Minthogy nem akad egy autó, de még egy robogó sem a zsebemben, biciklivel járok dolgozni. Ez napi két órát jelent a farizom-erősítő járművön: egyet a munkahelyemig, egyet meg vissza. Keménynek hangzik? Az is. Ráadásul dögunalom. Ennek elűzése végett megtanultam ugratni a buckákon, kéz nélkül tekerni, zenét hallgatok, és nézelődöm. A városon kívül felettébb idilli képet festenek a hosszan elterülő mezők, az útszéli erdők, a termést csócsáló nyuszik, a retinámnak csapódó bogarak és az úton keresztbe-kasul illegális gyorsulás versenyt rendező fácánok, illetve az a páva, melynek mára már biztos vagyok az elérési helyében (kertjében).
Amint hazafelé tartva a városba érek, ott már zajlik az élet, úgy értem, az emberi. A futók magukénak érzik a kerékpár utakat, emiatt sokszor morgunk egymásra, főleg mivel tucatnyian vannak. A biciklisek lassan haladnak, nem sietnek sehova, ez a dán szellemiség, a boltban is szájtátva állnak sorba, nem idegeskednek, mint otthon. Erre is kitaláltam egy játékot: amint végeztem a bevásárlással és sorba állok, hogy fizessek, megfigyelem az előttem torlódó embereket, és megpróbálom kitalálni, hogy melyikük helyi lakos és ki van itt átutazóban.
Ezen kívül egy szintén életbevágóan hasznos megfigyelésem szerint a kerékpárút felér egy second hand (használt ruha) bolttal. Amint végiggurulok a szépen kialakított utakon, sok hasznos holmi kerül az utamba, némelykor valóságos akadálypályát alakítva ki, ezzel is feldobván szürke utazásomat. A szlalomozás közben megfigyelhettem, hogy miket képesek elhagyni az emberek úton-útfélen. Többek között idetartozik a fél pár kesztyű (lehet olyan gyorsan hajtani, hogy lerepül az ember kezéről?), zokni (na jó, most már tényleg szabályozzuk be, kérem a kerékpárosok sebességét), kulacs, szájfény (bringázás közben sminkelni...hm), elejtett muffinok és banánok (nem csúsztam el, haha), valamint kismillió szatyor (a benne lévő dolgokra nem hatott a gravitáció).
Olykor, amikor a kelleténél 4-5 órával többet dolgozom, és már alig állok a lábamon, főnökeim egyikének megesik rajtam a szíve és elvihetem a céges autót. Rendesen viselkedem, egészen addig a pillanatig, amíg a volán mögé nem kerülök, aztán a kulcsot elfordítva ámokfutásba kezdek. Először is elfelejtem kioldani a kéziféket, majd a 60-as sebességtáblánál 50 fölé még véletlenül sem megyek, mindennek a tetejében pedig lefullasztom a kocsit a kereszteződésben, mert ezt a speciális (régi) modellt nem úgy kell egyesbe tenni, mint bármely másikat. Előbb kettesbe kell húzni, hogy aztán visszatehessem egyesbe. Ilyenkor mindenki örül nekem, kedves mosolyokat látok az arcokon, és kézjeleket, amellyel biztatnak: "csak így tovább"... vagy valami ehhez hasonlót.
