Amerika...

A hétre kaptunk egy hosszú projektet, hogy azzal végezzünk csütörtökig, és küldjük el a tanár nőnek, cserébe nem kell bemenni órákra. Tudni kell ezekről a projektekről, hogy megengedett párosan vagy csapatba dolgozni, de neki láthatunk egyedül is, ha úgy tartja kedvünk. Velem azonos feladatot sort 3 másik fiú kapott még. Elgondolkoztam, hogy kivel lehetne együtt dolgozni, én ugyanis jobb szeretem a csapatmunkát, hiszen olyankor mindig van kitt hibáztatni. :)
A szlovák srácot már az elején kizártam, mert félő, hogy a malacok helyett egészen véletlenül őt vágnám le, amilyen jó viszonyunk van. A román fiúval jóban vagyok, mint barátok, de vele dolgozni képtelenség, passzolom. Maradt az amerikai. Róla nem volt még tapasztalatom, vele még nem sodort egy csapatba a szél, gondoltam, miért ne?
Megkérdeztem, van-e kedve együtt dolgozni? Lelkesen bólogatott, hogy hát hogy a viharba ne lenne kedve. Mondtam: remek, kezdjük el máris, legalább hamar végzünk!
- Van még bőven időnk, és amúgy is hétfő reggel van. - hangzott a válasz. Itt már rosszat sejtettem.
Újból megpróbálkoztam délután, hátha azóta megjött a harci kedve, telve van lelkesedéssel, energiával, ég a vágytól, hogy dolgozhasson. Nos, nem tudom, hol bujkált, de sehol nem találtam. Egy órányi hiábavaló mászkálás után feladtam, és ekkor már jobbnak láttam, ha én magam veszem kezembe jegyeim sorsát, leültem és elkezdtem kidolgozni a projektet.
Vacsoránál láttam őt legközelebb, ahol első felindulásomat visszanyomkodtam a gardróbba, és nem vágtam a fejéhez egy szószos tésztával megpakolt tányért. Ehelyett kedvesen megkérdeztem, hogy mikor óhajtja letenni felséges fenekét, hogy elkészüljünk még ebben az életben. Határozottan azt válaszolta, hogy "holnap". Ó, mondom, ezt a játékot ismerem, én is ezt szoktam játszani: mindig ugyanakkor kezdem el a diétámat: majd holnap. Nem baj, nem feszegetjük a húrt, örülünk, hogy valamit válaszolt, mosolyogva megkérdezzük, hogy "holnap mégis mikor?"
- 11-kor kelek. - válaszolta, majd tekintete ismét elrévedt a marihuána-mezőkre.
- Remek, akkor 11-kor találkozunk, elkezdjük kidolgozni a...
Ja, de ő nem úgy gondolta, neki kell egy óra, mire felébred, lezuhanyzik, kukacot lóbál... aztán meg ebéd van, neki utána pihenni kell egy kicsit, szóval majd olyan fél 2 felé leülünk tanulni. Felvilágosítottam, hogy nekem be kell mennem a városba, és ezt kora délután tervezem elintézni, mert 4-kor zár a bank. Kis szeme felcsillant, hogy "akkor menjünk a városba!" Fogamat csikorgatva beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy akkor utána estig tanulunk.
- Persze, persze.
Másnap reggel kidolgoztam másik két feladatot, még ebéd előtt. Délután be a városba az erdőn át, bolyongás a fák között, út megtalálása számla nyitás, neki sörvétel, vissza haza, megint bolyongás, eltévedés, mégsem, csak hosszabb az út, sebaj hazaértünk, Danielt ismét elnyeli a köd, Dia úgy dönt, hülyékkel nem foglalkozik, megcsinálja egyedül a fennmaradó néhány feladatot is, csak úgy, mint a többit előtte.
Egész szerdán a projekten dolgoztam, estére még maradt egy kicsi, pont annyi, hogy csütörtökön, még az éjféli határidő előtt be tudom fejezni.
Este kopognak az ajtómon. Daniel jön be, zavart tekintettel (a szokásos) elkezd valamit hebegni-habogni arról, hogy én szeretem a pénzt, ő ebben biztos, mert mindenki szereti a pénzt. Végig néztem rajta, majd teljes lelki nyugalommal közöltem, hogy nincs az a pénz, amiért én vele... természetesen viccnek szántam, de szegény annyira be volt állva, hogy ezt komolyan vette, azonnal rá is tért a lényegre: ő meg a román fiú fizetnének azért, hogy ráírjam az ő nevüket is a dolgozatomra, ők ugyanis még el sem kezdték (meglepődtem...) és szorít a határidő és nekik amúgy is van jobb dolguk., meg hát szerda is van, a szél is fúj, szóval csupa intelligens, érthető magyarázattal állt elő, hogy miért NEM fogják megcsinálni a feladatokat.
Ha eddig nyílt a bicska a zsebemben, most kiugrott. Elküldtem melegebb éghajlatra, hogy ne nézzen már teljesen hülyének engem, meg a tanárt se, hát mit gondol, hogy nem fogja észrevenni, hogy mi történt, meg amúgy is, milyen gerinctelen dolog ez...
Ekkor még egy utolsó erőtlen próbálkozással benyögte, hogy de adnának nekem 300 koronát! Ezen a ponton valószínűleg kiült az arcomra az anyukámtól örökölt lesújtó nézés, és sötéten csak ennyit mondtam:
- Got to fucking out!/Húzzál kifelé!
Szegény, meg volt róla győződve, hogy a szokásos primitív, de oly sokszor bevált nőszédítő trükkel - amerikai sárm & pénz - biztos sikert fog aratni, és kényelmesen hátra dőlhet. Az arcából ítélve élete első visszautasítása volt. :)