Vasárnap reggel ágyba kértem a reggelit, ám mire az megérkezett, a telefonon csüngtem. Mivel hívásaimat szeretem diszkréten lebonyolítani, átvonultam a másik szobába, s szokásosan fel-alá járkálva trécseltem egy lengyel barátnőmmel. Ő akadozva beszél angolul, én ugyanilyen sután válaszolgatok lengyelül. Mivel rég nem láttuk egymást, mindketten izgatottan beszélgettünk, így esett, hogy három nő három különböző szobában visongott: én az egyikben, barátosném egy 1500 km-rel odébb lévőben, édesanyám pedig a konyhában, büszkén mesélgetve, hogy pici lánya lengyelül trécsel.
Utólag is a szomszédok szíves elnézését kérem - kivéve azt az egyet, aki napra és órára való tekintet nélkül izzítja be a fúróját... most komolyan, vasárnap reggel hajnali 10 órakor?! :D
2017. október 9., hétfő
Nyakig az olajban
Szeptember elejével hazajöttem, hogy 3 hónapos gyakorlatomat töltsem Hévízhez közel, egy kis faluban. Megjegyzem, a környék imádnivaló, csendes, leszámítva főnököm kőkorból származó, ám a mai napig tökéletesen működő traktorját. A gépjármű fennemlített korából kifolyólag némi javításra szorult, így feltűrtük ingujjainkat és neki láttunk. A traktornál is régebbi burgonyaszedő géppel még több munkánk akadt, s két nap leforgása alatt többet tudtam meg a gépek működéséről, és a szerszámok használatáról, mint az elmúlt három évben összesen. Elképzelhető, hogy a következő projektem az lesz, hogy gépjavítónak taníttatom ki magamat, mielőtt visszatérnék az imádott farmra, így még hasznosabbá válva.
A javítási munkálatok utána neki álltunk takarítani. Ehhez szétcsavaroztam a dülöngélő ülést, amelyet kiszedve rábíztam újdonat főnökömre, mivel bár tanultunk hegeszteni, valahogy nem fűlik hozzá a fogam. Ez jó üzletnek bizonyult mindkettőnk számára, mivel a szerelés ezen részét ő élvezte, nekem pedig jól esett kitakarítani a csupa-szutyok, 89-es járgányt. Az ám, de a kosz sehogy sem akart feljönni. Kaptam hát egy drótkefét, hogy majd azzal sikerül. A nagyja fel is jött, némi izomlázat hagyva másnapra. Ezután még pár alkalommal átfutottam rajta vizes szivaccsal, így potom 20 perc múlva az ablakokon is ki lehetett látni. Amint úgy éreztem, hogy kész vagyok a munkálatokkal, nevetve lejelentettem, hogy a felhasadt kárpit mögött nagy adag üvegcserépre bukkantam, biztos a sörös üvegek. A főnök úr elgondolkozva így szólt:
- Ja igen, kitörtem a hátsó ablak üvegét... 15 évvel ezelőtt.
- Nincs több kérdésem.
Tehát a por is ilyen régi lehetett, ezért is ragaszkodott annyira a berendezéshez, foggal-körömmel (avagy az idő vasfogával?)
Természetesen én is alkottam. Kértem az újdonsült főnit, hogy ugyan engedjen már a tűzpiros szovjet gyártmány volánja mögé. Ő eleget tett kérésemnek, miközben elmagyarázta, hogyan működik a furcsa alakú sebváltó, amelyet két kézzel kell megtaszajtanom, közben a fejét forgatnom, hogy azt csinálja, amit én akarok. A csúcspont azonban nem a két kézzel való sebváltó elleni küzdéskor jött el, habár a nagy ember már akkor is szélesen vigyorgott. Azonban amikor a gépet indítottam, és pár méter múlva feladatba kaptam, hogy állítsam meg próbaképpen, ráléptem a fékre, ami (esküszöm, így történt) röhögő hangot hallatott, ám semmi többet nem reagált nőies érintésemre. Ekkor már izomból léptem oda neki, mire némi krahácsolás vegyült a röhögésbe, ám a traktor tovább gurult. Ezt megelégelve felálltam az ülésemből és két lábbal tapostam a 89-es járművet, akinek reggelente előre köszönök. Ez alkalommal már benyomódott alattam, mely mozdulat hatására felébredt bennem a remény, ám csak azért volt hajlandó ezt megcselekedni, hogy a következő pillanatban lendületből rúghasson vissza. Megszégyenülve pillantottam fel mellettem elhelyezkedő, víg kedélyű főnökömre, aki szívből kacagott vagy egy percen át, mielőtt segített megállítani a batár gépet.
Ekkor jöttem rá, hogy a farmer szakmához bizony szükség van nyers erőre is.
A javítási munkálatok utána neki álltunk takarítani. Ehhez szétcsavaroztam a dülöngélő ülést, amelyet kiszedve rábíztam újdonat főnökömre, mivel bár tanultunk hegeszteni, valahogy nem fűlik hozzá a fogam. Ez jó üzletnek bizonyult mindkettőnk számára, mivel a szerelés ezen részét ő élvezte, nekem pedig jól esett kitakarítani a csupa-szutyok, 89-es járgányt. Az ám, de a kosz sehogy sem akart feljönni. Kaptam hát egy drótkefét, hogy majd azzal sikerül. A nagyja fel is jött, némi izomlázat hagyva másnapra. Ezután még pár alkalommal átfutottam rajta vizes szivaccsal, így potom 20 perc múlva az ablakokon is ki lehetett látni. Amint úgy éreztem, hogy kész vagyok a munkálatokkal, nevetve lejelentettem, hogy a felhasadt kárpit mögött nagy adag üvegcserépre bukkantam, biztos a sörös üvegek. A főnök úr elgondolkozva így szólt:
- Ja igen, kitörtem a hátsó ablak üvegét... 15 évvel ezelőtt.
- Nincs több kérdésem.
Tehát a por is ilyen régi lehetett, ezért is ragaszkodott annyira a berendezéshez, foggal-körömmel (avagy az idő vasfogával?)
Természetesen én is alkottam. Kértem az újdonsült főnit, hogy ugyan engedjen már a tűzpiros szovjet gyártmány volánja mögé. Ő eleget tett kérésemnek, miközben elmagyarázta, hogyan működik a furcsa alakú sebváltó, amelyet két kézzel kell megtaszajtanom, közben a fejét forgatnom, hogy azt csinálja, amit én akarok. A csúcspont azonban nem a két kézzel való sebváltó elleni küzdéskor jött el, habár a nagy ember már akkor is szélesen vigyorgott. Azonban amikor a gépet indítottam, és pár méter múlva feladatba kaptam, hogy állítsam meg próbaképpen, ráléptem a fékre, ami (esküszöm, így történt) röhögő hangot hallatott, ám semmi többet nem reagált nőies érintésemre. Ekkor már izomból léptem oda neki, mire némi krahácsolás vegyült a röhögésbe, ám a traktor tovább gurult. Ezt megelégelve felálltam az ülésemből és két lábbal tapostam a 89-es járművet, akinek reggelente előre köszönök. Ez alkalommal már benyomódott alattam, mely mozdulat hatására felébredt bennem a remény, ám csak azért volt hajlandó ezt megcselekedni, hogy a következő pillanatban lendületből rúghasson vissza. Megszégyenülve pillantottam fel mellettem elhelyezkedő, víg kedélyű főnökömre, aki szívből kacagott vagy egy percen át, mielőtt segített megállítani a batár gépet.
Ekkor jöttem rá, hogy a farmer szakmához bizony szükség van nyers erőre is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)