Szeptember elején hazalátogattam egy hétre, ez volt a vakációm, előzetes megegyezés alapján, mivel idekint nyáron van főszezon a farmon, így akkor több szükségük van rám, ráadásul az is őszi kiruccanásom mellett szólt, hogy ha a hőmérséklet 25 fok fölé megy, én már haldoklom, látványosan szenvedek, papot hívok, szóval csak a szokásos női hisztérikát produkálom. A nyaralás kellemesre sikeredett, sok időt tölthettem anyukámmal, szinte minden estére találtunk magunknak programot, s emellett még barátokkal is találkozgattam, jól éreztem magamat. Egy gyönyörű szeptember eleji napra találkozót beszéltem meg egy régen látott barátnőmmel, egyben volt osztálytársnőmmel, akivel tervbe vettük, hogy most aztán végre meglátogatjuk a középiskolánkat, vele az összes tanárt, nincs kegyelem!
Buszra szálltam, átutaztam Csepelre, ahol is az iskola előtt találkoztunk, örömködtünk kicsit, hogy újra láthatjuk egymást, megállapítottuk, hogy veszettül hiányoztunk egymásnak, majd behatoltunk az épületbe. Ennél a pontnál némileg izgalom lett úrrá rajtunk, ugyanis régről ismert szigorú portás őrizte a kapukat. A szokásos gyanús méregetés helyett, mely alatt mindig is úgy éreztük, mintha röntgen szemekkel pásztázna át minket, ezúttal csak egy lenéző szempárt villantott ránk, mintha csak valami balfácánok lennénk, akik az Elm utcából szabadultak. No, de mi ez a bánásmód, kérem?! Mi van akkor, ha bombát rejtegetek a táskámban, esetleg a ruhám alatt? Meg se kérdezi, hogy kik vagyunk és mit akarunk itt? Mivel szemlátomást nem lengett körbe minket a gyanú árnyéka, továbbá mindkettőnk kinézetéből arra következtethetett, hogy még odajáró diákok vagyunk, többre sem méltatott minket.
Ajándék lónak ne nézd a fogát... a lépcső felé vettük az irányt. A csengő még nem szólalt meg, így a harmadik emeleti tanári szoba elé telepedtünk, az odahelyezett kanapén kényelmesen elnyúlva és így vártuk azt a rémes ricsajt, amely egyben felért a megváltó hangjával is. Azonban a csengő hosszú percek múlva is néma maradt. Ekkor ébredt fel bennünk a gyanú, hogy talán...
Barátném azt javasolta, hogy járjunk körbe és kukkantsunk be a tanári szobába. Amikor ez a művelet nem járt sikerrel, az osztálytermeket vettük célba, ám az ajtók mindenütt zárva találtattak. Töprengeni kezdtünk. Szeptember első hete van. Az iskola már kezdetét vette, ennek a helynek nyüzsögnie kellene, ám egy fia hangot sem hallottunk kiszűrődni egyik helységből sem. Az egyedüli zajt a takarítónő csapta, aki egykedvűen botorkált végig a folyosón, s akihez oroszlánszívvel nem mertünk odamenni, hogy kérdőre vonjuk a síri csendet illetően. Ehelyett képzeletbeli Sherlock kalapot öltöttem, számba képzeltem a hozzáillő pipát és két pöfekelés közt kimondtam immár megalapozott gyanúnkat:
- Gondolod, hogy év eleji kirándulásra ment mindenki az osztályával és ezért nincs itt egy teremtett lélek sem?
Drága Watson-om nevetve így válaszolt:
- Nem is mi lennénk!
Így végül bevetettük magunkat egy plázába, azon belül is végig jártuk a könyves boltokat, sajgó szívvel nézve, mi mindenre nincs pénzünk, s listát készítve mindazon olvasmányokról, amelyeket feltétlen meg kell majd szereznünk, illetve amelyeket majd egy-egy otthonlétem alatt kölcsönkérek nagylelkű barátnémtól. :P
