A farmon töltött több, mint két évem alatt megtanultam, hogy bárkit meg lehet szeretni, akár nagyon rövid idő alatt is. Azokat, akiket egy éve vagy annál több ideje ismerek, kivétel nélkül imádom. Akik csak rövid időre jöttek ide dolgozni, például 3 hónapra a nyárra, azokat úgyszintén nagyon megkedveltem, s már most tudom, hogy augusztus végén, ha el kell mennem a farmról, minden egyes emberért könnycseppet fogok hullajtani. Persze, megesik, hogy felbosszantanak, ahogy én is őket, de hát ez minden közösségben megesik. Nálunk pedig nemhogy közösség, barátság alakult ki, hanem egy egész kis család. Van nekünk egy "Nagyapa" néven szólított idősebb úriember, aki az összes ott dolgozó pasi közül a legperverzebb; újonnan lett egy "Mamó" ami a véleményem szerint egy tündéri becézése az anyának. Az egyik hiperaktív férfiú a "Pompka" becenevet kapta (ami az internetes fordító szerint szivattyút, a kollégáim elmagyarázása szerint pumpát jelent); illetve a nagydarab, csupa-vigyor, idétlen, ám jószívű fiatalember "Misu" azaz Mackó. Hihetetlenül jó érzéssel tölt el, amikor észreveszem, mennyire odafigyelnek egymásra, engem is beleértve. Olyan apróságok tudnak levakarhatatlan mosolyt csalni az arcomra, mint hogy esős időben hoznak nekem egy esőkabátot, mert az láthatóan többet ér, mint az enyém; vagy hogy valaki elfelezi a csokiját; hogy nem hagyják a lányokat dobozt emelgetni és még sorolhatnám. Ezek a pici figyelmességek elmondhatatlanul jól tudnak esni egy nehéz nap végén, de akár a közepén is, amikor az ember nem látja a munka végét, csak robotpilóta üzemmódban végzi azt, látástól-Mikulásig.
Egymás felvidítására nem csak a kedveskedés szolgál, sőt, az kifejezetten elenyésző részben van jelen, ellenben egymás ugratása és őrületbe kergetése annál inkább. Mióta a fejembe vettem, hogy márpedig én megtanulom ezt az istenadta nyelvet, kezdem én is élvezni a vitáikat, szócsatáikat. Eleinte nagyon egyedül éreztem magamat, aztán megelégeltem az önsajnálatot és mostanra már egészen bátran (némelykor pofátlanul) bekérdezek, ha nem értek valamit és elkap az inger egy új szó vagy kifejezés megtanulására. Ezt felfedezvén a fiúk elkezdtek okítani, de természetesen sokat húzzák az agyamat, olykor félrevezetnek, s mindezek végén én pirulok bele a zoknimba szégyenemben, amikor olyat mondok, amit nem illendő. Habár mondatokat még nehézkesen rakok össze és csak alapszavakkal tudok kommunikálni, a létező összes lengyel káromkodást folyékonyan lenyomom. Őszintén, erre nem vagyok túl büszke. Még őszintébben: dehogyisnem!
Visszaérve a családhoz és egymás bosszantásához, akad itt néhány kihagyhatatlan sztori így, nyár elejéről. Ha már nyár, akkor napsütés és meleg. Dániába ez elég későn érkezett meg és kissé máshogy működik. Felvázolom: mivel itt mindig fúj a szél, ráadásul hűvös levegőt hord magával, nemigen lehet érezni a Nap erejét, ami csalóka tud lenni. Nyaranta nincs rekkenő hőség, levegőtlenség pedig végképp nem ismert, azonban ez nem tart vissza senkit a leégéstől. Amikor hirtelen becsapott a nagy meleg, mi éppen kinti munkát végeztünk, gyomláltunk. Újdonsült lengyel barátnőmmel kitaláltuk, hogy akkor mi most barnulunk! Pólónkat és nadrágszárainkat feltűrtük, kilátszott az egész hátunk, lábszárunk. Mint azt említettem, a hűvös fuvallatok miatt nem lehet érezni a Nap valódi erejét, így nem forrt fel a bőröm, jelezve, hogy "itt és most elég a Napfürdőből". Ennek következményeként a kedvenc rock bandáink felsorolásának végeztével egészséges grillcsirke színem lett, ellenben kolléganőm alig barnult. Szerencsés- gondoltam, s a főnök hívására átgaloppoztam egy másik mezőre. Estefelé aztán újra láttam napozó pajtásomat, akivel nevetve mutogattuk egymásnak vörösre égett hátunkat. A mellettünk lépdelő fiú nagydarab, lehajolva kőműves dekoltázs kilátszik, gyanúsan hallgat. Harmadik női szemlélőként a társaság legifjabb tagja végignézve rajtunk, a szerencsétlenül jártakon, nevetve odaugrott a fennemlített meglapuló sráchoz és gatyáját néhány centivel lejjebb rántva leleplezte a titkot. Egymás térdét csapkodtuk nevettünkben, ugyanis amíg mi a szokásos nyári krízistől szenvedve vörös háttal és világító fehér fenékkel éljük tovább minden napjainkat, kollégánknak a hajlongásban fedetlenné vált hátsórésze lett rákvörös.
A következő jelenet helyszíne: pakolószoba. Lényegében egy nagy belterű garázs, átalakítva. Az összes lengyel munkás jelen van, fontos küldetést kaptunk: szákankét válogatjuk a snidlinget, 20 grammos kis kötegeket készítünk, de azt bizony reggel héttől este hatig! Hosszú idő ez, szerencsémre a szórakoztatás házhoz jött. A mindenki által nagyapának szólított férfit Rudolfnak kezdték csúfolni, mivel nagy, piros krumpliorra van. Miután kihahotázták magukat, főnököm neje végigmérte a problémás területet és ellátta az öreget szépségápolási tippekkel, mely szerint ezt és azt a pakolást, krémet kell használni. Nagypapi hallgatta egy darabig, majd felragyogott a szeme
- Nagyon jó! Akkor ebből kérek a golyóimra is!
A becenevekhez visszatérve, nekem sem maradnak adósaim a dologgal. Legelőször a "Mawa" mint picúr becenevet ragasztották rám, aztán főnökasszonnyal elkezdtük béjbizni egymást, majd tavaly nyáron az egyik fiú sokáig nézegetett, mire felcsillanó szemmel megjött az ihlet, így lettem pár hónap erejéig "Szmerfetka" ami a magyar Törpilla megfelelője. Utóbb, szintén főnökasszonyom jóvoltából néhányan "Nyunya" néven kezdtek szólítani, amit nem igazán tudtam lefordítani, ők sem elmagyarázni, így vállrántások közepette annyit mondtak:
- Hát...csak...olyan kis nyunya vagy.
Belenyugodtam ebbe is.
Pár hete egyik nap megkaptam a céges autó kulcsát, hogy furikázzam az embereket egyik földről a másikra. A nap végeztével beültem a kormány mögé, hogy visszakocsikázzunk a bázisra, mire egy korombeli fiú pimasz ábrázattal megállt mellettem, és kezét nyújtotta a kulcsért. Álltam a tekintetét, majd megunván a sehova nem vezető szempárbajt, becsuktam az ajtót. Szívettépő sóhajjal foglalt helyet az anyósülésen, bekötötte magát és keresztet vetett, mielőtt fájdalmas képpel odaszólt nekem:
- Oké Schumacher, mehetünk!
