2015. április 5., vasárnap

Kolesznézőbe

 Szombaton napsütésre (és traktorzajra) keltem, így felpattantam a biciklire, hogy megnézzem magamnak azt a kollégiumot, ahova két hét múlva esedékes a beköltözés. Fogtam a kis rajzolt térképemet, nyakamba kaptam a várost és elindultam. Habár atyáskodó főnököm csak úgy engedett el, hogy előtte kinyomtatta nekem az útvonalat, mert hát a gugli mégis csak okosabb, én biztos voltam benne, hogy nem veszem hasznát. 
 Bicikli-centrikus kis országom egyszerűen gyönyörű a napsütésben. A sok esőnek köszönhetően mindenütt zöldet lát az ember, illetve a házak is a hipszter stílus jegyeiben pompáznak. Ahogy lakott településre értem, úgy éreztem, hogy a házak élnek, lélegeznek, mozognak. A három hétnyi egyedüllét után üdítő volt bemenni emberek közé, látni és hallgatni, ahogyan sétálnak, vásárolgatnak, cangáznak, és pár autó is elsuhant mellettem. A szántó-vető földek egyhangúsága után valósággal ugráltak, táncoltak előttem a színek és a formák. Belélegeztem a napsugarak finom tavaszias illatát, és olyan szélesen vigyorogtam a bringámon, hogy ha akkor látott volna egy jól menő ügynökség, biztos felvesznek egy fogkrém reklámba. Nos, mivel tudjátok, hogy a nagyon eltévedős fajtába tartozom, ezért nem is részletezem, hogy hányszor, merre, a lényeg, hogy a tervező szerinti kétszer 40 perces útnak 11-kor vágtam neki és negyed négyre értem haza, közben sok utazni vágyó embert zaklatva az iránti érdeklődésemmel, hogy mégis hol a fenében járok, merre kéne mennem. Egyik alkalommal annyira letértem a kis térképemről, hogy csak körbe-körbe mentem, nem mervén neki vágni egyik iránynak sem, majd ezen felhúzva magamat, kirúgtam magam alól a biciklit, és lendületből levágtam magamat a betonra duzzogni. Egy percnyi kezet-lábat karba tévő, arcot felfújós, csúnyán nézős puffogás után hangosan kinevettem saját hülyeségemet és újult erővel vágtam neki a helyes út megtalálásának. A koleszhoz érve elkaptam az első ott tartózkodót, így szert tettem egy olasz barátra, egy tündéri, locsi-fecsi lánykára, aki máris lelkendezett, hogy milyen jó lesz majd együtt lógni. 
 A hely nagyon megnyerte a tetszésemet és az utat amúgy is gyakorolnom kell, így ma is cangára ültem és elkerekeztem leendő lakhelyem felé. Az úton odafelé megláttam egy idősebb nénit a földön ülni, mire egyszerre behúztam az össze fékemet, majdnem végre is hajtottam egy tigris bukfencet, csukamozdulattal, eldobtam járgányomat és a nénihez lépve arról érdeklődtem, hogy tudok-e segíteni. A mellette álló fiatalok azt mondták, hogy nem, a mentők már úton vannak, menjek a dolgomra. Kétszer kérdeztem vissza, hogy biztos nincs-e szüksége valamire a néninek, de elhajtottak onnan. A bicajra visszaülvén már nem volt olyan jó kedvem, nem tudtam kiverni a fejemből a földön üldögélő, sokkot kapott, hangtalanul sírdogáló nénikét, aki fekete pulóverbe csavart kezét szorongatta, amiből nemhogy csöpögött, de folyt a vér. Miután majdnem elüttettem magamat egy autóssal és két biciklissel, félre álltam kipihenni az eseményeket. Megnyugtattam magamat, hogy sokan segítettek az idős hölgynek, ráadásul a mentőket is már láttam az utca végéből, úgyhogy rendben lesz. Ezen kívül akadály- és eltévedés mentesen telt az utam, időben haza is értem, de nem olyan fergeteges jókedvvel, mint előző nap.
 Azt mondják, hogy fontos az egyensúly, ennél fogva minden rosszban van valami jó és ez fordítva is igaz. A lényeg abban van, hogy te hogyan éled meg, az teszi a napodat nagyon rosszá vagy nagyon jóvá, hogy a pozitív vagy a negatív dolgokra fektetsz-e hangsúlyt éppen. Ezután a kisebb sokk és elnyomott sírógörcs után a karma tehát megajándékozott a következővel: megtaláltam a dán Vavyan Fable-t!! :)

 A szomszéd telken lévő lovakat már megérkezésem óta csodálom az ablakomból, gondozójukat azonban még nem tudtam olyan időben elcsípni, hogy beszélhessek vele esetleges lovagló leckékről. Ezúttal azonban éppen etetésidő volt, amikor hazaérkeztem, így mindent eldobva a kezem ügyéből átsuhantam egy fehér Audi előtt, bocsánatkérően vigyorogva, majd keresztül másztam a fák alatt, a bokrokon, megkerültem a kis épületet és reménytől csillogó szemekkel járultam a középkorú hölgy elé kérésemmel/kérdésemmel, mi szerinte ad-e lovagló órákat. A nemleges válaszra kicsit elszontyolodtam, ám ott maradtam beszélgetni és megsimogatni-szeretgetni a nemes állatokat. Közben azon filóztam, hogy kire is emlékeztet ez a kiegyensúlyozottnak tűnő nőszemély, akinek a szemeibe nézve egyszerre láttam évszázadok bölcsességét és egy eldugott mesevilágot. Megérdeklődtem, hogy mivel foglalkozik, mire azt felelte, ír. Méghozzá fantasy regényeket. Ekkor ugrott be, hogy ismerem én ezt a szempárt, habár nem személyesen, csak az írásaiból, ugyan így gondolok kedvenc írónőmre, Meseanyóra is. E felfedezésemet megosztottam vele is, és megkértem, hogy ha van olyan könyve, amit megjelentetett angolul, feltétlen adja meg annak a címét, mert én biza felkutatom! Ezen túl észlelvén lovak iránti szeretetemet-rajongásomat, felhatalmazott, hogy bármikor nyugodtan látogassam meg élete értelmeit, simogassam, beszéljek hozzájuk. Így kötöttem barátságot a dán Vavyan Fable-lel :)