2016. január 20., szerda

Élet a farmon

 Lassan elérkezik az idő, hogy első gyakorlatom végeztével visszamenjek az iskolába, továbbfejleszteni tudásomat, így ezek előtt még szeretné megosztani Veletek frissen szerzett élményeit, közel egy év elteltével. Sokan kérdeztétek, hogy hogyan telnek a mindennapjaim, íme hát. :)
 Mi tagadás, eleinte borzalmas volt. Hatalmas hévvel álltam neki a dolgoknak, kissé talán nagyképűen is, könnyelműen, s ennek meglett a böjtje. A márciusban még javában tomboló tél és felkészületlenségem ötvözete képpen bizony megtörtént, hogy könnyeim patakzani kezdtek a sapka takarásában, midőn egy szökevény káposztafej a lábamon át kereste a kiutat, fagyott lábujjaim kegyetlen letiprásával. Az erőszakos zöldséget utóbb mérgesen a földhöz vágtam, kollégám legnagyobb meglepetésére.
 A kinti munka sem volt túl rózsás, megfelelő öltözék hiányában ugyanis a váratlanul a semmiből ránk törő jégeső bőrig áztatott, koponyámat kopogtatva követelte az abba való bejutást, ám én kapucnimat felrántva túl jártam az eszén, majd elgondolkoztam rajta, hogy talán nem az időjárással kellene vetélkednem, illetve beszélgetnem... hiába, sokszor mérföldekkel érdekesebb, mint az emberekkel csevegni (főképpen amikor a nemlétező szexuális életem vagy a közelemben tartózkodó pasik vágyálma a téma, amelynek szintén bujdosni vágyó személyem a középpontja).
 Aztán jöttek a jó dolgok, sorban, számtalan, észbentarthatatlan, illetve szavakkal leírhatatlan az a sok érzés, amelyet a munka és a sikerélmények adtak. A csapatmunkákat élvezem a legjobban (nem csoda, hiszen olyankor mindig van kit hibáztatni hehe), azt, hogy munka közben van kivel beszélgetni, összenevetni, kiabálni, tanácskozni, egymást sárba gáncsolni, majd leülni a másik mellé. Szeretek versengeni, futni a sárban, felismerhetetlenül összekoszolódni, elesni, felsegítve lenni, azonos érdeklődésű emberekkel beszélgetni és viccelődni, kérdezősködni, tanulni és még oly sok dolgot.
 Az ültetés procedúrája nyerte el legjobban a tetszésemet. Mindenek előtt dobozokat pakolunk egy hatalmas gép hátuljára, amelyet a legnagyobb traktor mögé erősítünk. Ezután a sofőr beül a traktorba, mi pedig az első kerekek mellé-fölé kapaszkodunk fel, ugyanis elfelejtették a nehezéket, amely nélkül a cél behatárolása közben igencsak megemelkedik a jól megpakolt gépjármű eleje. Nevetve hánykolódunk a göröngyös talajon, miközben egymásba és kiálló alkatrészekbe kapaszkodunk. Ezután kezdődik csak a komoly munka. Az ültetőgépen állva (érzed az iróniát?) tápláljuk be a palántákat, s minden 250 méter után homlokunkat megtörölve hátranézünk, megveregetjük ki-ki a maga vállát, majd folytatjuk a munkát. Amikor elfogynak a palánták, olyankor jön az úgynevezett átültetés, amely a következőt tartalmazza: a gépről leugorva végigjárjuk azt a néhány hektárocskát, amelyeket előzőleg besalátásítottunk, és a nem helyén lévő palántáknak lyukat gyártunk, beletesszük az elkóborolt darabokat, majd körbezárjuk a földdel. A sorok között lépdelve olyan érzés fog el, mint amikor az óvónéni körbejár a csoportban és betakargatja a rakoncátlan, össze-vissza alvó gyerekeket.
 Hatalmas, vékony lepedő-szerűségekkel takargatjuk le a kis palántákat, nehogy megrongálja őket a fagy. Óvatosan lépdelünk köztük, hogy le ne tapossuk a törékeny kis csemetéket. Ilyenkor bizony megesik, hogy akár 10-12 órákat is kint dolgozunk a földeken. Nehéz-e? Igen. Bánom-e? Nem. Beszélgetünk, zenét hallgatunk, húzzuk egymás agyát, ebből állnak a napjaink. Ebédnél leülünk egy fa árnyékába, vagy épp ki a napsütésbe és élvezzük a napot, a szelet, a friss föld és a palánták illatáradatát. Soha jobb étvágyam nem volt, mint egy-egy ilyen fárasztó munkanap után, s soha ilyen nyugodtan nem aludtam végig az éjszakákat.
 Az aratás is jó móka, habár egy kicsit stresszes. Szintén hosszú napok elébe nézünk, a reggelt rögtön a földeken kezdve, 2-300 üres dobozzal a vontatókocsin, amelyeket minél hamarabb meg kell pakolnunk, hogy aztán ki-ki a maga kerékpárján, szerencsésebbek a traktorral visszagurulhassanak a farmra, ahol megkezdődik a betakarított zöldségek csomagolása. Persze az ebédszünet, avagy a nap fénypontja nem maradhat el. Ilyenkor a farm hátuljában lévő takaros kis kertben körbe ülünk és kézzel-lábbal beszélgetünk, megértetjük egymást. Olykor előfordul, hogy tele hassal, a jó melegben elalszom, ilyenkor valamelyik jóérzésű kolléga segítőkészen oldalba bökdös, persze csak miután körbe lettem nevetve. Ezeket a vidulásokat sosem bánom, mivel nem rosszindulatúak. A szünet végeztével felkecmergünk és rendszerint este 6-7 óráig folytatjuk a munkálatokat, mígnem már mindenki majd' kiesik a száján az ásítástól. 
 Nehéz meló, izomláz, olykor kapkodás, sőt leégés is előfordul, mindezek azonban jelentéktelennek tűnnek az  átélt sikerélményekhez képest. Apróságokról beszélek, amelyek éppen csak akkora hatással vannak rám, hogy okot adjanak napokig az arcomon hordani egy jóllakott óvodás fülig érő vigyorát. Ilyen élmények közé sorolható például amikor egy-egy embernél gyorsabban szüretelek; amikor a főnök megdicsér, amiért felelősségteljes és pozitív vagyok; amikor rám merik bízni a gépek takarítását, anélkül, hogy valaki mellettem téblábolna állandóan, lesve, mit rontok el és mikor rontom el; amikor a menedzser megemlíti, hogy el tudja képzelni: egy nap még be is társulhatnék. Nos, ezekért az élményekért és érzésekért megéri szenvedni és keményen dolgozni.