Jézuska...hogy is van ez?

 Mivel nagyon nem történik semmi a farmon - leszámítva, hogy találtunk olyan pici kesztyűt, amelynek az ujjai nem hosszabbak az enyémnél 10 centivel, tehát passzol, és nap, mint nap elfáradok a sok munkában és felfedezni valóban - úgy döntöttem, ezt a semmit történést egyik kedvenc kis kori történetemmel pótolom.
 Imádott nagyapám, aki több, mint egy éve hunyt el, nagyszerű ember volt. Olyan igazi nagyapa figura: nagy pocak, ritkás hajzat, borgőzös, hatalmas vigyorok. Mindig szerelt, festett, farigcsált valamit, nem tudott sokáig megülni egy helyben, kivéve amikor velünk kártyázott. Sokszor emelgetett, cipelt fel-alá engem és az öcsikémet is kis korunkban (engem még 18 éves korom után is lazán felkapdosott a két lábamról, hogy azt sem tudtam, hol vagyok). Mindemellett intelligens is volt, gépészmérnök lévén ez nem is meglepő. Nyers stílusa sokakkal ellentétben szórakoztatott, hanem egyszer...
 Talán 8-9 éves lehettem, még kis taknyos alsó osztályos. Körülöttem már mindenki arról beszélt, hogy a Jézuska nem is létezik, anya-apa pakolja a fa alá az ajándékokat. Makacsságomat édesanyámtól örököltem, azóta már fejlesztés alatt áll, holott akkoriban sem voltam kispályás. Engem ugyanis nem és nem tudtak meggyőzni az ajándékhozó nemlétezéséről, csak csendben mosolyogva ültem, arra gondolva, hogy "Nem tudtok ti semmit, ez csak gyermeki találgatás". Nekem bezzeg rendíthetetlen bizonyítékaim voltak a Mikulás és a Jézuska létezéséről, ugyanis emlékszem, hogy megpróbáltuk testvéremmel kifürkészni egyszer a Mikulást, ám belefáradtunk a leselkedésbe és kimentünk a család többi tagjához. Apukám ekkor cigizni indult, szokásához híven a hátsó ajtón át, így biztosra vehettük, hogy ott is marad. Amikor nem sokkal később visszamentünk a szobába, az ablakba felpakolt csizmácskák tele voltak csokival, mi pedig öcsivel szájtátva ismertük el, hogy nem volt okunk kételkedni (az meg sem fordult a fejünkben, hogy az első ajtó is nyitva volt, ott apukám észrevétlen besomfordálhatott, megpakolhatta édességgel a csizmákat, majd ahogy jött, angolosan távozhat is ugyanezen az útvonalon, hogy aztán visszatérjen imént elhagyott helyére).
 Ebből pedig már Ti is láthatjátok, hogy hitem igazi alapja szilárd lábakon állt, többé nem hittem semmiféle szóbeszédnek, nem hagytam, hogy még egyszer bogarat ültessenek a fülembe.
 Egyik karácsony alkalmával aztán TV-t hozott a Mindenható fia, mellé hangfalakat, én pedig akkoriban biztos voltam benne, hogy szüleimnek nincs ennyi pénze, bezzeg a Jézuskának... Átérve nagyszüleimhez boldogan ráhuppantam nagyapám térdére, és lábaimat lóbálva fecsegni kezdtem az otthoniakról.
- Képzeld csak, kaptunk egy haaaaaatalmas nagy TV-t a Jézuskától, szóval át kell majd jönnöd, hogy megnézd! - invitáltam az izgalomtól kipirulva. A drága öreg csak félig figyelve oda mondandójára a következőt válaszolta:
- Már láttam, amikor felcipeltük apáddal az emeletre.
 Az első gondolatom az volt, hogy haragudnom kellene. Haragudni, amiért becsaptak, amiért Papa elárulta a titkot, meg még sok más dologért, amiért egy másik lány biztosan hisztit csapott volna. Ennek ellenére az első ledöbbenés után tisztáztam magamban, hogy nincs Jézuska, és a mai napig is nevetek, ha eszembe jut, hogyan is lepleződött le a kincset érő titok.

A Farm

Szóval, a több hónapos keresgélés, kismillió telefonhívás és kétszer annyi email küldése után úgy tűnik, végre megtaláltam a helyemet Lars zöldség farmján. Az előbbiekben véghezvitt koppenhágai kirándulásom fő célja a vele való interjú volt, amely szemmel láthatólag jól sikerült, hiszen most itt vagyok.
 Az utazás megszervezése nem volt zökkenőmentes, de végül egy közeli városban élő román haverom elvitt az összes csomagommal együtt, én pedig kifizettem neki a benzin pénzt.  Első utunk új szobámba vezetett, amely bár kissé zsúfolt (mivel hogy tárolónak használják), mégis nagy örömöm lelem benne, hiszen legalább nem egy utánfutó kocsiban kell tengetnem a napjaimat. Megérkezésem alkalmából leendő főnököm meghívott, hogy vacsorázzak vele és a lányával, így nem kellett a főzéssel bajlódnom első estémen. Az így nyert időmet a marhasült után anyukámtól kapott csomagom kibontására fordította. Emlékeim szerint utoljára pici koromban éreztem ilyen izgatottságot amiatt, hogy kapott ajándékot bontogatok ki. Egymás után rakosgattam a polcra, hűtőbe, szatyrokba a kincseket. A várva várt (és jóóóóól megérdemelt) csokin kívül sok mást is rejtett; úgy mint konzervek, lekvár, fűszerek, különböző tészták, nutella, és még ráadáskánt egy üveg a kedvenc szörpömből. Nos, éhen halni már biztosan nem fogok. :D
Ismét csak: köszi, Anyu! :)