Tegnap az egyik fiú tartott órát. A téma a kismalacok születése, és az ezzel járó gondok voltak. Óra vége felé közeledve felmerült egy etikai probléma, miszerint: a koca nem tudja megszülni a kicsinyeket, mi teszel? Ha semmit, akkor a malacok meghalnak, nem sokára rá az anya is. Az ideiglenes "tanár" már dolgozott sertéstanyán, így elmondta, hogy ők fejbe lőtték a kocát, felvágták a hasát, és kivették a kicsiket. Mindehhez nagy lélekjelenlétre van szükség, hiszen gyorsan és helyesen kell cselekedned. Én személy szerint nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy elájuljak a részletes, 20 perces bemutatás után. Szegény pici, érzékeny lelkem nem bírta el ezt a sok információt, már lefelé görbült, remegett a szám széle, amikor egy másik osztálytársam, történetesen egy spanyol pasi hatalmas szemekkel nézett az órát tartó társára és feltette a következő kérdést:
- Na, és... az anya túlélte?
Mondanom sem kell, egyik sokk a másik után kiverte a biztosítékot, és mi csak diszkréten visítottunk a nevetéstől, miközben egymás térdét csapkodtuk jókedvünkben. A spanyolnak megveregettük a vállát, majd még egyszer elmondtuk, hogy mi is történt a kocával. Szegény, pedig ő úgy várta a boldog befejezést. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése