Délutáni kocsikázás

 Egy gyönyörű keddi...szerdai...szóval hétköznap délutánon kocsiba pattantunk egyik osztálytársammal, mert mindketten ugyanabba a bankba készültünk, nagyjából 40 kilométerre innen. Beültünk az autójába, s előzetes hírekből tájékozódva egyből a kormánykerék mögé pattantam, tudatva: én vezetek. Nem ellenkezett, az út akadt így is akadt elé elfoglaltsága; a rádiót állítgatta, telefonon üzengetett, képeket keresgélt, zenét váltott, és folyamatosan beszélt. Nem zavart, legalább nem aludtam el a volán mögött,amíg odaértünk.
 Banki teendőink végeztével megéheztem, így megkerestem a legközelebbi gyors éttermet, ahonnan 2 hamburger kíséretében távoztam. Ezt meglátván amcsi utazótársam kivette kezemből a kulcsot, hogy akkor innen átveszi az irányítást, amíg én elfogyasztom második ebédemet. Megrökönyödve közöltem, hogy nő lévén képes vagyok egyszerre több dologra koncentrálni, továbbá eszem ágában sem volt a vezető ülésbe engedni a dekoncentrált fiút, mivel már a hallottak alapján halálra rémültem, azonban nem volt mit tenni, az ő autója, az ő szabályai. Rettegve foglaltam el az anyósülést, még azelőtt bekötöttem az övet, hogy fenekem a szövethez ért volna. A hamburgerre utolsó vacsoraként tekintettem, könnyeimmel jobban csúszott, s a súrlódási erő megszűnése is sokat segített, amint drága osztálytársam álló helyzetből kétszázzal startolt el a parkolóból. 
 Még száz métert sem haladtunk az utca végéig, ahol egy hatalmas kereszteződés várt minket, s ahol a közlekedési lámpa éppen pirosra váltott. Mivel nem az utolsó pillanatban történt a dolog, nem izgultam, mondván, észreveszi és megáll. Figyelmen kívül hagytam azonban, hogy ő rá sem hederített az útra, helyette minden mást csinált, amit az idefelé vezető úton is; úgy mint navigációs rendszert nyomkodott, vezetékek közt matatott, táskában turkált, rádiót babrált, s még arra sem eszmélt fel a cimbora, mikor fejhangon visítva közöltem, hogy piros a lámpa. Az eredménytelenség láttán még egyszer megismételtem, immár 300 decibellel. Erre már kapcsolt és nagyot rántva a kocsin, lenyomta a féket, majd hátranézés nélkül visszatolatott a záróvonal mögé. Mivel a szerencse mindig  bolondok pártját fogja, sikerült centiméterekkel a mögénk álló autós előtt lefékeznie, ezzel legalább kettőnkre a szívbajt hoznia, miközben ő tovább üzengetett az egyik barátnőjével. 
60-as táblánál megközelítőleg 100-zal hajtott végig a városon, a szabályosan közlekedő kocsikat szlalom-pályának nézte, s mire elértünk az autóútra, ahol már legálisan mehetett 90 felett, minden vallás hívője lettem.
 A kedvenc jelenetem azonban még csak ezután következett, ugyanis az autópálya egy szakaszát felújították... vagy lehet éppen bontották, szóval valami olyat műveltek, ami miatt le kellett zárni a fél sávot, a másikban pedig csak lépésben tudtunk haladni. Örökké türelmetlen, hiperaktív útitársam a dolognak csak azt a részét fogta fel, hogy mi most itten lassan haladunk, miközben a másik  sáv üresnek rémlik.
- Hogy nem jutott eszébe a sok baromnak, hogy itt előzni is lehet? - kérdezte könnyelműen, majd átlépve a dupla záróvonalat, előzésbe kezdett.
Az előbbi hangszínemen (2 oktávval feljebb, házimozi hangfal minőségben) udvariasan megkértem, hogy ROHADT GYORSAN HÚZZON VISSZA A MI SÁVUNKBA, MIELŐTT SZÉTRÚGOM AZ ELKÉNYEZTETETT AMCSI VALAGÁT!!!! Nem várt (?) kitörésemtől meghökkenve azonnal visszakúszott iménti helyünkre, és buzgón zavarba jött. Miután elmagyaráztam neki, hogy mégis mi a csipát képzelt, hiszen a záróvonalat nem lehet átlépni, itt pedig nem hogy egy, de kettő is van a gyengébbek kedvéért, ő hatalmasakat pislogva mindössze ennyit felelt:
- Tehát ezt jelenti ez az idefestett vonal?
Az utolsó falat hamburgernek esélye sem maradt a túlélésre, kibukdácsolt a számból, padlón koppanó állam mellé esve. Végül csak ennyi tellett tőlem:
- Te honnan loptad a jogsidat?
 A magyarázkodás nem maradt el, mely szerint ő ezt nem is úgy értette, csak nem volt biztos benne, hogy Európában is ugyanazok a szabályok érvényesek-e... ezt azonban annyira gyengének minősítettem, hogy meghallani sem volta hajlandó. Az első adandó alkalomnál félreálltunk és helyet cseréltünk. Azóta megegyezés alapján (és a tömegkatasztrófák elkerülése végett) közös megegyezéses alapon (azaz határozott, női kijelentésem után) akárhová megyünk is, csak én vezetek.

Az élet apró örömei

 Az előző, zseniális fogdokinak köszönhetően immár 7 és fél éve szenvedek a fogszabályzómtól, amely az utóbbi időben több rosszat tett, mint jót. Rövid otthon létem ideje alatt leszedték végre a kínzóeszközt, azzal az ígérettel, hogy nemsokára újat kapok. Az a hamarosan viszont beletelik néhány hétbe, így addig bírjam ki nélküle. Fehér fogaimat villogtatva mentem haza, végig mosolyogtam az autóutat. Visszaérve az iskolába sokan rácsodálkoztak a változásra, megjegyezték, hogy jól (fog) áll(ni majd egyszer). 
 A mai nap alkalmával olyan felfedezést tettem, amitől a fél délutánt végig vigyorogtam, mint egy bolond. Az étkezőben ugyanis minden reggel különféle gyümölcsök vannak kitéve, úgy mint narancs, mandarin, banán, kivi, alma. Utóbbit egy ideje már nem ettem, mivel nem éppen almaszeletelésbeli türelmemről vagyok híres, harapni meg ugye nem lehetett. A mai kávészünetben realizálva igaz szabadságomat elsuhantam a konyhás nők mellett, egyenesen a konyha végébe, ahol még ott állt a gyümölcsös tál a reggeliből ott maradt darabokkal. Felkaptam a legfelső almát és olyan örömmel sétáltam ki, mint kisgyerek egy vödör cukorral. Egy barátnőm az utamat állta, és kérdőn nézett le rám. 
- Ezt nézd! Lassan 8 éve, hogy nem csináltam ilyet! - azzal beleharaptam az almába, majd teli szájjal magyaráztam el neki boldogságom forrását. Az ebédlőtől az osztályteremig nevetett.