A kollégium területén rengeteg macska van, néhányuknak van gazdija, a többit a közösség eteti. Nem simulósok, csak ha akarnak valamit, egyébként elszaladnak, fújnak az emberre, habár szerintem alapjáraton ez a macsekok legfőbb jellemzője, többek között ezért is vagyok kutya párti. Jó pár alkalommal nekem is volt szerencsém a kis dögökhöz, így mondhatnám, hogy már megszoktam őket, ám pofátlanságuk a mai napig meg tud lepni. Humorérzék kell hozzájuk dögivel, az enyémet is rendesen fejlesztik.
Korábban láttam már macskákat mászkálni a házak között, mögött, felett, ám mivel egyik sem hagyta magát megsimogatni, nem kötöttem velük különösebben nagy barátságot, eléldegéltünk egymás mellett, egymás nélkül. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan már név szerint fogom ismerni őket (no, nem a valódi nevükön, hanem a rájuk ragasztott gúnynevek alapján). Egy napsütéses délutánon történt, hogy a számítógépemmel az ölemben cseteltem éppen, háttal az ablaknak, amikor is zajt hallottam. Annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy ráhagytam; ez bizonyára csak a függöny, ami a szél hatására az ablakpárkányon hagyott holmijaim tetején végigfutva átrendezgeti azokat, hogy később már csak egy mozdulat legyen a földre teríteni őket. Egy perc elteltével mégis csak hátranéztem, hátha sikerülne még időben elkapni egy lezuhanó lámpát vagy - természetesen - nyitva hagyott tolltartót, ám úgy tűnt, minden biztonságban van. Vállat vontam és visszafordultam a laptopom felé, amikor is a szemem sarkában mozdult valami. Oldalra nézve egy hatalmas, jól táplált fehér macskát pillantottam meg. A meglepetéstől felsikkantva ugrottam fel ültömből. Szemmel láthatóan a betolakodó nem zavartatta volna magát, ám a legkevésbé sem vendégszerető fogadtatás őt magát is meglepte. Hát még amikor elkaptam a grabancát és felháborodott nyávogása ellenére ajtót nyitottam neki, hogy aztán határozottan utat mutassak neki, a magánszférámból kifelé. Hogy biztosan értsen a szóból, még az ajtót is becsuktam mögötte. Gondoltam, ez sem jön vissza többet.
Egy másik alkalommal éppen a ház átszellőztetésén fáradoztam, azaz nyitva volt az összes ablak, de még a bejárati ajtó is. Miközben én fél szememet folyamatosan az ablakokon tartottam, két arisztokrata egérvadász halálos nyugalommal besétált a szélesre tárt ajtón át, oly természetességgel, mintha hazaérkeztem volna.
- Sicc kifelé! - ripakodtam rájuk. Egyikük álmosan rám emelte a tekintetét, barátja még erre sem méltatott. Közelebb lépkedtem, hátha ettől elijednek, ám ők már hozzászoktak az emberekhez, akik általában csak etetik őket, gügyögnek hozzájuk, elhalmozzák őket minden jóval, így nem különösebben hatotta meg őket fenyegetőnek szánt közeledésem. Még akkor sem zavartatták magukat lakásom önkényes elfoglalásában, amikor lábbal kezdtem őket kitolni a küszöbön túlra.
Mindezek ellenére éjszakánként jól alszom, habár sosem túl mélyen. Így eshetett, hogy egyik adandó alkalommal hajnali fél háromkor neszezésre ébredtem. Hallottam hírét, hogy a környéken történt már betörés, így hát félve, az álmosságtól még hunyorogva ültem fel és valami nehéz tárgy után tapogatóztam, hogy szükség esetén meg tudjam védeni magamat. Egy félig töltött vizes üveget megmarkolva osontam a gyanúsan hullámzó sötétítő függöny közelébe, egészen pontosan oda, ahol az ablakpárkányon lézengő árnyékot láttam. Nem csaptam le. A macska farka kikandikált, s ahogy immár bátran húztam el a függönyt, rajtakapottan pislogott. Ugyanaz a nagy, fehér dög volt, amelyik korábban már megijesztett. Nehezen fért át a résnyire nyitott ablakon, szerintem örült, hogy bejutott. Bosszúból, hogy megsértette a magánszférámat, illetve hogy felvert édes álmomból, megfordítottam, és hájredőről-hájredőre tuszkoltam vissza a számára túl kicsinek bizonyuló nyíláson. Sértett vernyákolása elégtételnek bizonyult, s megkönnyebbülten dőltem vissza aludni.
Szintén lakást szellőztettem, amikor pedig a fürdőszoba felől halottam behatolás hangjait. Tudtam, hogy az ablak a wc felett helyezkedik el, amely alatt kívülről viszont egy bokor húzódik hosszasan, a nyílászáró egyébként saccperkábé másfél méterre van a földtől. Ezek fényében az át- pontosabban a bejárást még macskák számára is lehetetlennek tartom, habár élő példát láttam ennek ellenkezőjére. A fürdőbe lépve egy macsek trónolt a lecsukott ülőkén, teljes természetességgel bámulva meglepett arcomba, mintha csak azt mondaná "hazajöttem, hozd a vacsorát". Megragadtam a kis dögöt, feltettem az ablakpárkányra, majd amikor nem akaródzott ugrani, egy komótos lökéssel az alant elterülő susnyásba taszajtottam. A szellőztetést ezek után sem szüneteltetem, azonban mostantól mindig felhajtva hagyom a wc ülőkét.
