Egy napsütéses szombaton féltizenkettes kelés után mit is tehetne két unatkozó, lusta lány? Lementünk a városközpontba vásárolgatni (azaz körbenézni a boltokban és nagyokat sóhajtozni). Ehhez előtte olyan készülődést vágtunk le, mintha legalább is bálba készülnénk. Csini rucik, smink, magassarkú cipellő, szép haj, egyszóval nagyon csajosakká varázsoltuk magunkat. Hogy mire fel csíptem ki magamat ennyire a boltba menetelhez? Talán mert máshova nem tudom. A munka alatt, nem hogy nőnek nem, de még lánynak sem érzem magamat. Leginkább kisfiúnak, ahogy fejemen a sapka eltakarja egyre hosszabbodó hajamat és az összes koszos munkásruha úgy lóg rajtam, mint egy lelenc gyereken, mivel még a legkisebb méret sem elég kicsi nekem. Így a hétvégéken, hogy ezt kompenzáljam, nőnek képzelem magam, aszerint is viselkedem.
Nos, elindultunk vásárolgatni. A buszmegállóba menet sok elismerő pillantást kaptunk, éhes tekintetek kísértek, mi pedig élveztük. Megérkezett a busz, felszálltunk, két jegyet kértem a kedves, idős buszvezető bácsitól, aki csak rám mosolygott huncutul, végig mért mindkettőnket és azt mondta:
- Két ilyen szép lánynak nem kell fizetnie. - majd kacsintott egyet és becsukta a busz ajtaját.
A másik előnye annak, ha csinosan mész emberek közé (ez esetben bárba) hogy a fiúk sorban állnak hozzád, s azon versengenek, melyikük hívhat meg a következő italra, táncoltatnak, és előzékenyek (értsd: odaengednek a bárpulthoz, mert egyébként egy életbe lenne egyetlen sört kérni, olyan sokan vannak).
A minap pedig az történt, hogy ketten süvítettünk a robogón, barátnőm mögöttem ült, romantikusan átkarolt, én pedig a biciklis úton egyensúlyoztam, amikor is ránk szirénáztak, és vadul integetni kezdtek a rendőrök, hogy álljunk félre. Ott és akkor leizzadtam, lepergett előttem az egész életem, illetve átszámolgattam, hogy ha megbüntetnek, azt hogy fogom tálalni édesanyámnak és forintba nézve mennyit kell kérnem tőle, ahhoz, hogy megússzam. Ekkor a kocsiból kiszállt két fiatalabb, jó kiállású rendőr, mi pedig pólóinkat lejjebb húzva, cicit kitolva, szempillát rebegtetve vártuk őket. Természetesen tisztában voltunk vele, hogy Dániában nem megengedett, hogy két személy utazzon egy robogón, ám amikor efelől kérdeztek, mi tágra nyílt szemekkel, buta-liba tekintettel nyújtottuk el a "tééényleg" szócskát, és megszeppenve vonogattuk a vállunkat, hogy erről bizony fogalmunk sem volt. Ők meg csak mosolyogtak, méregettek, és végül egy ravaszkás "ejnye-bejnye" kíséretében elengedtek azzal, hogy legközelebb ilyet ne csináljunk. megvártuk, amíg elhajtanak és újraindul a szívverésünk, majd az utca népének füle hallatára olyat visítottunk, amilyet eddig csak rock koncerteken produkáltam.
Ezek után erősen elgondolkoztam, hogy ha a munkahelyemre is szoknyába, sminkkel összekenve mennék be dolgozni, vajon kapnék-e ott is oly féle kedvezményeket, hogy például nem kell a nálam nehezebb dobozokat emelgetnem, egész nap a koszban, vízben állni, hagymát szüretelni, közben fülig sárossá válni és effélék? Egy próbát megérne.
