Egy gyönyörű keddi...szerdai...szóval hétköznap délutánon kocsiba pattantunk egyik osztálytársammal, mert mindketten ugyanabba a bankba készültünk, nagyjából 40 kilométerre innen. Beültünk az autójába, s előzetes hírekből tájékozódva egyből a kormánykerék mögé pattantam, tudatva: én vezetek. Nem ellenkezett, az út akadt így is akadt elé elfoglaltsága; a rádiót állítgatta, telefonon üzengetett, képeket keresgélt, zenét váltott, és folyamatosan beszélt. Nem zavart, legalább nem aludtam el a volán mögött,amíg odaértünk.
Banki teendőink végeztével megéheztem, így megkerestem a legközelebbi gyors éttermet, ahonnan 2 hamburger kíséretében távoztam. Ezt meglátván amcsi utazótársam kivette kezemből a kulcsot, hogy akkor innen átveszi az irányítást, amíg én elfogyasztom második ebédemet. Megrökönyödve közöltem, hogy nő lévén képes vagyok egyszerre több dologra koncentrálni, továbbá eszem ágában sem volt a vezető ülésbe engedni a dekoncentrált fiút, mivel már a hallottak alapján halálra rémültem, azonban nem volt mit tenni, az ő autója, az ő szabályai. Rettegve foglaltam el az anyósülést, még azelőtt bekötöttem az övet, hogy fenekem a szövethez ért volna. A hamburgerre utolsó vacsoraként tekintettem, könnyeimmel jobban csúszott, s a súrlódási erő megszűnése is sokat segített, amint drága osztálytársam álló helyzetből kétszázzal startolt el a parkolóból.
Még száz métert sem haladtunk az utca végéig, ahol egy hatalmas kereszteződés várt minket, s ahol a közlekedési lámpa éppen pirosra váltott. Mivel nem az utolsó pillanatban történt a dolog, nem izgultam, mondván, észreveszi és megáll. Figyelmen kívül hagytam azonban, hogy ő rá sem hederített az útra, helyette minden mást csinált, amit az idefelé vezető úton is; úgy mint navigációs rendszert nyomkodott, vezetékek közt matatott, táskában turkált, rádiót babrált, s még arra sem eszmélt fel a cimbora, mikor fejhangon visítva közöltem, hogy piros a lámpa. Az eredménytelenség láttán még egyszer megismételtem, immár 300 decibellel. Erre már kapcsolt és nagyot rántva a kocsin, lenyomta a féket, majd hátranézés nélkül visszatolatott a záróvonal mögé. Mivel a szerencse mindig bolondok pártját fogja, sikerült centiméterekkel a mögénk álló autós előtt lefékeznie, ezzel legalább kettőnkre a szívbajt hoznia, miközben ő tovább üzengetett az egyik barátnőjével.
60-as táblánál megközelítőleg 100-zal hajtott végig a városon, a szabályosan közlekedő kocsikat szlalom-pályának nézte, s mire elértünk az autóútra, ahol már legálisan mehetett 90 felett, minden vallás hívője lettem.
A kedvenc jelenetem azonban még csak ezután következett, ugyanis az autópálya egy szakaszát felújították... vagy lehet éppen bontották, szóval valami olyat műveltek, ami miatt le kellett zárni a fél sávot, a másikban pedig csak lépésben tudtunk haladni. Örökké türelmetlen, hiperaktív útitársam a dolognak csak azt a részét fogta fel, hogy mi most itten lassan haladunk, miközben a másik sáv üresnek rémlik.
- Hogy nem jutott eszébe a sok baromnak, hogy itt előzni is lehet? - kérdezte könnyelműen, majd átlépve a dupla záróvonalat, előzésbe kezdett.
Az előbbi hangszínemen (2 oktávval feljebb, házimozi hangfal minőségben) udvariasan megkértem, hogy ROHADT GYORSAN HÚZZON VISSZA A MI SÁVUNKBA, MIELŐTT SZÉTRÚGOM AZ ELKÉNYEZTETETT AMCSI VALAGÁT!!!! Nem várt (?) kitörésemtől meghökkenve azonnal visszakúszott iménti helyünkre, és buzgón zavarba jött. Miután elmagyaráztam neki, hogy mégis mi a csipát képzelt, hiszen a záróvonalat nem lehet átlépni, itt pedig nem hogy egy, de kettő is van a gyengébbek kedvéért, ő hatalmasakat pislogva mindössze ennyit felelt:
- Tehát ezt jelenti ez az idefestett vonal?
Az utolsó falat hamburgernek esélye sem maradt a túlélésre, kibukdácsolt a számból, padlón koppanó állam mellé esve. Végül csak ennyi tellett tőlem:
- Te honnan loptad a jogsidat?
A magyarázkodás nem maradt el, mely szerint ő ezt nem is úgy értette, csak nem volt biztos benne, hogy Európában is ugyanazok a szabályok érvényesek-e... ezt azonban annyira gyengének minősítettem, hogy meghallani sem volta hajlandó. Az első adandó alkalomnál félreálltunk és helyet cseréltünk. Azóta megegyezés alapján (és a tömegkatasztrófák elkerülése végett) közös megegyezéses alapon (azaz határozott, női kijelentésem után) akárhová megyünk is, csak én vezetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése