Mi is lehetne jobb móka egy hosszú, fáradságos napon, mint egymás vérét szívni? Ezen hitvallást követve dán főnököm a következőt találta mondani egy 11 órás munkanap után:
- Akkor te most hazamész a traktorral, viszed a biciklidet, majd visszatekersz és lepermetezed a póréhagymákat.
Arcomon a szürke mind az 50 árnyalata átsuhanhatott, majd a vörösé és a liláé is, miközben a fáradság és kétségbeesés tükröződött szemeimben, ugyanis a főnök ébresztőszerűen hátba vágott, hogy előre tántorodtam, majd hangosan kacagva közölte, hogy nyugodjak meg, csak poén volt. Akkora kő esett le a szívemről, hogy hallottam csattanni az aszfalton, ahol a klimatizált jármű várt rám, amellyel hazadöcöghettem.
Egy másik alkalommal történt, hogy a lengyelek elnevezték az egyik munkást Hókuszpóknak, mert hogy szerintük hasonlít rá (csak egy fejjel alacsonyabb, mint képzelném, de sebaj, legyen fantáziánk). A rebarbara szüretelése közben szóba is került a vicces incidens, mely szerint valaki a gúny nevén szólította a férfit, aki erre felhúzta magát, és dúlni-fúlni kezdett, ettől még jobban hasonlítva az említett mesehősre. Megtanítottam hát nekik magyarul is a nevét, csak "me' mé' ne?". Annyira belelkesedtek, hogy a "Jó napot!" kifejezést is elsajátították, habár ezutóbbival igencsak meggyűlt a bajuk. Másnap reggel amikor beértem, már mindannyian egy kupacban álltak. Szokás szerint lengyelül kívántam nekik jó reggelt, mire ők tiszteletteljesen felemelve kezüket egy emberként kiáltották oda nekem:
- Hókuszpókusz!
Szintén a lengyelek szórakozása, hogy odalépnek hozzám, valamit karattyolnak az ő nyelvükön, majd jót kacarásznak rajta, mivel hogy ők értik, én meg nem. Unott arcommal egyértelművé tettem számukra, hogy én ezt annyira nem élvezem, de mivel olyan isteni poénnak számít újból és újból eljátsszák. Emellett amikor nagyon benne vannak a témában és sűrűn pillantgatnak felém is egyértelmű, hogy miről beszélgetnek. Tavaly kaptam egy tippet, mégpedig hogy ilyenkor mondjak valamit a saját nyelvemen jó hosszan avagy indulatosan, így érteni fogják, hogy elég már belőlük, fogják vissza magukat. Az átokszavak használata nem az én asztalom, leginkább csak akkor káromkodom, ha valamin nagyon felhúzom magamat, ám ilyen pitiáner dolgok nem tudnak akkora hatással lenni rám, így mást kellett kitalálnom, mint a jól bevált ismétlés nélküli, magyar 10 perces szitkozódást. Így jöttem rá arra, hogy nincs is felemelőbb érzés, mint amikor dühösen a szenvtelen lengyel pasi szemébe nézek és minden mérgemet beleadva közlöm, hogy "LEKVÁROS BUKTA" amire ő megilletődötten pislog nagyokat, s zavarában csak csendben eloldalog.
Egy másik alkalommal a "dilemma" szóra kerestem tökéletes életpéldákat, íme kettő ezek közül:
Hazaérve már csak egy tiszta törülközőm maradt ( a fürdőlepedőt leszámítva, ám az nem jöhet szóba). A kérdés a következő: A borogatásra alkalmas eszközt inkább az ökölnyi méretű lila foltra tegyem a combomon ( munkahelyi baleset, amelyre barátaim és több kollégám is megjegyezte már, hogy "sok lesz az a szado-mazó kac-kac"), avagy a a leégett végtagjaimon enyhítsek a fájdalmon?
Ugyanezen alkalommal merült fel az a szituáció is, mi szerint a napok óta tartó ültetésből kifolyólag nem 20 hanem 120 évesnek éreztem magamat a hátamban lévő fájdalom miatt. Na most. Leégett, meghúzódott hátamnak vajh' testápolóval jótékonykodjak -ami bár a nap okozta kellemetlenségre kiváló, de a másik fajta gyötrelmemen nem segít- vagy inkább sportkrémet kenjek rá -ami viszont hamar rendbe teszi az izmaimat és ízületeimet, azonban visítva ugrálnék fel-alá az égető érzést keltő gyógyírtól?
Nem árulom el, melyiket választottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése