Tudom, már több, mint egy hónapja nem írtam. Ne kövezettek! Nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen, nem adtam fel, mindössze csak alkotói válságba kerültem, úgy, mint elhagyatottság, unalom, önsajnálat, depresszió, még több önsajnálat. Mindezt a nyaralásból való visszatérés okozta.
Előző lakótársnőmet csak "csajomként" emlegettem, ám ő most kiköltözött. Előtte azonban volt még egy-két olyan együtt töltött hetünk, amit biztosan nem felejtek. Először is, a szülinapomra készített tortával, s a mellé rajzolt képeslappal, melyre magyarul írta rá, hogy "Boldog születésnapot!" levett a lábamról, meghatódtam. Azt a hétvégét beszélgetéssel töltöttük (leginkább ő beszélt, én meg hallgattam, de legalább ezúttal nem magammal folytattam diskurzust), illetve vásárolni és táncolni mentünk (utóbbi egy sör után egész jól ment). Másnap a lengyel pasija beköltözött hozzánk, mert (számomra ismeretlen okokból) kirúgták a lakásából. A rákövetkező hétvégén megérkezett magyarországi barátnőm, akiről nagyjából 3 együtt töltött nap után kiderült, hogy ugyanolyan lusta, mint én, ezért immár ketten alkalmaztuk a jól bevált taktikákat, mint például a levetett ruhákat a sarokba dobáltuk, s néha berugdostuk a szék alá (így nem látszott, hogy milyen sok van). Egy másik módszer a mosogatás elkerülésére szólt, ez valahogy így festett: nem mostuk el magunk után a tányérokat és az evőeszközöket, inkább megvártuk, amíg már a többiek nem képesek elviselni és megcsinálják helyettünk, vagy ha olykor megemlítették, hogy most nekünk kéne kezünkbe venni a szivacsot, akkor az öcsémtől tanult "jó, majd holnap" ígérettel bevonultam a szobámba és megvártam a "majd holnapot" amikor is visszatértünk a fentiekhez, s végül ők elvégezték a piszkos munkát. Ez így ment egy darabig, amikor is egyik szombat reggelen elhatároztam, hogy olyat teszek, amit utálok és bár minden porcikám ellenkezett ellene, én azért odaálltam a csaphoz és elmosogattam mindent, ami benne, körülötte, alatta, felette, mellette volt. Egészen addig rendben is ment, amíg a tisztogatás után reggelit kotyvasztottam, majd beültem a szobába, elfogyasztani azt, barátnőm kíséretében. Jó szokásunkhoz híven bekapcsoltuk Kasza! show-t a reggeli mellé. Ekkor hallottuk meg a másik szobából átszűrődő hangot, melyről elsőre egy beteg szarvas kimúlásának utolsó nyögései jutottak az eszembe. Nagyjából 5 másodperc kellett, mire ráeszméltünk, hogy minek is lehetünk fültanúi. Kikerekedett szemekkel néztünk egymásra, majd villámsebességgel előkerestem és max. hangerőre kapcsoltam a hangszórómat, mi pedig erősen koncentráltunk a show-ra és igyekeztünk nem túlvihogni 300 decibelt.
A közös főzések, nagytakarítások és becsiccsentős, vihogós esték szép emlékek maradnak, ám mivel ő elköltözött, én így augusztus végére új lakótársat kaptam...
Nos, a lengyel leányzó egy hideg csütörtöki estén, még inkább éjjelen érkezett, magával hozva díszkíséretét (értsd: a nővérét, annak a férjét, meg egy fogkrém reklámból megszökött, örökvigyorgó hölgyeményt, aki azt az egy egész szobát volt hivatott bemutatni, amelyben lakni fog). Az idősebb nő részletes tárlatvezetést tartott a fal mellett álló ágyról, az íróasztalról és az egy darab székről. Mindezt olyan lelkesedéssel, mintha egy kétemeletes, három fürdőszobás, úszómedencével felszerelt kúriát akarna eladni, profi ingatlanosként. Miután ideköltöztették, és sejtésem szerint a környék összes szatyrát a szobájába pakolták, megpróbáltam kicsit enyhíteni a feszültségén, beszélgetés útján. Névcserélés és a nemzetiségünk kitárgyalása után a korom felől érdeklődött. Elárulta elöljáróban, hogy ő 22 éves, mire én mosolyogva válaszoltam, hogy ezek szerint korombeli, ugyanis én 20 vagyok. Ekkor lefagyott a biovincsesztere, osztott, szorzott, fejszámolt, ráncolta a homlokát, közben hitetlenkedve méregetett, majd kibökte:
- Én úgy 15-nek tippeltelek.
Mivel nem sokkal ezelőtt kedvenc főnököm bevallotta, hogy legelőször ő sem nézett többnek, ismét dobott az önbizalmamon a dolog, s jó éjt intve aludni tértem, másnapra hagyva a többi kellemes beszédtémát.
