A szállodába érkezés utáni túra végeztével 9-10 fős csapatokra lettünk szétosztva és meg kell mondjam, nem lazsáltunk. Az egyik vezetőnktől kölcsön kaptunk teheneket, egy hónap erejéig, nekik istállót építettünk, és az ügyeletes "tehén csapat" minden nap felment a közeli hegy tetejére, amely egy jó 30-40 perces sétát jelentett, porzó meredek ösvényen, majd banán levelekkel és banánfákkal megrakodva tért vissza, azokkal táplálták instant házi kedvenceinket, reggelente és esténként pedig fejés-idő volt, ezt kézzel végeztük, ami igencsak üdítően hatott a dániai gépiesített fejés után.
A csapatok 3 naponta cserélték helyeiket, a tehenekkel foglalkozókra és a konyhafelelősökre állandó szükség volt, ám a többiek változatos feladatokat kaptak, úgymint üvegház megépítése, később ennek gondozása, különböző helybéli farmok látogatása, banánfa ültetése, kávéfa (szerintem bokor, de hivatalosan fa) metszése, a közeli nagyváros, Arusha piacának meglátogatása, továbbá olyan dolgok, amelyekre most nem emlékszem, csak a blogbejegyzés befejezése után fognak beugrani.
 |
A farmlátogatások egyikének egy olyan helyen jártunk amelynek láttán kis híján elsírtam magamat a gyönyörűségtől. Hegy lábánál fekvő, hihetetlenül zöld tájat tessék elképzelni, 200 hektáron tehenekkel, a farm körül kis, régi vendégházikókkal és pajtákkal, a főépület maga borostyánnal benőve, mellette bokrok, virágok tarkállanak, kis ösvényt alkotva abba a kertbe, melyben korábban álmomban jártam már, ám a valóságban még varázslatosabbnak hatott. Mindezt a teret pedig benépesítette 27 egész darab kutya. A dán származású farmerrel nem nagyon, húgával annál inkább összebarátkoztam, nagyokat mosolyogva beszélgettünk. Mindössze 3 napot töltöttünk ott, a hely mégis úgy a szívembe ette magát, hogy amikor a túrát szervező tanár úr értünk jött, csak erőszak árán sikerült betuszkolniuk a kocsiba, az utat duzzogva, szívfájdalommal küzdve tettem meg, vissza a hotelba, orrom alatt morogva valamit az emberrablásról, ám senki nem figyelt átmeneti morcomra.
A következő látogatás alkalmával egy valódi helybéli családnál szálltunk meg, napközben velük dolgoztunk, esténként beszélgettünk, egyszer még tábortüzet is gyújtottak, eleinte azt hittük, a hangulat végett, ám később kiderült, hogy a másnapi komposzt-gyártási procedúrához volt szükségünk a hamura. A komposztról szólva, az itteni munkába beletartozott a kapálás és ásás 32 fokban, dombtetőn, s akinek ez nem volt ínyére, a domb aljába lerakott kupacból hordhatta fel a kiásott mélyedésekbe való komposztot, erre lehetősége nyílt talicska segítségével, avagy edénnyel a fején egyensúlyozva véghez vinni. Utóbbihoz banánlevélből készült sapkácskát is kaptunk, így nem okozott akkora kárt a trágyával és egyéb szerves hulladékkal megpakolt ósdi fém lavór... azt az egy srácot kivéve, aki túlvállalta magát, ám a lavór tartalma nap végére túl nehéznek bizonyult a kitikkadt férfiúnak, minek következtében ráborult a talajt termékennyé tevő szagos massza, amint azt a feje fölé emelte. Ezt leszámítva senkinek nem volt kudarcélménye, nem éreztették velünk, hogy nem jól végezzük a munkánkat vagy hogy túl lassan dolgoznánk. A család nagyon kedves volt velünk, a Mama főztjéből nem lehetett eleget enni, távozáskor körbecsókolgattuk a háziasszonyt, nem kímélve a ház urát sem, aki foghíjasan is azt a fajta jóleső mosolyt villantotta ránk, melyet nem lehet nem viszonozni. A fiúkat és lányokat is megölelgettük, megköszönve az egész estés sztorizgatást, zenélést, bohóckodást.
A banánfa ültetése a dombtetőn nehéznek, izzasztónak bizonyult, ám a kemény munka után este kellemes meglepetésként ért az a mondat, mely az egyik dán csapattársnőnk száját hagyta el, miszerint: "Ha munkáról van szó, egy magyar két dánt ér". Ezen egészen meghatódtunk, ám megelőzvén érzelmeink eluralkodását, kártyapartiba kezdtünk, ahol aztán fennhangon szidtuk egymás hozzátartozóit, eleinte csak a szűk, majd a tágabb családi kört, végül elátkoztuk egymás felmenőit, 150 évre visszamenőleg.
(a képen látható az árulás melegágyát képező, és barátságokat szétzúzó kártyaest, valahol a hangulat csúcspontjában, s mindennek a tetejébe még ádázul el is vakítottam a társaságot a fényképezőm vakujával)
