A koleszos élet szépségeit élvezve nem sok mesélni valóm akadt az utóbbi hónapokban. Ezen élvezetek közé tartozik az, amikor rányitnak az emberre zuhanyzás közben vagy amikor három szobából három különböző zene szól, s a papír vastagság falakon át egyfajta különös keverékét hallhattam a rap, a techno és a pop zenének; amikor a szintén kartonpapírból épült első emeleti folyosón valaki végigmegy és becsuk egy ajtót, mindezt egy mamut csorda vonulásának kecses hanghatásaival és egy ágyúdörrenés finomságával. A bejárati ajtó mellett lakván mindezt 5.1-es hanghatásokkal élvezhettem. Sok különböző ember, megannyi különböző napi ritmussal rendelkezve, bezsúfolva egy ilyen folyosóra, ezt jelentette: a csodás zenekompozíciót általában éjfél-hajnal egy tájban halkították el, az első mamut vándorlás pedig fél hat körül megkezdődött. Márpedig kialvatlanul nem állunk, akarom mondani ülünk neki blogot írni!
Most, hogy kipuffogtam magamat, elmesélem, mi is történt azon a bizonyos kresz vizsgán.
Régóta érett a fejemben a gondolat, novemberre ért meg az elhatározás: én bizony megszerzem a motoros jogsit! Végig ültem szépen az egyhetes tanfolyamot, megvettem a könyvet, lámpalázasodtam már idejekorán. Jött az első bosszúság -mert ugyan miért menne bármi is zökkenőmentesen? - vizsgaidőpontot csak két hónappal később tudnak adni. Mivel akkortájt kezdődött újból az iskola, eltoltuk még egy hónappal. Meglett az időpont, megszerveztem az utazást, oldogattam a teszteket, bújtam a könyvet, eljött végre a vizsga napja. A villamoson ülve kis híján leszédültem a székről, olyan szívdobogásom támadt, egyébként nem izgultam túl a dolgot, ahogy az esetemben általánosan lenni szokott...
A vizsgáztató kedvetlenül morgott az orra alatt, miközben egyesével behívott minket és megkért, foglaljunk helyet. Kisvártatva kiderült, a mai napon mi vagyunk az ötödik csoport, akiket haza küldtek, ugyanis az előző esti hóeséstől leállt a rendszer, nincs internet -legalábbis mi ezt a magyarázatot kaptuk. Hirtelen nem tudtam, sírjak vagy nevessek? Három centi hó leesése ellehetetleníti a Nemzeti Közlekedési Hatóság munkáját. Ellenben az első emeleti panellakásunkban kitűnően működik. Hmm.
Természetesen nem a vizsgabiztos hibája volt, ám ő már az ötödik bosszankodó embercsoport hörgéseit hallgatta végig aznap, megértettem, hogy tele lett a cipője. Meg is jegyezte, hogy köszöni szépen, édesanyja jól van, a mai nap után egész biztos, hogy sokáig fog élni, azzal utunkra bocsájtott. Úgy elkámpicsorodott, hogy emberi kötelességemnek éreztem pár jó szót szólni hozzá, hiszen a szakik ügyködése-bénázása távolról sem az ő lelkén szárad. Odamentem hát beszélgetni, s 5 perc után, amikor már mosolyt láttam játszani a szája szélén, ott mertem hagyni, remélvén, mégsem megy Dunának elkeseredésében.
Következő hétfőre kaptam új időpontot, ugyanarra a címre, s ahogy megérkeztem, ugyanaz a vizsgabiztos fogadott, immár rutinosan, rugalmasan végezve munkáját. Leültem az egyes géphez és izzadó ujjbegyekkel nyomogattam végig a tesztet. Némelyik mondatot eléggé megdolgoztatta az agytekervényeimet, ugyanis akadt, hogy még a kérdést sem értettem, ennek megfelelően egyik kezemet a szemem elé téve vakon választottam a megoldások közül a másikkal. Ha már úgyis mindegy volt, legalább legyen szórakoztató. A teszt végén el sem akartam hinni, hogy mindössze 5 hibapontom lett. Fültől-fülig érő vigyorral ültem a helyemen és türelmesen vártam, hogy magához intsen a vizsgabiztos, aki monoton hangon ismételgette:
- Jöjjön aláírni! Viszont látásra! Jöjjön aláírni...
Kimentem szignót biggyeszetni a papírra. Ahogy megismert, rám vigyorgott, a monitorra nézett, majd ismét rám, összecsapta két tenyerét és örömében így szólt:
- Jaj, hát a motoros kislány! Gratulálok! Aztán vigyázzon ám magára, Diácska!
Egy barátomnak elmesélve ezt a reakciót váltotta ki belőle:
- Betojás! Te bárhova méz, Téged mindenhol szeretnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése