Okmányiroda

Dániába érkezésemkor az első nagy sokkot az jelentette, hogy realizáltam, sikerült otthon hagynom a személyi igazolványomat. Mentségemre vagy nem mentségemre legyen mondva, hogy az utolsó napon ünnepelni akartunk, szóval szükségem volt az iratra, amely igazolja, hogy én bizony elmúltam 18 (az egyetlen a társaságban) szóval nyugodtan kiadhatják azt az üveg vodkát.
 Ahhoz, hogy legálisan Dániában tartózkodj, szükséged van CPR number-re, ahhoz pedig a személyidre. Na BUMM. Így hát néhány héttel később, a többiek nélkül kellett mennem elintézni ezt a papírmunkát. Szerencsémre éppen ekkortájt érkezett egy spanyol lány, akinek szintén szüksége volt arra a bizonyos CPR-number-re, így hát ketten vágtunk neki a kalandos Aarhus-ba vezető útnak. Itt közbeszúrnám, hogy aki utazott már velem, az tudja, hogy ez bizony sosem megy nekem zökkenőmentesen. Elértük az első buszt, pipa. Onnan a másodikat is, fél pipa. A felszállással semmi gond nem volt, na de a leszállás! Elírtam a megállót vagy a gúgle-map adott ki hibás útvonalat, ezt már sosem tudjuk meg... de valahol a semmi közepén kötöttünk ki, ahonnan egyértelműen visszafelé kellett mennünk a busszal... na de meddig? Egy ideig vitettük a fenekünket, majd leszálltunk egy "ecc-pecc-kimehecc" alapon kiválasztott megállóban, de ezzel sem voltunk előrébb. Körbekérdezgettük a buszsofőröket, de egyik sem tudott semmi használhatót mondani, egyik megállóból a másikba küldözgettek, majd vissza. Az órára nézve nyugtáztuk, hogy fogalmunk sincsen, merre vagyunk (csak reméltük, hogy Aarhus-ban) és már csak 10 percünk maradt zárásig. Nevettünk egy jót azon, hogy maradjunk pozitívak, persze, hogy odaérünk....de hogyan? Ekkor jött bolondos barátnőm ötlete, hogy stoppolnunk kéne. Amíg ő ezen mosolygott, én próbából kiálltam az úttest szélére, feltartott hüvelykujjal, gondolván, csak felismeri a jel jelentését a modern világ embere, és nem fogja azt gondolni, hogy csak lájkolom az elsuhanó sofőröket. Szerencsénkre az első autó megállt, mi pedig odaszaladtunk. Gyorsban elhadartuk a sofőrnek, hogy merre tartunk, mit akarunk, ő pedig jelezte, hogy pattanjunk be, majd helyből vadászrepülésben szállt fel az úttest közepéről, hogy pillanatok alatt úti célunkhoz repítsen. Végig nevettük az utat a stressz okozta izgalomtól. 7 perc zárásig. Már a kocsiban megkezdtük a hálálkodást, odaérve pedig még egy hangos "köszönjük szépen" után felfutottunk a lépcsőn, és kutyafuttában estünk be az irodába, ahol a szemüveges nénike megszeppenve nézett végig a két vihogó csitrin, és nem igazán tudta eldönteni, hogy csatlakozzon vagy inkább meneküljön. Az első levegővétellel tudtára adtuk, mi célból érkeztünk a - nem is olyan messzi - távolból, ő pedig készségesen segített mindenben.
 Végül sikerült elintézni a papírmunkát, majd haza is jutottunk épségben, ahol a hűtőben becsomagolt vacsora várt minket. Azóta is emlegetjük ezt az esetet, és amikor útitársnőm elfintorodik, én oldalba bököm azzal, hogy "valld be, jó móka volt!". Ilyenkor ő csak elmosolyodik, összekócolja  a hajamat, és megjegyzi, hogy én egy bolond lány vagyok.