A nyár vége van, s bár néhanap még szépen süt a napocska, a tengervizet már nem tudja 14-15 foknál jobban felmelegíteni. De hát kit zavar ez?
Ebéd utáni pihenés/alvás, majd összepakoltuk magunkat és lementünk a tengerpartra. Ekkor jött a meglepetés: én egy kicsit késve értem le (mint mindig) és ahogy a mólóra tettem a lábamat, meztelen fenekek és egyebek tömkelegével találtam szembe magamat. Mint utóbb kiderült, itt hagyomány, hogy az emberek megszabadulva minden ruhadarabjuktól, csupaszon úsznak. A zökkenőt az jelentette, hogy a víz tele volt medúzákkal. Kicsik, nagyon, óriásiak, minden méretben, és minden gusztustalanságukat magukkal hozva lebegtek a felszínen. Éppen ezért az "úszás" a következőképpen nézett ki: a fele diáksereg bement a vízbe, a többiek a partról kiabálva adtak instrukciókat, hogy merre NE mozduljanak. Én csak térdig mártóztam meg, hogy aztán a már ruhában lévő társaimmal a napra kifeküdve elaludjak.
Este, a szokásos pénteki partira készülve vártuk a kolesszal szemben lévő bár nyitását, de csak nem történt semmi. Elméletileg 8-kor már ki kellett volna, hogy nyissák, de fél kilenckor még mindenki a teraszon lévő padokon ülve-fagyoskodva értetlenkedett. Utóbb kiderült, hogy az egyik fiúnak aznap volt születésnapja, így őt illette a megtiszteltetés, hogy a kulcsot a zárba helyezze, ám kissé elkésett, mivel privát bulit tartottak a barátnőjével. Valahogy senki nem tudott rá haragudni. :)
Néhány sör után megint jót táncoltunk, már nem vagyok olyan szégyellős. Aztán természetesen, ahogy az lenni szokott, este kilenc órakor jó éjt kívántunk egymásnak, mindenki bevonult az ágyába, és szépen álomba szenderedtünk. Vége.
2014. szeptember 20., szombat
2014. szeptember 17., szerda
Bemutatkozás
Van az iskolában egy két méter magas, szőke hajú, szigorú arcú, biztos-hogy-katona-volt kinézetű tanár úr, aki elsőre ijesztőnek hat, de igazából egy nagy gyerek. Első találkozásunkkor történt, hogy körbe járva az emberek között, mindenkinek egyesével bemutatkozott, és kérdezte a nevünket. Az egyik portugál fiúhoz érve kezet nyújtott, majd várta, hogy amaz megmondja a nevét.
- Rui. - mutatkozott be illedelmesen. A tanár úr a következő mondatával valószínűleg megfosztotta szegényt minden férfiasságától, amikor közölte, hogy a feleségét hívják így.
- Rui. - mutatkozott be illedelmesen. A tanár úr a következő mondatával valószínűleg megfosztotta szegényt minden férfiasságától, amikor közölte, hogy a feleségét hívják így.
Előzmények - facebookról
Vasárnap érkeztem Dániába és ahogy az lenni szokott, ami csak el tudott, az el is romlott: 5 óra helyett fél kilencre értünk ide, a csomagomról a legutolsó információm az volt, hogy valahol Németországban próbálják szalagra tenni, fél úton ide felé realizáltam, hogy a személyim bizony még otthon csücsül, az útitársam pedig egy igazi elviselhetetlen, arrogáns...srác.
2 napi ismerkedés és iskolabemutatás után összepakoltak minket és kivittek különböző tanyákra, ahol gyakorolhattuk jövendőbeli mesterségünket. Így a szerda délután és a csütörtök délelőtt a munkáé volt. Azért, amikor hajnali négy órakor már másodjára pisilt oldalba egy tehén, elgondolkoztam az életemen.
Ma végre jó idő volt, így amikor megérkeztünk a busszal, jóformán még le sem tettük a csomagokat a szobába, már mindenki szaladt a tengerhez (ami gyalog 5 percre van a szállásunktól).
Dánia egyébként remek hely, az emberek kedvesek, mindenki nyugodt és segítőkész, és ami még számomra kellemes meglepetés volt: nagyon sok zöld táj van minden felé. A hétvégémet valószínűleg mosással fogom tölteni, ugyanis a munkásruháim leírhatatlanul mocskos állapotban vannak. Puszi mindenkinek!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
2 napi ismerkedés és iskolabemutatás után összepakoltak minket és kivittek különböző tanyákra, ahol gyakorolhattuk jövendőbeli mesterségünket. Így a szerda délután és a csütörtök délelőtt a munkáé volt. Azért, amikor hajnali négy órakor már másodjára pisilt oldalba egy tehén, elgondolkoztam az életemen.
Ma végre jó idő volt, így amikor megérkeztünk a busszal, jóformán még le sem tettük a csomagokat a szobába, már mindenki szaladt a tengerhez (ami gyalog 5 percre van a szállásunktól).
Dánia egyébként remek hely, az emberek kedvesek, mindenki nyugodt és segítőkész, és ami még számomra kellemes meglepetés volt: nagyon sok zöld táj van minden felé. A hétvégémet valószínűleg mosással fogom tölteni, ugyanis a munkásruháim leírhatatlanul mocskos állapotban vannak. Puszi mindenkinek!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Egyedülélés - a kezdetek
Mi volt a legfurcsább abban, hogy Dániába jöttem? A tény, hogy elköltöztem otthonról. Csak így, minden előzetes nélkül. Nem jártam át hónapokon át az új lakásomba, hogy lakhatóvá tegyem, nem volt semmiféle előzetes figyelmeztetés, csak úgy megtörtént. Fogtam a bőröndömet, feladtam postán, én meg repültem utána.
Az én "lakásom" egy nem túl nagy szobácska, benne egy emeletes ággyal, íróasztallal és szekrénnyel. Itt vannak a ruháim, a tankönyvek, füzet, toll, tisztálkodószerek és a laptopom. Csak az alapvető túléléshez szükséges dolgok, semmi dekoráció, semmi extra, de bevallom, nem is hiányzik.
Ez egy olyan hely, ahol egyedül vagyok, de mégsem. A legvarázslatosabb dolog az, hogy amikor már éppen kezdenék kétségbeesni, vagy mély búbánatba ásni magam, mindig kopogtat valaki az ajtómon.
Tegnap este vacsoránál, a nap fáradalmai után mindenki felszabadultan nevetgélt, ugrattuk egymást, mind együtt. Végig néztem a társaságon és muszáj volt elmosolyodnom, ahogyan realizáltam, hogy áthidalva a sztereotípiákat együtt nevet 9 különböző nemzet, gátlások és előítéletek nélkül. Senki nem néz ki azért, ahogy öltözködsz, ahogy gondolkodsz, vagy ha állandóan fárasztó vicceket mondasz. Türelmesek, segítőkészek, nincs klikkesedés, nem ítélnek el semmiért és teljes mértékben megbíznak egymásban. Mert itt ez a szokás. Szeretlek, Dánia!
Az én "lakásom" egy nem túl nagy szobácska, benne egy emeletes ággyal, íróasztallal és szekrénnyel. Itt vannak a ruháim, a tankönyvek, füzet, toll, tisztálkodószerek és a laptopom. Csak az alapvető túléléshez szükséges dolgok, semmi dekoráció, semmi extra, de bevallom, nem is hiányzik.
Ez egy olyan hely, ahol egyedül vagyok, de mégsem. A legvarázslatosabb dolog az, hogy amikor már éppen kezdenék kétségbeesni, vagy mély búbánatba ásni magam, mindig kopogtat valaki az ajtómon.
Tegnap este vacsoránál, a nap fáradalmai után mindenki felszabadultan nevetgélt, ugrattuk egymást, mind együtt. Végig néztem a társaságon és muszáj volt elmosolyodnom, ahogyan realizáltam, hogy áthidalva a sztereotípiákat együtt nevet 9 különböző nemzet, gátlások és előítéletek nélkül. Senki nem néz ki azért, ahogy öltözködsz, ahogy gondolkodsz, vagy ha állandóan fárasztó vicceket mondasz. Türelmesek, segítőkészek, nincs klikkesedés, nem ítélnek el semmiért és teljes mértékben megbíznak egymásban. Mert itt ez a szokás. Szeretlek, Dánia!
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Gyakorlati hét a farmon.
Minden azzal kezdődött, hogy pénteken ebéd után megjelent a farmer, akinél a héten dolgoztam és elfurikázott hozzájuk. A közel 3 órás utat végig telefonálta, én pedig halálfélelemben ültem mellette, erősen markolászva a majrérudat, mivel az úton lévő összes sávot igénybe vette kisteherautójával.
Megérkezés után szemügyre vettem lakhelyemet: nagyjából 150 méterre az ő házuktól, egy kis, koszos, hideg házikó, amit még az ő nagyszülei építettek és lakták be. A jó hír, hogy legalább nem voltam egyedül: társaságom kábé 8627 pók. Reggelente ötkor kelés, tehén fejés, malacok etetése, ezek után mindenféle munka a ház körül. A hétvégén sajtot és szalámit árusítottunk, a hét többi napján pedig takarítottunk, gazt vágtunk, kerítést szereltünk, bikákat tereltünk egyik rétről a másikra. A csodás, nosztalgikus házat 2 nap után elhagytam és megkértem a farmeromat (haha) hogy beköltözhessek az egyik lányuk szobájába, aki jelenleg Aarhusban van egyetemen.
Hétfőn érkezett egy ukrán férfi is, aki angolul nem, oroszul viszont tudott, így hát előszedtem minden orosz tudásomat és egész jókat beszélgettem vele. Ezúton is szeretném megköszönni Zsuzsa Lakner tanárnőnek a tanításait, kitartását és legfőképp a türelmét. Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy valaha használni fogom ezt a nyelvet, de nagyon jól esett hasznosítani ezt a megszerzett tudást. Sokat gondoltam a tanárnőre és nagyon hálás vagyok mindenért, szóval még egyszer: köszönöm!!!
A farmon volt egy idős,12 éves golden retriever, aki a Scooby névre hallgatott, és egész héten a nyomomban volt, mert mindig számíthatott egy dögönyözésre, vagy egy-két jó szóra, esetleg egy elejtett szalámi darabkára a tízóraim maradékából. A reggel ötkor való kelés után az étkezéseken kívül mindössze 1 óra szünetet kaptunk ebéd után, este pedig általában 8-9 körül fejeztük be a munkát. Utólag kiderült, nem szabályos diákoknak napi 7-8 óránál többet dolgozni, de legalább jókat aludtam éjszakánként.
Minden azzal kezdődött, hogy pénteken ebéd után megjelent a farmer, akinél a héten dolgoztam és elfurikázott hozzájuk. A közel 3 órás utat végig telefonálta, én pedig halálfélelemben ültem mellette, erősen markolászva a majrérudat, mivel az úton lévő összes sávot igénybe vette kisteherautójával.
Megérkezés után szemügyre vettem lakhelyemet: nagyjából 150 méterre az ő házuktól, egy kis, koszos, hideg házikó, amit még az ő nagyszülei építettek és lakták be. A jó hír, hogy legalább nem voltam egyedül: társaságom kábé 8627 pók. Reggelente ötkor kelés, tehén fejés, malacok etetése, ezek után mindenféle munka a ház körül. A hétvégén sajtot és szalámit árusítottunk, a hét többi napján pedig takarítottunk, gazt vágtunk, kerítést szereltünk, bikákat tereltünk egyik rétről a másikra. A csodás, nosztalgikus házat 2 nap után elhagytam és megkértem a farmeromat (haha) hogy beköltözhessek az egyik lányuk szobájába, aki jelenleg Aarhusban van egyetemen.
Hétfőn érkezett egy ukrán férfi is, aki angolul nem, oroszul viszont tudott, így hát előszedtem minden orosz tudásomat és egész jókat beszélgettem vele. Ezúton is szeretném megköszönni Zsuzsa Lakner tanárnőnek a tanításait, kitartását és legfőképp a türelmét. Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy valaha használni fogom ezt a nyelvet, de nagyon jól esett hasznosítani ezt a megszerzett tudást. Sokat gondoltam a tanárnőre és nagyon hálás vagyok mindenért, szóval még egyszer: köszönöm!!!
A farmon volt egy idős,12 éves golden retriever, aki a Scooby névre hallgatott, és egész héten a nyomomban volt, mert mindig számíthatott egy dögönyözésre, vagy egy-két jó szóra, esetleg egy elejtett szalámi darabkára a tízóraim maradékából. A reggel ötkor való kelés után az étkezéseken kívül mindössze 1 óra szünetet kaptunk ebéd után, este pedig általában 8-9 körül fejeztük be a munkát. Utólag kiderült, nem szabályos diákoknak napi 7-8 óránál többet dolgozni, de legalább jókat aludtam éjszakánként.
2014. szeptember 16., kedd
A legjobb nap
Amióta idejöttem, volt részem sok-sok jóban, de ez a mai nap vitte a pálmát.
Reggeli után még álmos pofikával beültünk az első óránkra, s csak 20 perc elteltével tűnt fel, hogy az amúgy sem túl nagy létszámú (14) osztályból ketten hiányoznak. Egyikük beteg lett, a másikról viszont csak sejteni véltük, hogy éppen a szobájában durmol. Öt perc szünetet kértünk a tanárnőtől, mielőtt kivonultunk volna terepre, hogy csizmát húzzunk. Egy barátommal ketten szaladtunk a késő fiú szobájához, és dörömböltünk be az ajtón a nevét kiáltozva. Ő erre komótosan felkelt, kinyitotta az ajtót és álmosan kinézett rajta. Tájékoztattuk, hogy elkésett, és hogy merre talál minket a továbbiakban, majd elszaladtunk, hogy mi is felvegyük a munkás cipőt, csizmát, és a tanár nőt követve kivonultunk a rétre, ahol behatóan tanulmányoztuk a növények gyökereit. Pár perc múlva álomittas ábrázattal megjelent a hiányzó láncszem, odasétált a tanár nő elé és egy hatalmas mosollyal az arcán ennyit mondott: "good morning"... Engem megnevettetett.
Még a délelőtt folyamán jött a hír, hogy megérkezett a csomag, amit anyukám a múlt héten adott fel. Izgatottan szaladtam az irodába, ahol rögtön kiszúrtam, mivel akkora volt, mint az összes többi együtt. Felemelni azonban nem tudtam, úgyhogy nyakon csíptem az első fiút, akivel szembe találkoztam, és megkértem, hogy segítsen már nekem bevinni a szobámba. Ő a vállára kapta a dobozt, én pedig büszkén, vigyorogva sétáltam mellette, miközben mindenki megbámult minket. A csomag tartalmazta az ágyneműmet, továbbá 2 hatalmas zacskó csokit, amelyből megkínáltam jótevőmet, ám ő legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy nem eszik édességet. Ehelyett viszont leszedhette a levélről a szintén újonnan érkezett jogosítványomat. Levelet is kaptam hazulról, melyeket nagy mosollyal olvastam el, és úgy is maradtam a nap hátralévő részében. Barátaim érdeklődve nézték az arcomat, és sokan közülük a vodkára gyanakodtak, de aztán felvilágosítottam őket, hogy ez sokkal jobb, mint a vodka: csomagot kaptam. Mindenki a csodájára járt, mintha legalább is egy űrhajót rejtegetnék az ágyam alatt.
Délután focizni voltunk, és megdicsértek, hogy ügyesebben játszom, mint némelyik fiú. A vacsoránál folytatódott a dicséret-özön, aminek a végére megtudtam, hogy én vagyok a legjobb női focista, úszóbajnok, illetve manga-rajzoló az iskolában. Mindezek tudatában mégis az esett a legjobban, amikor az egyik portugál barátom közölte, hogy csodálatosnak tartja a magyar nyelvet, és szereti hallgatni, amikor az anyanyelvemen beszélgetek, mert dallamos, és kicsit úgy hangzik, mintha énekelnék.
Reggeli után még álmos pofikával beültünk az első óránkra, s csak 20 perc elteltével tűnt fel, hogy az amúgy sem túl nagy létszámú (14) osztályból ketten hiányoznak. Egyikük beteg lett, a másikról viszont csak sejteni véltük, hogy éppen a szobájában durmol. Öt perc szünetet kértünk a tanárnőtől, mielőtt kivonultunk volna terepre, hogy csizmát húzzunk. Egy barátommal ketten szaladtunk a késő fiú szobájához, és dörömböltünk be az ajtón a nevét kiáltozva. Ő erre komótosan felkelt, kinyitotta az ajtót és álmosan kinézett rajta. Tájékoztattuk, hogy elkésett, és hogy merre talál minket a továbbiakban, majd elszaladtunk, hogy mi is felvegyük a munkás cipőt, csizmát, és a tanár nőt követve kivonultunk a rétre, ahol behatóan tanulmányoztuk a növények gyökereit. Pár perc múlva álomittas ábrázattal megjelent a hiányzó láncszem, odasétált a tanár nő elé és egy hatalmas mosollyal az arcán ennyit mondott: "good morning"... Engem megnevettetett.
Még a délelőtt folyamán jött a hír, hogy megérkezett a csomag, amit anyukám a múlt héten adott fel. Izgatottan szaladtam az irodába, ahol rögtön kiszúrtam, mivel akkora volt, mint az összes többi együtt. Felemelni azonban nem tudtam, úgyhogy nyakon csíptem az első fiút, akivel szembe találkoztam, és megkértem, hogy segítsen már nekem bevinni a szobámba. Ő a vállára kapta a dobozt, én pedig büszkén, vigyorogva sétáltam mellette, miközben mindenki megbámult minket. A csomag tartalmazta az ágyneműmet, továbbá 2 hatalmas zacskó csokit, amelyből megkínáltam jótevőmet, ám ő legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy nem eszik édességet. Ehelyett viszont leszedhette a levélről a szintén újonnan érkezett jogosítványomat. Levelet is kaptam hazulról, melyeket nagy mosollyal olvastam el, és úgy is maradtam a nap hátralévő részében. Barátaim érdeklődve nézték az arcomat, és sokan közülük a vodkára gyanakodtak, de aztán felvilágosítottam őket, hogy ez sokkal jobb, mint a vodka: csomagot kaptam. Mindenki a csodájára járt, mintha legalább is egy űrhajót rejtegetnék az ágyam alatt.
Délután focizni voltunk, és megdicsértek, hogy ügyesebben játszom, mint némelyik fiú. A vacsoránál folytatódott a dicséret-özön, aminek a végére megtudtam, hogy én vagyok a legjobb női focista, úszóbajnok, illetve manga-rajzoló az iskolában. Mindezek tudatában mégis az esett a legjobban, amikor az egyik portugál barátom közölte, hogy csodálatosnak tartja a magyar nyelvet, és szereti hallgatni, amikor az anyanyelvemen beszélgetek, mert dallamos, és kicsit úgy hangzik, mintha énekelnék.
Pia-riadó
A legfontosabb, amit jelenleg rólam tudni kell, hogy 19 éves vagyok és Dániában járok egyetemre, immár másfél hónapja. Félelmekkel telve indultam, de egy hét után azt is elfelejtettem, hogy mi jelent aggódni. Ebben segítségemre voltak az új osztálytársaim, akiket most már inkább neveznék az új családtagjaimnak. Van köztük portugál, spanyol, angol, román, és amerikai, finn, meg szlovák.
Az az igazság, hogy azt sem tudom, hol kezdjem az élménybeszámolót. Az iskolával és a csodálatos emberekkel? A gyönyörű természettel, ami körülvesz minket? A parkkal, ahol olyan zöld a fű, amilyet még nem láttam? Kezdhetném akár a tengerrel is, amely öt perc sétára van tőlünk, vagy az erdővel, ahol néhány méter megtétele után belebotolhatsz egy szarvasba. Ezekről azonban már mind meséltem előző bejegyzéseimben, éppen úgy, ahogyan a farmról is, amelyen egy hetet dolgoztam, hogy némi gyakorlatot szerezzek a farmerkodás szépségeiből és ízelítőt kapjak a valóéletből.
Ezek után úgy döntöttem, hogy a tegnapi napomat mesélem el, amely egy tipikus példa arra, hogy az élet bizony mindig zajlik.
Amikor megérkeztünk az iskolába, felvázolták az alapvető szabályokat, miszerint az iskola bárjában vehetünk sört, bort meg breezert, de a szobánkban nem tarthatunk alkoholt, illetve nem fogyaszthatunk likőröket vagy bármi erőset. Aki ezeket megszegi, azt kiteszik a kollégiumból. Iskolába járhat, de nem lakhat itt többé, mehet Isten hírével. Ennek ellenére az első megilletődés után persze előkerültek a vodkás, whiskey-s, tequilás, pálinkás üvegek, a sörök hordószámra, természetesen nem az itteni hűtőből vett öko sörikék és borok. Nagy bulikat csaptunk, volt, hogy az össze diák kitódult a kolesz elé, néhányan hozták a dobokat, mások a gitárt és élő zenére táncoltunk meg nevettünk hajnalig.
Látván, hogy az eddigi ivászatoknak nem volt visszhangja, illetve, hogy barátaim továbbra is tonnaszámra hordják a sört a hűtőbe, elhatároztam, hogy a következő buliba én is beszállok valamivel. Fogtam hát a kis hátizsákomat és kimentem a városba, megnézni, miből élünk. Találtam is vodkát, ugyanolyan árban, mint odahaza. Megörültem, megvettem. Ez volt vasárnap.
Hétfő reggel a biztonságért felelős tanár úr megjelent az osztályterem ajtajában, kezében egy irdatlan nagy szatyorral, amin látszott, hogy tömve van. Mi kíváncsian nyújtogattuk a nyakunkat, egészen addig, amíg ki nem pakolta a teljes tartalmát: üres dobozok, üvegek, flakonok, palackok, természetesen nem szörpök címkéivel. Mire végzett a zsák kiürítésével, már mindannyian a pad alá süllyedtünk, miközben igyekeztünk minél ártatlanabb mosolyt csalni bűnös arcainkra, mondanom sem kell, nem túl sok sikerrel. Ezután a tanár úr elmondta még egyszer a házirendet, nyomatékosítva a kirúgásról szóló részt, aztán közölte, hogy valamelyik délután razziát fognak tartani és átvizsgálják mindenki szobáját, majd összepakolta az asztalra rakott lomokat és távozott.
Az első szünetünkben mindenki fejvesztve rohant a szobájába, hogy eltüntessük az árulkodó nyomokat. Példának kedvéért az egyik kocsival rendelkező diák összeszedte néhány ember dugi piáját, majd az autójába téve gondosan letakarta egy pokróccal. Én, az egyszerű, ijedt kisegér más módszerhez folyamodtam: fogtam két, félliteres palackomat, a vodkát, egy két literes kólát és munkához láttam. Az alkohol nagy részét átöntöttem az egyik kisebb flakonba és gondosan lezártam. A kólából átöntöttem valamennyit a másik üres kis palackba, a maradék vodkát pedig bele a nagy kólába. Igen ám, de elszámítottam magam. Az üveg alján még ott lötykölődött némi átlátszó felesleg, a kóla viszont megtelt. Nem volt mit tenni, a maradékot a kis flakonomban lévő nem túl sok üdítővel kevertem el. Ekkor az egyik osztálytársam kukucskált be az ajtón és sürgetőleg szólt, hogy idő van, mennünk kell órára. Kezemben a félig töltött üveggel szaladtam az osztályterembe, s még épp időben értem oda. Ahogy leültem, a nagy izgalomtól megszomjazva megittam a magammal hozott életmentőnek bizonyuló kólát, mikor is rádöbbentem, hogy ez bizony bal lépés volt.
Barátaim csak annyit vettek észre, hogy vigyorgok, mint a vadalma, így hát később megosztottam velük is ezt a sztorit. Ők ezen nevettek egyet, én pedig az aznap késő délutáni jeleneten, amikor is egy csapat fiú, a kellemesen meleg időjárás ellenére állig pulóverben, minden zugban üvegeket rejtegetve vonulnak ki az erdőbe, hogy megfelelő rejtekhelyet keressenek "kincseiknek", amíg le nem csillapodnak a kedélyek.
A razziát egyelőre nem tartották meg, de mindenki rettegésben él. Engem kivéve. A vodka az ásványvizes palackban van a hűtő mélyén, az üres üvegét pedig felhasználtam virágtartónak. Az itt uralkodó helyzet alapján úgy látom, hogy hétvégén ismét hatalmas bulit csapunk, mert hát valami módon el kell tüntetni a bizonyítékokat.
Az az igazság, hogy azt sem tudom, hol kezdjem az élménybeszámolót. Az iskolával és a csodálatos emberekkel? A gyönyörű természettel, ami körülvesz minket? A parkkal, ahol olyan zöld a fű, amilyet még nem láttam? Kezdhetném akár a tengerrel is, amely öt perc sétára van tőlünk, vagy az erdővel, ahol néhány méter megtétele után belebotolhatsz egy szarvasba. Ezekről azonban már mind meséltem előző bejegyzéseimben, éppen úgy, ahogyan a farmról is, amelyen egy hetet dolgoztam, hogy némi gyakorlatot szerezzek a farmerkodás szépségeiből és ízelítőt kapjak a valóéletből.
Ezek után úgy döntöttem, hogy a tegnapi napomat mesélem el, amely egy tipikus példa arra, hogy az élet bizony mindig zajlik.
Amikor megérkeztünk az iskolába, felvázolták az alapvető szabályokat, miszerint az iskola bárjában vehetünk sört, bort meg breezert, de a szobánkban nem tarthatunk alkoholt, illetve nem fogyaszthatunk likőröket vagy bármi erőset. Aki ezeket megszegi, azt kiteszik a kollégiumból. Iskolába járhat, de nem lakhat itt többé, mehet Isten hírével. Ennek ellenére az első megilletődés után persze előkerültek a vodkás, whiskey-s, tequilás, pálinkás üvegek, a sörök hordószámra, természetesen nem az itteni hűtőből vett öko sörikék és borok. Nagy bulikat csaptunk, volt, hogy az össze diák kitódult a kolesz elé, néhányan hozták a dobokat, mások a gitárt és élő zenére táncoltunk meg nevettünk hajnalig.
Látván, hogy az eddigi ivászatoknak nem volt visszhangja, illetve, hogy barátaim továbbra is tonnaszámra hordják a sört a hűtőbe, elhatároztam, hogy a következő buliba én is beszállok valamivel. Fogtam hát a kis hátizsákomat és kimentem a városba, megnézni, miből élünk. Találtam is vodkát, ugyanolyan árban, mint odahaza. Megörültem, megvettem. Ez volt vasárnap.
Hétfő reggel a biztonságért felelős tanár úr megjelent az osztályterem ajtajában, kezében egy irdatlan nagy szatyorral, amin látszott, hogy tömve van. Mi kíváncsian nyújtogattuk a nyakunkat, egészen addig, amíg ki nem pakolta a teljes tartalmát: üres dobozok, üvegek, flakonok, palackok, természetesen nem szörpök címkéivel. Mire végzett a zsák kiürítésével, már mindannyian a pad alá süllyedtünk, miközben igyekeztünk minél ártatlanabb mosolyt csalni bűnös arcainkra, mondanom sem kell, nem túl sok sikerrel. Ezután a tanár úr elmondta még egyszer a házirendet, nyomatékosítva a kirúgásról szóló részt, aztán közölte, hogy valamelyik délután razziát fognak tartani és átvizsgálják mindenki szobáját, majd összepakolta az asztalra rakott lomokat és távozott.
Az első szünetünkben mindenki fejvesztve rohant a szobájába, hogy eltüntessük az árulkodó nyomokat. Példának kedvéért az egyik kocsival rendelkező diák összeszedte néhány ember dugi piáját, majd az autójába téve gondosan letakarta egy pokróccal. Én, az egyszerű, ijedt kisegér más módszerhez folyamodtam: fogtam két, félliteres palackomat, a vodkát, egy két literes kólát és munkához láttam. Az alkohol nagy részét átöntöttem az egyik kisebb flakonba és gondosan lezártam. A kólából átöntöttem valamennyit a másik üres kis palackba, a maradék vodkát pedig bele a nagy kólába. Igen ám, de elszámítottam magam. Az üveg alján még ott lötykölődött némi átlátszó felesleg, a kóla viszont megtelt. Nem volt mit tenni, a maradékot a kis flakonomban lévő nem túl sok üdítővel kevertem el. Ekkor az egyik osztálytársam kukucskált be az ajtón és sürgetőleg szólt, hogy idő van, mennünk kell órára. Kezemben a félig töltött üveggel szaladtam az osztályterembe, s még épp időben értem oda. Ahogy leültem, a nagy izgalomtól megszomjazva megittam a magammal hozott életmentőnek bizonyuló kólát, mikor is rádöbbentem, hogy ez bizony bal lépés volt.
Barátaim csak annyit vettek észre, hogy vigyorgok, mint a vadalma, így hát később megosztottam velük is ezt a sztorit. Ők ezen nevettek egyet, én pedig az aznap késő délutáni jeleneten, amikor is egy csapat fiú, a kellemesen meleg időjárás ellenére állig pulóverben, minden zugban üvegeket rejtegetve vonulnak ki az erdőbe, hogy megfelelő rejtekhelyet keressenek "kincseiknek", amíg le nem csillapodnak a kedélyek.
A razziát egyelőre nem tartották meg, de mindenki rettegésben él. Engem kivéve. A vodka az ásványvizes palackban van a hűtő mélyén, az üres üvegét pedig felhasználtam virágtartónak. Az itt uralkodó helyzet alapján úgy látom, hogy hétvégén ismét hatalmas bulit csapunk, mert hát valami módon el kell tüntetni a bizonyítékokat.
Pilot
Üdvözletem mindenkinek!
Indítok egy blogot, meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Eleinte nem akartam, mert a "szétszórt" és "álmodozó" igen csak finom kifejezések a valódi lényemhez képest, és biztos vagyok benne, hogy ha elkezdem, akkor minden lesz, csak rendszeres nem. Ennek ellenére többen is nyaggattak, bökdöstek, lökdöstek, hogy ugyan, írjak már blogot. Így hát most elkezdem. Jó szórakozást! :)
Indítok egy blogot, meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Eleinte nem akartam, mert a "szétszórt" és "álmodozó" igen csak finom kifejezések a valódi lényemhez képest, és biztos vagyok benne, hogy ha elkezdem, akkor minden lesz, csak rendszeres nem. Ennek ellenére többen is nyaggattak, bökdöstek, lökdöstek, hogy ugyan, írjak már blogot. Így hát most elkezdem. Jó szórakozást! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)