! Csak óvatosan, mama!
Párom, aki mellesleg egy hónappal fiatalabb csak nálam (tehát hamarosan követhet is az öregek otthonába), mindezt az ajtó félfát támasztva nézte végig és jól szórakozott gyötrelmeimen.
Amikor végül méltóságomat teljese elveszítve, mégis büszkeséget színlelve kibújtam a lefejthetetlen paplanom alól, fenyegető panda-mintás pizsamám mögül ripakodtam az önfeledten vigyorgó-kacagó ifjakra:
- Na, megálljatok csak, büdös kölykök!
