Rosszfiúk mindenhol vannak

Ahogyan az lenni szokott, a mi osztályunkban is akad egy-két neveletlenbüdöskölök, akik, ha épp nem érdeklődnek a tantárgy után, vagy csak unják magukat, akkor hangosan megjegyzéseket fűznek az óra menetéhez, jókat nevetgélnek, és sokszor észre sem veszik, hogy nem ők az egyetlenek.
 A tanár úr megérkezése után 10 perccel már felborult a rend, és az örökké a füves cigi hatása alatt álló amerikai fiú, arcán a szokásos vigyorral, és a kelleténél nagyobb hangerővel kezdett mesélni valamit padtársának. Úgy belemelegedtek, hogy azt sem vették észre, hogy tanárunk kezdi elveszteni a türelmét, szikrákat lövell a szeme, és hosszú másodpercekre elhallgat, félbehagyva mondandóját, hátha a jómadár észbe kap. Nem kapott. Percek teltek el, amerikai barátunk pedig immár normál hangerővel, teljes beleéléssel, széles kézmozdulatokkal lökte a rizsát. Ekkor a türelem játékunk vesztese, egy lobbanékony természetű portugál lány személyében lendületesen hátrafordult, hogy a baseball sapkás sutyerákra nézve mondhassa ki, ami a szívét nyomta:
- Daniel! We don't care about your dick! / Daniel! Senkit nem érdekel a farkad!
 A srác ekkor zavartan körbe pillantott. Öröm volt nézni az arcát, ahogy elsápadt, amikor leesett neki, hogy mindenki őt figyeli, és privát sztorijának minden részletét hallottuk.

Unaloműző

 Telnek a napok, és nincsen semmi témám, ezért elkezdtem nézegetni az eddig készített képeket, amelyeket most meg is osztok, csak hogy sokkoljam a jó népet. Természetesen egy kis magyarázat is tartozik mindegyikhez. Öveket becsatolni!

Roende, az iskolához legközelebbi város. Első városnézésünk alkalmával kiültünk az első számú sörlelőhely melletti kis parkba. A fiúk természetesen nem bírtak a fenekükön ülni. Volt, aki gördeszkával ütötte agyon az időt, mások bokorugrással, Jonas meg nem bírta megállni, hogy ne álljon kézen az asztal tetején.

Ez itt a tengerhez vezető út, nyári napfénnyel megvilágítva.

Ez meg én vagyok, amint zuhogó esőben (nem tudom minek kellett a törülköző) állok a stégen, egy kiadós úszás után. Természetesen nekünk akkor kell úszni menni, amikor a dombról kis patakokban csordogál a víz, két napi esőzés után. Hiszen ahogy anyukám is mindig mondta: akkor ússz, amikor jól esik!

A múzeumok itt is éppen ugyan úgy tele vannak izgalommal, ahogyan otthon (sem).

Az első tapasztalat birkákkal: amint megpróbáltam elkapni, első másodpercnyi sikerélményem után a bárányka úgy döntött, köszöni szépen, de ő inkább ugrál még egy kört...a hasamon. Miután elestünk, belerúgott a hasamba, én pedig viszont láthattam a reggelimet a karám mögött, elkönyveltem magamban, hogy ez nem az én műfajom. Maradok a zöldségeknél, azok legalább nem ugrálnak...egyenlőre.

Emlékszem még az első gokart élményemre. Ez ugyan olyan volt. Beültem a bobcat nevű szörnybe, arcomon hatalmas, levakarhatatlan vigyorral, és megnyomtam a gázt.

Év elején 3 napos gyakorlaton voltunk, különböző tanyákra szétszórva, a közös táborba csak aludni jártunk vissza. A képen a dohányosoknak fenntartott hely látszik, a vödör a csikkeknek volt odatéve, az instant párna pedig ülőhely gyanánt szolgált. Mindez nem egész 10 méternyi távolságra a sátortól, amelyben a srác lakott. 

Ezt pedig csak azé', me mé ne.

Szombat reggel

Szombat reggel szép komótosan felkelek 10 órakor, indulok az étkezőbe, mikor is szembejön egy barátnőm és fancsali képpel közli, hogy nincs semmi kaja. Először azt hittem, viccel. Mint utólag kiderült, a szokásos pénteki hajnalig-dáridó után mindenki megéhezett, lementek az étkezdébe és felkajáltak mindent, ami másnap reggelire ÉS ebédre volt odakészítve...Az alkohol nagy úr.