Nemrég történt, hogy nézeteltérés keveredett köztem és a mindig pörgő, hiperaktív dán főnököm között, mivel egész nyáron egyértelműen engem tettek meg főnöknek, illetve én játszottam az összekötő szerepét is a főnök és a rám bízott kis csapat között. Ezt az apró információt viszont csak velem közölte, a többiekkel valahogy elfelejtette megosztani, így természetesen folyamatos akadályokba-akadékoskodásba ütköztem, hogy ugyan már miért kéne rám hallgatniuk. Én voltam az, aki szünetben evés helyett visszavitte a telepakolt traktort a farmra, majd lecserélte a teli dobozokat üresre; aki mindig utoljára maradt, feltakarított, a papírokat rendezte, aki lényegében mindenhez értett és mindenért felelősséget vállalt, ám kalóz-szakállas feljebbvalóm szerint "semmi speciális nem volt a feladatkörömben", illetve én csak "bemeséltem magamnak, hogy engem ő túlstresszelne, túlérzékeny vagyok és amúgy is szerda van". Ezen meggyőző érvek hallatán a másik főnököm, akit egyébként őrangyalomként tartok számon, csak némán figyelt a sarokban, s egyre feljebb kúszott a szemöldöke, mivel már ismerte a történetet, s látta, amit látott, hogy igenis én vezettem a rám bízott kis csapatot. Sérelmeim tehát nyitott fülek helyett kifogások egész sorára találtak. Nem bírom elviselni az igazságtalanságot és a kamuzást, erre valószínűleg a körülöttem ülők is rádöbbenhettek, amikor a fejem vörösödni kezdett a hallottak alapján, így a glória alatt szárny rebbent a sarokban és gyorsan véget vetettek a gyűlésnek, azzal a mondattal lezárva az egészet, hogy remélik, ezek után magunk közti kommunikációval el tudjuk intézni az ilyesfajta nehézségeket.
Másnap meg is adatott az alkalom az elrendezésre. Amikor munkába mentünk, három különböző napi rendelést kellett csomagolni, három különféle zacskóba. A kis csoportnak reggel megmondtam, hogy a következő heti rendelést is meg kell csinálnunk, ám ennél többet nem. Nekik ez csak valamiféle "vicces infó" lehetett, s feleslegesnek titulálva elengedték a fülük mellett. Kivételesen nem rágtam a szájukba, hogy melyik csomagot melyik raklapra pakolják, így a háromféle rendelés úgy összekeveredett, hogy még egy óránkba tellett szétválogatni, ezzel megkétszerezve a munkaidőt. Amikor teljes volt a káosz, egy percig a sarokból néztem a művemet, már-már egy elégedett mosolyt is megeresztettem, ám ehelyett a kinti rakodó szalagot szerelő főnökhöz lépdeltem, hogy elégtételt vegyek az előző napi megaláztatásért. Elmondtam neki mi a helyzet, hogy nem csak a rendeléseket kell továbbadnom, mert ha nem rágom bele az emberek szájába, hogy merre hány méter, akkor bizony ez történik. Miután kidühöngte magát, megkérdeztem, hogy szeretné-e, ha továbbra is ugyanúgy figyelmet fordítanék ezekre a dolgokra, mint annak előtte, mert ha nem, akkor elég sok hasonló baleset fog még történni a közeljövőben. Rábólintott. Már pedig ha ezt szeretné - néztem a szeme közé - akkor menjen be és közölje mindenkivel, hogy én vagyok a kisfőnök/csapatvezető, vagy hívja aminek csak akarja.
Az első szünetünkben bejött, felfújt arca egy durcás óvodáséra ütött, miközben én kihúztam magamat a székemen, és durcásan, karba font kézzel így szólt:
- Rendben, akkor figyelem... Diána a csapatvezető.
A korábban háttérbe szorított elégedett mosoly a fülemig ért, az ez utáni morgásokat meg sem hallottam az elismerés örömsikongatásától a fejemben..
