Egyik előző bejegyzésemben már említettem, hogy mennyire nehezen tud szelet kapni egy beadandó. Nos, most itt egy másik.
Szerda reggel kaptunk egy projektet, ami azt jelenti, hogy a 10 perces megbeszélés után mindenki bezuhant az ágyába (nem az önébe, a sajátjába, úgy értem) és délig aludtunk. Természetesen péntekre kell leadni, délután 4 óráig, amely határidőt - a jelenlegi harci helyzet szerint - valószínűleg megint kitoljuk, kikönyörögjük az időpont változtatást, ugyanis helyzet a következő: szerdán pihizés, délután megbeszélés, már a feladatok elolvasásától jojózott a szemünk, szétosztottuk 3 részre, mindenki mehet a dolgára. Délelőtt jól kipihentük magunkat ugye, ezért evidens, hogy este nem fogunk aludni. Olyannyira nem, hogy unalmamban neki álltam a projektnek. Nagyjából 10 percig próbáltam megérteni, hogy miről is van szó, közben odaképzeltem magam mellé egy felest, pár perc múlva egy következőt, majd végül inkább egy egész üveget, majd megnyugodva tapasztaltam, hogy túl csóró vagyok én ilyen egészségpusztító tevékenységhez, ezért inkább felnéztem az internetre, ahol egy barátom máris írt, hogy ő elakadt a projektben, én vagyok az utolsó reménysége, legyek olyan jó Obi-Wan Kenobi és menjek át segíteni. Hónom alá csaptam a laptopomat, a töltőt meg az összes kapott lapot, könyvet, mire rájöttem, hogy nincs elég hónom. A 8 lépcsőfokon háromszor estem majdnem hasra, de végül leértem, és jó szívemért meg hősiességemért cserébe kaptam is csokit, úgyhogy már is megérte. Leültünk hát a gyér lámpafény mellett, hátha együtt majd okosabbak leszünk. Egy darabig jojóztattuk a szemünket, ugyanis a szobában lévő 6!! darab villany sem ad elég fényt, aztán nem lettünk okosabbak, úgyhogy megpróbálkoztunk könyvből, internetről, szomszédból, végül felfújtam az arcomat és az órára pillantva mondtam, hogy ilyenkor már senki nem gondolkodásképes, úgyhogy inkább kapcsolja be azt a csinos play station 3-at és keressünk valami feszültséglevezető játékot. Egy szó nélkül belement a dologba, és 5 perc után nevetve állapította meg, hogy a Call of Duty nem az én játékom, mire bevallottam, hogy bár a nevét igen, a játékmenetet nem ismerem, pont annyira értek hozzá, mint a vízvezeték szereléshez. Ezután maradtunk a kis kori történetek mesélésénél. Nem kellett volna. Egy mondatomra, amit azzal kezdtem, hogy "amikor 9 éves voltam" az volt a reakciója, hogy
- Kilenc? Miért, most mennyi vagy?
A következő "amikor kicsi voltam" próbálkozásomra pedig meglepődve nézett végig rajtam, és kérdezte, hogy
- Ennél is kisebb?
Ezután már csak annyit mondott, hogy:
- Aúú! Állj le! Ne üss a papuccsal! Nem,a párnámmal se! Aúú! El sem bírod, nagy az a párna hozzád... héj, most hova mész? Még csak 5 óra van! Mit csinálok én reggelig?
*Ajtócsapódás, köd utánam*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése