Én meg már attól féltem, hogy unatkozni fogok itthon...
Amióta haza jöttem, több buliban is voltam, szinte minden napra volt program, barátokkal találkoztam, korcsolyáztam, ittam, moziztam, öcsivel bunyóztam, szóval a szokásos fiatalos, nevetgélős programok. Ennek ellenére a legjobb perceket mégis csak édesanyámmal való kiruccanásaim tudják szerezni nekem. A minap például fogászatról hazafelé jövet én vezethettem az autót. Hatalmas vigyorral az arcomon beültem a volán mögé, fél éves jogsimat összesen annyi alkalommal használtam, mint a smink készletemet (ez évente 2-3 alkalom), szóval nagyon izgatott voltam. Anyu helyet foglalt az anyós ülésen, és olyat tett, mint még talán soha ezelőtt; bekapcsolta a biztonsági övét.
Amit tudni kell az én egyetlen szülő anyukámról, hogy egy dinamikus személyiség, mindig pakol, tesz-vesz, pörög, de neki van a legnagyobb szíve a világon. Emellett ő minden családtag, barát és ellenség őrangyala, s mint olyan, állandóan tanít, nevel, így tehát elkerülhetetlen volt, hogy megkritizálja a vezetésemet is. Elindultunk haza, figyeltem az összes táblára, ki voltam élezve a kis utcákra, kanyarokra, egyszerűen semmi nem kerülhette el a figyelmemet. Anyu azonban szeretett volna biztosra menni és épségben haza jutni, ezért egyesével, hangosan sorolta fel nekem a táblákat, felhívta a figyelmemet minden kanyarra és már jó előre bejelentette a közlekedési lámpák közeledtét. Ezt még meg is értettem, nem sokszor vezettem, főleg nem nap közben, nagy forgalomban. No, de!
Nagy forgalmú út, hatvanas tábla, tartom a sebességet. Volán mögé, és életek irányításához szokott anyukám nem találta elég lendületesnek az iramot, ezt meg is jegyezte:
- Miért vánszorgunk ötvennel, mikor hatvanas tábla volt az út elején?
- Anya, hatvannal megyek!
- De olyan lassúnak tűnik, a többiek meg már sokkal előttünk járnak.
- De hát hatvanas tábla volt, nem fogok száguldozni. - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Nem is kell száguldoznod, de lassan hátrafelé haladunk. Nem mondta neked az oktatód, hogy vedd fel a forgalom tempóját?
Véleményem szerint béketűrő ember vagyok, sokat foglalkoztam kisgyerekekkel, elviselek minden hülyét, nehéz kihozni a sodromból. Ennek ellenére anyukámnak sokszor sikerül a határig kergetni. Bennem ilyenkor felébred a bizonyítási vágy, ez most sem történt másképp. Megnyomtam hát a gázt, felgyorsítottam nyolcvanra, hogy beérjem az előttünk haladókat. Murphy persze végezte a dolgát, mint mindig, ugyanis épp ebben a pillanatban állt be mögénk egy csinos kis rendőrautó, mire én satuféket nyomtam, és már nem bántam, hogy anya bekötötte magát. A hekusok nagyjából 20 percen át masszívan követtek, én leizzadtam ugyan, de tartottam a sebességhatárokat, szabályosan fordultam, homlokomat törölgettem.
- Ha megállítanak, te fizetsz. - mondtam morcosan.
- Ugyan már! Anyád lánya vagy, ki tudod dumálni magad!
- Aha, majd egy tündéri mosollyal megmondom nekik, hogy én csak felvettem a forgalom tempóját, ahogy azt anyukám tanította.
A nullásra kanyarodva észrevettem, hogy a téglataxis megunta a megfigyelésemet, így kifújhattam a levegőt.
A mai napon ismét kikunyeráltam egy utat az egyik bevásárlóközpontba, hadd vezessek, úgy is gyakorolnom kell...
Eleinte egészen jól haladtam, így a végére maradt a poén. Az oldaltávolság a gyengém, a parkoló kocsik mindig leizzadnak, ha elmegyek mellettük, nem, volt ez másképpen ma sem.Anyu az ajtótól lehető legtávolabb húzódott, majd egy óvatlan pillanatban, egy út szélen parkoló naiv autós tolatni kezdett, pont amikor mellé értem. Kedvenc útitársam a frászt hozta rám, mikor a néhány centiméteren múló baleset közeledte láttán felsikkantott, de hála sokévnyi tapasztalatomnak, éles szememnek és a ténynek, hogy úgy beszartam, hogy nem volt erőm odébb rántani a kormányt vagy hirtelen rálépni a fékre/gázra, végül nem történt tragédia.
Aztán megérkeztünk a parkolóba, nagyban traccspartizunk, naná, hiszen megkönnyebbültünk a nem teljesen veszélytelen út túlélését követően, és ekkor elkövettem a hibát, amit utólag nem tudtam megmagyarázni; kiszállván a kocsiból a megszokástól vezérelve bezártam a vezető felőli ajtót. A kulcs pedig bent maradt. Szitkozódás, nevetés, majdnem sírás, inkább tovább nevetés, végül el lettem küldve a postára, hogy egy levél feladását már csak nem tudom elrontani. Mire végeztem a rám kiszabott erőt próbáló feladattal és visszamentem a kocsihoz, két pasas követett el erőszakot a szegény, öreg, 21 éves kis kocsinkon, amelyben az egyetlen teljesen épen működő alkatrész a gázpedál. Az egyik kézzel feszítette ki az ajtót, miközben a másik egy drót darabbal nyúlt be és valószínűleg sokéves horgásztudományát előszedve kerítette be a zárnyitót, amit végül sikerült megrántani, ezzel kinyitva az ajtót. Mint kiderült, az egyikük a parkoló őrzővédője, a másik egy ott dolgozó lakatosfiú volt, akinek utóbb egy Bethlen Gábor arcképpel köszöntük meg a fáradozásait. A security pulóveres pasas pedig röhögve ellenőrizte le, hogy valóban a miénk-e a kocsi, miközben sűrűn bocsánatkérésekkel bombáztam mindnyájukat. Anyu mindehhez csak annyit fűzött hozzá, hogy igazi szőke vagyok. Én erre őt okoltam a hibás génjeim miatt, de nem jutottunk dűlőre.
Home, sweet home! :)
