Egy hónapnyi nyár a télben felbecsülhetetlen, ezzel a fajta tapasztalatszerzéssel egybe kötve pedig végképp elnyerte az életem legjobb januárjának és februárjának járó összes érmet, oklevelet és különdíjat is. Mindezt bátran állítom, annak ellenére, hogy kimenetelem előtt a korábban hiperaktívnak titulált főnököm napokat táncolt át az idegszálaimon, éjjelekbe nyúlóan dolgoztatott minket, illetve a hazajövetelem napján reggel rossz közérzettel ébredtem, délre pedig már be is lázasodtam. A repülő elindultával kicsordult az első könnycsepp, amelyet 50%-ban a szomorúságnak, másik 50%-ban pedig az erősödő rosszullétnek tulajdonítottam. Ez utóbbi nem sokkal később zokogássá fokozódott, mely kitartott az út felén át, mígnem az egyik utaskísérő kerített nekem egy lórúgás-szerű gyógyszert, amiből két darabot kellett bevennem és kiütött három órára. Ebben a három csodálatos, eszméletlen órában szünetelt a vészjósló érzés, mi szerint nem fogom megélni a landolást. Reggelre visszatért. Az amszterdami reptéren kóvályogtam közel 3 órát a következő gép indulásáig, közben megteáztunk, búcsúzkodtunk, Tökfej barátom atyáskodott felettem, újabb gyógyszeradag, irány Koppenhága, onnan vonatra szálltunk, hogy aztán másfél óra múlva átszállhassunk, s mikor végre-valahára hazatámolyogtunk, lakótársam azzal a hihetetlen ötlettel állt elém, hogy hívjam fel az orvost. Mivel fent állt a malária gyanúja, nagylelkűen megkíméltem őt a szokásos "utálom a kórházat, majd én tudom, mi gyógyít meg" hosszan kidolgozott szövegeimtől, és beleegyeztem, hogy másnap felhívom, mielőtt ájulás-szerűen elaludtam volna.
Másnap körbetelefonáltam a helyi kórházat, amely mint kiderült, megszűnt működni, így felhívtam a legközelebbi nagyváros kórházát, ahol bő félórányi ide-odakapcsolgatás után egy nővérke végre kinyögte, hogy a doktor úr, aki vérvizsgálatot végez (malária-gyanúval) majd csak 4 után jön be dolgozni, addig is igyak sok vizet. Akkor azt gondoltam, hogy ez elég vérszegény javaslat egy nővértől, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a vízivás mágikus hatását, szóval a délután hátralévő részében vedeltem. Útközben megpróbáltam a háziorvost is felhívni, de az már nem rendelt, a rögzítője pedig csak dánul karattyolt, úgyhogy letettem. Akkor a lakótársam hazajött és volt kedves bevinni a kórházba, ahol aztán személyesen is végigjárhattam a fentiekben említett ide-odakapcsolás útvonalát, mígnem adtak egy telefonszámot a sürgősségi recepcióján, hogy hívjam fel azt a bizonyos doktor urat, aki - most figyelj! - 3 szobával mellettem helyezkedett el, ugyanazon a folyosón. Utasított, hogy most rögtön fussak oda, különben majd csak fél hét után tud fogadni. Nem futottam, lázas lévén, de így is odaértem a nem egész 10 méterre álló ajtó elé, ahol a nővérke gyorsan megszúrta az ujjamat és lenyomott egy székre, mondván "maradj!". Jó házi kedvenchez méltón szót fogadtam. Tíz perc sem telt el, a doktor úr (a szemben lévő szobából) a nevemet kiáltotta, majd úgy nézett rám, mint aki baromi sokat tett a gyógyulásom érdekében. Gondoltam, megizzasztom egy kicsit.
Ehhez tudni kell, hogy előző dán egészségügyi tapasztalataim gondolatától kiver a víz. Legelső alkalommal doktornál járván interneten kereste ki a tüneteim alapján vajh' mi lehet a bajom,a végén elküldött CT-re, hogy azonnal nézessem meg a fejemet, mert ő teljesen biztos benne, hogy nekem daganatom van. az "azonnal" két hét múlva következett be, addig meg a kezemet tördeltem. Ezúton megnyugtatok mindenkit, hogy nincs agydaganatom. Egy másik alkalommal szintén bepötyögték a tüneteimet, majd a friss diplomás doki bácsi olyan orbitálisan nagy buta tanácsot adott, hogy akkor és ott elhatároztam: mostantól magam gipszelem a törött végtagjaimat, mert ha ez itt így megy, akkor bizony én is vagyok olyan jó orvos gugli barátom segítségével, mint bárki más.
Nos, ezek fényében összeszedtem minden bátorságomat, és amikor az idősödő doktor úr rám mosolygott, hogy "nem vagy maláriás" akkor feltettem a legpimaszabb kérdést, amit csak ember tehet ilyen kórházi ellátások tükrében:
- Akkor mégis mi bajom?
A doktor úr leizzadt. Arcáról lehervadt a mosoly. Hosszasan torkot köszörült, hátrafordulván a számítógépe monitorát leste, amelyen még a negatív lelet volt látható, így hiába is remélte a megváltó segítséget a villódzó képről, az nem jött. Remény vesztve visszafordult felém, idegességét leplezni igyekezvén nagy levegőt vett, hogy azzal is időt húzzon. Ennek végeztével úgy nézett ki, mint egy pukkadásig fújt lufi, végül ki kellett engednie, méghozzá szavak társaságában.
- A malária egy bakteriális betegség, ezért csináltuk a vértesztet. Mivel nem mutatott semmi ilyesmit, valószínűleg vírust kaptál, vagy mit tudom én, egyébként is sokan várnak még rajtad kívül odakint, igen komoly problémákkal.
- Értem. És mégis mit tanácsol, - kötöttem az ebet a karóhoz - mit tegyek láz ellen, rendetlenkedő hasammal, étvágytalansággal, köhögőrohamokkal és orrfújással küzdve?
- Feküdj meleg takaró alá és igyál sok vizet! - adta ki az utasítást vörösödő fejjel.
Megköszöntem az udvariasságát, törődését és egy betegecske félmosollyal kisétáltam, egyenesen a rám várókhoz.
- Na? - kérdezték a fiúk sürgetőleg.
- Be sem kellett volna jönnöm. A nővérke telefonon át már megmondta: igyak sok vizet.
Habár a téli-nyári kalandom ilyképpen végződött, sok-sok jó történet keletkezett afrikai vizitem során, úgyhogy ígérem, a következő történet már azokról fog szólni!
