Mókás-munkás pillanatok

 Mi is lehetne jobb móka egy hosszú, fáradságos napon, mint egymás vérét szívni? Ezen hitvallást követve dán főnököm a következőt találta mondani egy 11 órás munkanap után:
- Akkor te most hazamész a traktorral, viszed a biciklidet, majd visszatekersz és lepermetezed a póréhagymákat.
 Arcomon a szürke mind az 50 árnyalata átsuhanhatott, majd a vörösé és a liláé is, miközben a fáradság és kétségbeesés tükröződött szemeimben, ugyanis a főnök ébresztőszerűen hátba vágott, hogy előre tántorodtam, majd hangosan kacagva közölte, hogy nyugodjak meg, csak poén volt.  Akkora kő esett le a szívemről, hogy hallottam csattanni az aszfalton, ahol a klimatizált jármű várt rám, amellyel hazadöcöghettem.
 Egy másik alkalommal történt, hogy a lengyelek elnevezték az egyik munkást Hókuszpóknak, mert hogy szerintük hasonlít rá (csak egy fejjel alacsonyabb, mint képzelném, de sebaj, legyen fantáziánk). A rebarbara szüretelése közben szóba is került a vicces incidens, mely szerint valaki a gúny nevén szólította a férfit, aki erre felhúzta magát, és dúlni-fúlni kezdett,  ettől még jobban hasonlítva az említett mesehősre. Megtanítottam hát nekik magyarul is a nevét, csak "me' mé' ne?". Annyira belelkesedtek, hogy a "Jó napot!" kifejezést is elsajátították, habár ezutóbbival igencsak meggyűlt a bajuk. Másnap reggel amikor beértem, már mindannyian egy kupacban álltak. Szokás szerint lengyelül kívántam nekik jó reggelt, mire ők tiszteletteljesen felemelve kezüket egy emberként kiáltották oda nekem:
- Hókuszpókusz!
Szintén a lengyelek szórakozása, hogy odalépnek hozzám, valamit karattyolnak az ő nyelvükön, majd jót kacarásznak rajta, mivel hogy ők értik, én meg nem. Unott arcommal egyértelművé tettem számukra, hogy én ezt annyira nem élvezem, de mivel olyan isteni poénnak számít újból és újból eljátsszák. Emellett amikor nagyon benne vannak a témában és sűrűn pillantgatnak felém is egyértelmű, hogy miről beszélgetnek. Tavaly kaptam egy tippet, mégpedig hogy ilyenkor mondjak valamit a saját nyelvemen jó hosszan avagy indulatosan, így érteni fogják, hogy elég már belőlük, fogják vissza magukat. Az átokszavak használata nem az én asztalom, leginkább csak akkor káromkodom, ha valamin nagyon felhúzom magamat, ám ilyen pitiáner dolgok nem tudnak akkora hatással lenni rám, így mást kellett kitalálnom, mint a jól bevált ismétlés nélküli, magyar 10 perces szitkozódást. Így jöttem rá arra, hogy nincs is felemelőbb érzés, mint amikor dühösen a szenvtelen lengyel pasi szemébe nézek és minden mérgemet beleadva közlöm, hogy "LEKVÁROS BUKTA" amire ő megilletődötten pislog nagyokat, s zavarában csak csendben eloldalog.
 Egy másik alkalommal a "dilemma" szóra kerestem tökéletes életpéldákat, íme kettő ezek közül:
 Hazaérve már csak egy tiszta törülközőm maradt ( a fürdőlepedőt leszámítva, ám az nem jöhet szóba). A kérdés a következő: A borogatásra alkalmas eszközt inkább az ökölnyi méretű lila foltra tegyem a combomon ( munkahelyi baleset, amelyre barátaim és több kollégám is megjegyezte már, hogy "sok lesz az a szado-mazó kac-kac"), avagy a a leégett végtagjaimon enyhítsek a fájdalmon?
 Ugyanezen alkalommal merült fel az a szituáció is, mi szerint a napok óta tartó ültetésből kifolyólag nem 20 hanem 120 évesnek éreztem magamat a hátamban lévő fájdalom miatt. Na most. Leégett, meghúzódott hátamnak vajh' testápolóval jótékonykodjak -ami bár a nap okozta kellemetlenségre kiváló, de a másik fajta gyötrelmemen nem segít- vagy inkább sportkrémet kenjek rá -ami viszont hamar rendbe teszi az izmaimat és ízületeimet, azonban visítva ugrálnék fel-alá az égető érzést keltő gyógyírtól?
 Nem árulom el, melyiket választottam.

Ki lettem nézve

 Hivatalosan júniustól már dolgozom. Nem hivatalosan viszont... elsején reggel nagy nehezen kikeltem az ágyból, bementem a munkahelyemre, majd azzal a lendülettel haza is jöttem, és a következő két napot 39 fokos lázzal, dideregve töltöttem barátnőm kanapéján, a paplan alatt, miközben értetlenül néztem a körülöttem izzadni látszó embereket. Hazafelé jövet egyébként félre is álltam, mert majdnem elájultam, s bár az még nem nagy dolog, hogy én összeesem az utca közepén, na de nem akartam volna tömegbalesetet okozni. Vendéglátóim egyébként irtóra aranyosak voltak, mind a barátnőm, mind a párja kedvesek, mosolygósak, bolondosak és beszédesek, egészen otthon éreztem magamat velük. 

 A következő hétfőn újraindítottam a rendszert, ezúttal sikerült is a farmon maradni, mindenféle gond nélkül. Rendben, beismerem, hogy ez a megfogalmazás nem volt egészen pontos, tekintve, hogy drága jó főnököm egy játékos sapka-lepöccintés előtt eképpen definiált engem a napokban:
- Diána: sok-sok probléma, egy nagy adag hibákkal.

Ilyen és ehhez hasonló kedvességekben dúskálhatok lengyel kollégáim között, akik a tavalyi évhez képest megkétszereződtek, így reggelente mélyeket szippanthatok a túltengő tesztoszteron felhőből. 

 Első valódi munkanapomon az időjárást elfelejtették tájékoztatni, hogy még tart a nyár, ezért ő úgy döntött, ránk szabadít egy kis esőt meg hideget. Ebben a felettébb kellemes 16 fokban gyomlálni küldtek egész napra. Nem tudom, hogy ismered-e azt az érzést, amikor az arcodra esik az eső, te pedig nem tudod letörölni, mert könyékig sáros vagy, ezért úgy hagyod, ahogy van, s amint megszárad, a bőrfelület viszketni kezd, amikor is már gondolkodás nélkül odanyúlsz és megvakarod az irritált pontot... Nap végére úgy néztem ki, mint egy utcagyerek: a kesztyű ellenére a körmöm alatt is tökéletesen fekete lettem, egyebek között pedig a kabátom alá könyékig felkúszott ez a csoda-sár. Gondolom, el tudjátok képzelni, milyen látványt nyújthattam.
 Hazafelé menet a következő eszmefuttatás ment végbe a bio-processzoromban: Nincs otthon semmi vacsorára. El kellene menni vásárolni. Ilyen kinézettel csak nem megyek boltba. Először lezuhanyzom. Ha lezuhanyzom, egész biztosan elálmosodok, és már nem indulok el otthonról, ez esetben viszont nem lesz mit ennem. Megyek boltba.
 Habár a gumicsizmát sportcipőre, a koszos kabátomat kevésbé koszos pulóverre cseréltem, és a hajamat is kiengedtem, a kívánt hatást nem értem el, továbbra is egy utcagyerekhez hasonlítottam. Eme érzés tovább erősödött, amikor a boltba lépve mindenki csak lopva mert rám nézni, és legalább 3 méteres ívben elkerültek, amitől eleinte feszengtem, mígnem rádöbbentem, hogy bárhova odaférek, illetve a pénztárnál sem kellett sorba állnom. Ezek után úgy hiszem, ideje beszerezni egy szemceruzát. Na, nem mintha rá akarnék kapni a sminkelésre, de azzal legalább összemaszatolhatom magamat, ha nyugiban szeretnék vásárolni menni. Jól látjátok: a nőiesség továbbra is messziről elkerül. :D