Nyáron a farmon sürgés-forgás van, hatalmas munkálatok zajlanak, emberek jönnek-mennek, történetek születnek, azok számára, akik figyelnek. Én mindenre odafigyelek - amire nem kellene, és fordítva, természetesen. Így születhetett meg ez a csokorra való marhaság az elmúlt nyár munkálataiból.
Kezdem egy tavalyi telefonhívással, amelynek fültanúja lehettem. Előre vetíteném, hogy az időszakosan a farmon dolgozó vietnámi munkások nagyon szorgalmasak, kedvesek, emberileg semmi gond nincs velük, egyetlen hibájuk, hogy angolul egyáltalán nem beszélnek, dánul elméletben igen, gyakorlatban nemigen. Nem szépítem: alig makognak valamit dánul, s még a törzsgyökeres dánok sem mindig értik meg őket, ez vica-versa. Ezt tisztázva akkor térjünk is a lényegre. Dán főnökömet hívta a lengyel főnök, s kérdőre vonta:
- Miért szedik a vietnámiak a salátát a földünkről?
- Én engedtem meg nekik. - húzta ki magát - Azt mondtam, vigyen annyit, amennyire csak szüksége van. Talán baj?
- Ez nem baj. A gond ott van, hogy most szedi le nagyjából a SZÁZADIK DARABOT!
Az imént kidüllesztett mellkas beesett, amúgy is hiperaktív főnököm arcára az egészségesebbnél sötétebb árnyalatú pír költözött, s ezzel én kuncogva pát intettem.
Ha már a tavaly nyárnál tartunk, abban a nagy élményben volt részem, hogy viszonylag sokszor bízták rám a traktorvezetés feladatát. Ez egyrészt azért volt megtisztelő számomra, mert két új gép is érkezett a farmra, amelyeket játszi könnyedséggel el tudtam vezetni, nem úgy, mint a régebbi masinákat, amelyeknél bizony megesett, hogy egy-egy pedált csak úgy tudtam lenyomni, hogyha két lábamat rátéve, fenekemet a székemből felemelve rájuk álltam. A sebváltó kezelése is könnyebbnek bizonyult, mert nem kellett két kézzel megragadva törzsből elfordulni, hogy hátramenetbe tegyem, elég volt egy kéz, a vállam sem ugrott ki a helyéből. A másik nem kevésbé élvezetes dolog az emberek arcának tanulmányozása volt. Amikor ugyanis egy jó pár kilométerre lévő mezőre kellett elvinnem a gépezetet, vezethettem az autók között, rendes forgalomban. Mifelénk járva az ember egyre-másra traktorokba botlik az utakon, így tehát nem is a jármű jelenléte, annál inkább a sofőr személye adott okot az elhűlésre. A velem szembejövő autósok arcáról leolvastam, mit gondolnak, abból kikövetkeztettem mit láthatnak: Egy 15-16 évesnek tűnő lányka vezet egy batár traktort, fülig érő szájjal, általában a jármű mögé kötött csatolmánnyal. Mivel bennem lakik a kisördög, olyankor ezt megspékeltem azzal, hogy feltettem a fejhallgatómat és vidáman énekelgettem is vele. A modern szerkezetek belülről egy rakétakilövő állomásra emlékeztetnek, azonban az irányítás annyira egyszerű, hogy csak a kormányt kellett forgatnom. Ennek ellenére kedvenc főnököm az első utamra úgy engedett el, hogy miután segített teletankolni a monstrumot, keresztet vetett előttem és közölte: menjek Isten hírével.
Ezeknek a hiper-szuper járgányoknak egy másik nagy előnye, hogy a kormány bal oldalán található univerzális karocska végén van egy pöcök, amit ha előre fele tolok, a traktor előre indul, ha pedig hátra, a jármű követi, anélkül, hogy hozzáérnék a sebváltóhoz. Voltak napok, amikor reggel beültem a modern technika csodájába és a fizikai munka mellett bizonyos időközönként vele is dolgoznom kellett, így érthető, hogy megszoktam az irányítást. Ez egészen addig nem is jelentett problémát, amíg tartott a nap. Ám amint véget ért a munkaidő és főnököm legféltettebb kincsét hazafurikáztam, garázsba parkoltam, bizony át kellett szállnom a hétköznapi irányítással rendelkező kiskocsimba. Az autót rükvercbe tettem, egy ásítás, lassan hátragurultam, még egy ásítás, a kormány bal oldalához nyúlva a megszokott mozdulattal előrepöccintettem a kar végét, hogy megindulhassak előre, ám amint a gázra léptem, hirtelen abbamaradt az ásítási ingerem, szemeim kinyíltak, ugyanis sikeresen bekapcsolva az indexet hátragurultam még vagy két métert, mielőtt a fékre léptem volna. Ezek után lejjebb süllyedtem a vezető ülésben és fülig pirulva reménykedtem, hogy senki sem látta kis malőrömet.
Helyszín: salátaföld, éppen ültetés zajlik, avagy zajlana, ám a traktor hátuljára erősített masinát megpakoltuk palántákkal teli dobozokkal, s mint azt tudjuk, sok lúd disznót győz. Kedvenc főnököm bárhogyan is forgolódott a géppel, nem tudta beigazítani középre, mert az eleje minduntalan felemelkedett, a ráerősített óriáslapát ellenére is. Ekkor ültető társam gondolt egyet és a lapátra nehezedett, egészen pontosan beleült. Zömök ember, van rajta sok izom, sok más is, akad hát súlya, ám még ez sem bizonyult elégnek a hátsó tömeg ellensúlyozására. Ekkor én, mint a cég hasznos része szintén felkapaszkodtam a megtermett férfiú mellé, s elszántan néztem a jármű belsejében ügyeskedő főnökömre, jelezvén: mehetünk! Az ő arckifejezése azonban kissé letörte lelkesedésemet, ugyanis amint meglátta mind a 45 kilóm segítő szándékát, a térdét csapkodva kezdett hahotázni, nem különben mellettem terpeszkedő kollégám. A reakció kiváltotta arcom enyhébb felfúvódását, ám akármekkorára is nőtt tőle a fejem, sajnos még ez sem bizonyult elégnek a traktor kilengésének csillapítására.
Egy szép nyári reggelen két ásítás közepette körbeköszöngettem velem együtt érkező kollégáimnak. Van ott egy velem egykorú, nagydarab, csupaszív, mosolygós fiú, akit a termete miatt simán csak Misu-nak hívunk, ami lengyelül a "Mackó" megfelelője. Ugyanezen szimpla okból kifolyólag ő engem úgy szólít "Mawe" ami olyasmit jelent: kicsi, picúr. Ezen a hétköznapi reggelen tehát a teljesen szokásos módon köszöntöttük egymást, amit főnököm felesége meghallott és úgy sejtem, meglepetésében félbehagyott egy ásítást, aztán elnevette magát és megjegyezte, milyen családiasak lettünk.
Főnököm feleségével jó baráti viszonyt alakítottunk ki, néha pletykálkodunk, együtt nevetgélünk, s egy idő óta már béjbinek szólítjuk egymást. Egyszóval, a női erő összetart! Egy nehéz nap felén túl járhattunk, rebarbarát szüreteltünk a fiúkkal, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelző láttán rögtön felderültem, imént említett barátném hívott. A hirtelen jött lelkesedétől eltelve nagy boldogan szóltam bele a telefonba: "Hello béjbi!"
Egy pillanatnyi zavart csend után főnököm mély orgánumán jött a válasz: "Hello, Diana!"
Én pedig szégyenemben megpróbáltam olyan mélyre süllyedni a föld alá, amilyen mélyre csak lehetséges.
