Projekt hét

Nos, lássuk, hogyan is néz ki az, amikor a hét elején kapunk egy projektet, hogy azon dolgozzunk, cserébe pedig nem kell bejárnunk órákra. Teljes szabadság! - gondolná a laikus.
Hétfőn megkapjuk a projektet, ami azt jelenti, hogy ebédig az osztályteremben poshadunk, hogy hátha valakiben felmerül bárminemű kérdés az adott tárggyal kapcsolatban. Persze, ilyenkor mindenki úgy tesz, mintha behatóan tanulmányoznánk a feladatokat, miközben a betűk táncolni kezdenek, átrendeződnek a papíron és te már az estéről/közelgő buliról/tegnapi buliról/pasiról/csajról/kecskéről álmodozol. Természetesen mindig van EGY, aki nem hagyja annyiban, és stréberkedik, felesleges kérdéseket tesz fel, amelyekre a válasz egyértelmű...lenne, ha nem szavanként kérdezne rá a dolgokra, hanem elolvasná a teljes szöveg tartalmát. Miatta kínlódunk délig az osztályteremben, várva azt a felszabadító pillanatot, amikor a legbátrabbnak bizonyuló személy (magyarul: akinek előbb lesz tele a töke) felteszi a kérdést, hogy mehetünk-e.
-Ha nincs több kérdés, akkor mehettek. - válaszolja a tanár, mire az eminens pasashoz legközelebb ülő osztálytárs ráugrik az "árulóra" és lefogja annak két kezét, nehogy kedve támadjon a magasba lendíteni, nem testedzés céljából, a többiek pedig villámsebességgel kiszaladnak a teremből, az ajtó előtt már sóhajtozva, homlokot csapkodva, szitkozódva mond mindenki véleményt arról az EGYről.
Ebéd után kiengedünk egy kicsit, mondván, hogy nincs tanítás. lehet pihenni. Na, ezzel a lendülettel az emberek nagy része álomba is merül egészen estig.
Az éjszaka a partiké, akkor nyilván nem fogunk projektet csinálni. "Majd holnap." - hangzik a jól ismert séma.
Másnap reggel - nincs. Nem megyünk le reggelizni, ki sem kelünk az ágyból, ha igen, akkor meg már lekéstük a reggelit, üres gyomorral meg nem tudunk gondolkozni, nincs mit tenni, majd dolgozunk ebéd után. Na, de a finom és bőséges sült húsok, ízletes köretek, házi kenyerek után, ugyan kinek van kedve tanulni? Inkább pihenjünk, játsszunk, filmezzünk! Este meg...nos, este van megint.
Szerda. Ez már a hét közepe, ezért nem délben kelünk, hanem 11-kor, hogy legyen egy óránk dolgozni. Egy óra... szükségünk van pár percre, zuhanyzáshoz. Finom meleg a víz, maradjunk még egy pár percet... uppsz, máris ennyi az idő?! Nem baj, még mindig van fél óránk, hogy elkezdjünk dolgozni rajta. Még felöltözöm. De nem tetszik a felsőm, keresek egy másikat. A másikhoz viszont nem illik ez a nadrág... és ez így megy, miközben facebookot csekkolok, zenét teszek be, felhőket nézegetek, míg nem elérkezik az ebédidő. (Itt megjegyezném, hogy a fürdés- és ruhamizéria a fiúknál is ugyan így zajlik.) Nos, mára nem jött össze a délelőtti tanulás, ebből kifolyólag a délutánt mély depresszióban töltjük, és megbeszéljük, hogy másnap még egy órával előbb kelünk projektet kidolgozni. Tízkor kelés, vontatott készülődés, 11-kor találkozás, és ekkor már valóban neki állunk a feladatnak, pontosabban csak az információgyűjtésnek, mert mint kiderül, ez még sem egy játék-feladat, amivel egy órán belül lehet végezni. Rég dolgoztunk már, elszoktunk tőle, délután ki kell pihenni ezt az egy órányi megerőltető gondolkozást.
Péntek. Ma van a határidő. Nincs mese, reggel kelés, ebédig meló. Szitkozódás, csapkodás, a fiúk percenként szaladgálnak ki cigizni, először még velük tartok, hogy addig legalább levegőn vagyok, de aztán megunom, a lábam is elfárad, menjenek csak, nem érdekel. Ebéd után egy szusszanásnyi szünet, aztán munka tovább. Estére már mindenki kikészült, egymás idegeire mentünk, a bár viszont nyitva van, menjünk inni! Csak egy sör... de a sör végére megérkezik a társaság, akikkel megiszunk még egy sört, beszélgetés, tánc, cigiszünet, a buli átköltözik kintre, nincs kedvünk ott hagyni őket, aztán minden felgyorsul: hubasszameg hajnali kettő van, eléggékijózanodtál, kussiszokmégegysört, gyeremárteállat, megegszazideg, segítsbevinnieztamarhát, idetegyükle, öntsdlevízzelfelébred, neugráljáldolgoznunkkell, nemmertateanyád, azaképjólesz, úgyseolvassákel, senkitnemérdekel, írdmégbeaztishogy..., külldmárel! csakmégezt, nemérdekelsenkit, márúgyismindegy
ELKÜLDTÜK

Létezik túl sok lelkesedés és csapatszellem

A héten sportnapok vannak, ami azt takarja, hogy 3 iskola: a mi farmer sulink, egy nyelviskola és egy sport gimi (találjátok ki, ki áll nyerésre...) között zajlanak olyan komoly meccsek, mint foci, kosárlabda, kézilabda, ping-pong, billiárd (!) és erre kapunk pontokat, aszerint, hogy ki mennyit nyert. Nos, kedden a röplabdán volt a sor. Külön fiúk, külön lányok játszottak, ki-ki a maga nemének képviselői ellen.

 Mi kezdtünk. A játékidő alatt a fiúk lelkesen szurkoltak, értsd: fütyültek, tapsoltak, kiabáltak, doboltak a lábukkal, és mindezt egyszerre. Ezt viszonozva, mi is hasonlóan drukkoltunk, amikor rájuk került a sor, hogy pályára lépjenek, ám sajnos az ellenfél (összeedzett és kiképzett) csapata jobbnak bizonyult. Bár az ő kedvük lankadni látszott, mi azért megpróbáltunk lelket önteni beléjük, és minden egyes pontszerzésnél úgy ujjongtunk, mintha egy-egy játszmát nyertek volna meg. Látod, tehát magad előtt a képet: kissé szomorkodó, fancsali képű fiúk a pályán, felfokozott hangulatban lévő lányok (persze, mert egy egész meccset megnyertünk) a lelátón. Ekkor jött az  ötlet egy túlzottan lelkes lánytól, mi szerint: a mi csapatunk nekünk háttal állt, ellenben a másik iskola fiainak tökéletes ránk látása volt, tehát ha most mindenki egyszerre felrántja a pólóját és villantunk, akkor az ő figyelmüket leköthetjük, amíg a mieink megnyerik a meccset. A csajszi annyira beleélte magát (és nem tud veszteni), hogy még be sem fejezte a mondatot, de már felpattant a székre, és megragadta a pólója alját. A másik oldalán ülő dán barátnőmmel egymásra nézve egyszerre rántottuk őt vissza ülő helyzetbe, hogy maradjon már a fenekén, igazán nemes lenne a gesztus, de ez csak egy játék, ráadásul nincs semmi tétje, ne égesse le az iskolát, mi tudunk veszteni.

Ő végig duzzogta az utat mellettem, miközben a hátam mögül két huszonéves visongatását hallgattam, akik mintha életükben először ülnének autóban: minden kanyarban csápoltak, egymást lökdösték és változatos "úúúúúú" illetve "ááááá" hangokat adtak ki; az előttem ülő pedig saját magát próbálta túllicitálni egymás utáni büfögéseivel, miközben  tanár úr csak mosolygott. 

Haza érve elgondolkoztam, hogy talán túl normális vagyok ehhez a sulihoz. :/