Tábortűz portugál módra

Hogy hogyan lehet unalmas egyedüli lányként 6 fiú társaságában tábor tüzezni? Nos...
Van itt valamiféle "varázsgomba" az erdőben, amit kiszárítva eszegetnek és aztán órákig nevetgélnek akár a semmin is. E mellé társult néhány füvescigi, pár üveg bor, a tűzcsiholás már mellékes volt...
Az egyik dán fiúnak a szobájából előkerült egy balta. Legalább is azt mondta, hogy hoz egy baltát, de ezzel a mérettel, amivel előállt, maximum fogpiszkálót tudtunk volna faragni. Sebaj, erősek a fiúk, menni fog ez így is! Fél óra gyufagyártás, szitkozódás és egymás kiröhögése után eljön az ideje a második ciginek (az elsőt még akkor elszívták, mikor elindultunk erre a férfit próbáló küldetésre, hiszen valamiből mégis csak lelki erőt kell meríteni). Ennek hatására le is nyugodtak valamennyire, a továbbiakban már csak a nevetgélés maradt meg, mint árulkodó hang az ottlétünk felől, illetve a fejszének csúfolt játékszer elvétett percenkénti csattanása. Ezalatt én gallyakat gyűjtöttem azokkal, akik kimaradtak a pöcsösszemérő próbából. Nekem a gyűjtögetési terület addig terjedt ki, amíg ültömből kinyújtva a kezemet fel tudtam venni a fadarabokat, úgyhogy a munka oroszlánrésze megint csak a férfiakra maradt.
Amikor visszafordultam a magukat hivatásossá kikiáltott favágóim felé, ez a látvány fogadott: a balta beleállítva az egyik szerencsétlen, kidőlt fatörzsbe, egy méterre mellette négy férfiállat próbálja széjjel kapni a már megtépázott fadarabot, ezen nemes cél eléréséhez pedig bevetnek mindent: az egyik megfogja a fadarabot, a másik belerúg, mire az nekilendül egy harmadiknak, aki cserébe visszakézből lekever egyet a rönknek, a negyedik sem maradhat ki persze, együtt marcangolják azt az egyetlen, rossz sorsra jutott hasábot, mígnem az megadja magát (miután valószínűleg jót nevetett a szenvedő feleken) és végre széttörik. Ennek örömére az ütött-kopott társaság összeölelkezik, bort nyitnak, elszívnak még egy cigit (itt szúrnám közben, hogy nem vagyok és soha nem is voltam jártas a narkotikumokban, így nem tudom megmondani, hogy melyik alkalmakkor kevertek valami "organikusat" a dohányba és mikor sodortak sima cigit).
Kész a farakás, meg kéne gyújtani. Ez egy újabb izgalmas produkciónak ígérkezett, tekintve, hogy a fa nagy része nedves volt (Dániában más milyet nem is találsz). Egy-másfél órán át hallgattam 3 nyelven az anyázást, ez alatt elszívták a sokadik cigarettákat, egy bor kivételével az összeset megitták, a szárított gombából sem maradt több, én pedig kicsit megsürgettem őket, mert kezdett fázni a lábam, aminek nagyon örültek, fel is ajánlották, hogy mehetek fát vágni, mire én egy jót kacagtam és megköszöntem a felajánlást. Ennyiben is maradtunk.
Végül is sikerült elérni a célt, és elpilledve néztük, ahogy 2 óra kemény munkája és egy tucat újságpapír válik a tűz martalékává. Gyönyörű volt.
Utolsó cigik elszívásra kerülnek, utolsó bor nyílik, mindenki leereszt a meleg tűz körül, jó társaságban. Ezután beütött a pia, a fű, minden együtt, és innentől nekem unalmassá is vált a helyzet. A három portugál fiú apró túlzásokba esett, s a következőképpen néztek ki: Egyikük mindenen röhög, mint egy asztmás fakutya. A második hirtelen Albert Einstein és Buddha furcsa egyvelegévé válik, és isteni magasságokból okítja az istenadta népet. A harmadiknak éppen csak a nyála nem folyt ki a szája szélén, miközben valószínűleg valahol a szivárvány-faszláma-pillangó-nyuszik között repdes a rózsaszín vattacukor felhők között.
Ezen a ponton jó éjt kívántam és ott hagytam őket, remélve, hogy hazatalálnak a kolesz mellett lévő mező széléről.

Répaföldek

Elérkezett a második gyakorlati hét is, utazás valahova a halál háta mögé, indulás kedden reggel tízkor, megérkezés valamivel 3 után. Házigazdáim mosolyogva konstatálták, hogy olyan jóízűen eszem a hideg pizzát...nos, mintha meleg volna. Megmutatták a farmot, aztán a szobámat, estére pedig kiderült, hogy vegetáriánusok. Ezen a ponton, be kell vallanom, egy kicsit kétségbeestem, azonban a farmer - szakács lévén - egész jó ételeket dobott össze, minden étkezéshez.
Eljött a másnap, én pedig meglepődve, de hálásan tapasztaltam, hogy itt bizony nem ötkor kelünk, hogy még reggeli előtt dolgozzunk néhány órácskát, hanem hétkor - esetemben 7:20-kor - hogy fél nyolckor asztalhoz ülve családias hangulatban megreggelizzünk. Megnyertem a hétre a mosogatást, de egyáltalán nem bántam, ha már fáradoztak minden nap az étel elkészítésével.
Mosogatás után magamra öltöttem a munkásruhát, alá minden létező göncömet (értsd: trikó, harisnya, frottír zokni a másik zoknira, póló, 2 pulóver) és gondoltam, ez talán elég lesz egy darabig, meg hát úgy is dolgozni fogunk, csak kimelegszem. Lépteimből már ekkor eltűnt a kecsesség, leginkább egy pufók kisfiúhoz hasonlítottam. Ezek után a farmer asszony, Eva végig mért és fejét csóválva megállapította, hogy ez még nem lesz elég, így megbízta alkalmazottját - akivel a későbbiekben dolgoztam, amíg ő a konyhában serénykedett - hogy adjon rám még egy kantáros nadrág stílusú, vastag, vízálló anyagú nadrágot és egy hozzáillő kabátot. Ez eltartott egy darabig, mivel elég nehéz ilyesféle felszerelést törpe méretben találni, majd még húzni rajta egyet-kettőt, hogy valóban az én méretem legyen. Ezen kívül kaptam még egy szintén hatalmasnak ígérkező térdvédőt, mert hogy répát fogunk szüretelni, ahhoz pedig ez dukál, ha valaha használni akarom még az ízületeimet. Amikor ezzel elkészültem, Eva végig nézett rajtam, beszaladt a házba, majd visszaérkezve a fejembe nyomott egy munkás sapkát, amely azon nyomban a szemembe csúszott. Elégedetten mustrált végig, így már el mert engedni utamra. A háztól a földekig vezető nagyjából 100-150 méter megtétele frenetikus volt. A Bádog embert megszégyenítő mozgáskultúrával, félig vakon botorkáltam ki a földekre, ahol már várt a ládákkal megpakolt traktor, a fent említett Lian, illetve egy önkéntes hölgy, 12 vödör társaságában. Sajnos a 86 réteg ruha nem bizonyult elegendőnek a 0 fokban csúszva-mászva a hideg talajon, így fél óra után már nem éreztem a lábujjaimat, újabb 10 perc múlva már az ujjaimat sem (igen, két kesztyűt húztam fel, a biztonság kedvéért).
10 óra körül már majdnem kezdtem feladni, fájt már a hideg a bőrömön, jégcsapok lógtak az orromból, a zöldségeket csak elvétve tudtam megfogni, annyira érzéketlenné vált a kezem, szóval el tudjátok képzelni. Egy könnycsepp készült kicsordulni a szemem sarkából, de mikor megérezte a hideget, sikítva visszabújt. Már majdnem feladtam, hogy én bizony fogom magam, bemegyek és majd csak akkor jövök vissza, ha már nem fenyeget a veszély, hogy egy rossz lépésnél letörnek a lábujjaim. S ekkor jött a felmentősereg Eva személyében, aki egy-egy nagy bögre forrócsokit hozott magával, ami rendjén fel is melegített. Azt mondták, hogy ez azért is jó, mert a cukor majd ad energiát, de én biztos vagyok benne, hogy nem a cukor mosolyogtatott meg, és adott erőt a további két órában, hanem a kedvesség, a törődés és a jó társaság. Egyedül nem tudtam volna folytatni, ezt látatlanban is megmondom.
A szerda és a csütörtök a répa földeken telt, csütörtök este pedig a drága farmerom végig mutogatta a telkét, persze a felét sem tudtam megjegyezni, pedig nagyon lelkesen mentem az idegeire kíváncsi kérdéseimmel. Másnapi feladatom az volt, hogy a hely ismeretében (!) hozzak már egy ládányit ebből, egy vödörrel abból, kettővel a másikból...
Háromszor jártam végig a földeket, mire megtaláltam az utolsó feladatnak kiadott zöldséget, de végül is sikerült! Cserébe kaptam répa juice-t, almával és gyömbérrel keverve (komolyan, ezek mindenbe gyömbért tettek). Estére részt vehettem a partin, amit adtak. Vegetáriánus étterem, a konyhatündérek (Eva és a francia segítője) főztek rájuk és ők is szolgáltak fel. Az én dolgom a takarítás, mosogatás volt, karöltve egy másik, korombeli lánnyal, emellett nekem is kijutott a menüből.
Nos, összességében kellemeset csalódtam a vegetáriánus étrendben, ugyanis meg tudtak lepni változatos és ízletes ételekkel. Ráadásul nagyon megszerettem mindenkit. Sajnálatos módon, amikor felhívtuk az iskolát, hogy szeretnék velük munkaszerződést kötni jövőre, a papírokat intéző tanár úr elég alpári módon vetette oda, hogy én nem kertésznek készülök, a farm túl kicsi. Nem mondtam el a véleményemet arról, hogy a lekezelő stílusából leszűrtem, mi a kicsi, amivel problémája lehet. Lenyeltem a békát...egyelőre.

Projekt hét

Nos, lássuk, hogyan is néz ki az, amikor a hét elején kapunk egy projektet, hogy azon dolgozzunk, cserébe pedig nem kell bejárnunk órákra. Teljes szabadság! - gondolná a laikus.
Hétfőn megkapjuk a projektet, ami azt jelenti, hogy ebédig az osztályteremben poshadunk, hogy hátha valakiben felmerül bárminemű kérdés az adott tárggyal kapcsolatban. Persze, ilyenkor mindenki úgy tesz, mintha behatóan tanulmányoznánk a feladatokat, miközben a betűk táncolni kezdenek, átrendeződnek a papíron és te már az estéről/közelgő buliról/tegnapi buliról/pasiról/csajról/kecskéről álmodozol. Természetesen mindig van EGY, aki nem hagyja annyiban, és stréberkedik, felesleges kérdéseket tesz fel, amelyekre a válasz egyértelmű...lenne, ha nem szavanként kérdezne rá a dolgokra, hanem elolvasná a teljes szöveg tartalmát. Miatta kínlódunk délig az osztályteremben, várva azt a felszabadító pillanatot, amikor a legbátrabbnak bizonyuló személy (magyarul: akinek előbb lesz tele a töke) felteszi a kérdést, hogy mehetünk-e.
-Ha nincs több kérdés, akkor mehettek. - válaszolja a tanár, mire az eminens pasashoz legközelebb ülő osztálytárs ráugrik az "árulóra" és lefogja annak két kezét, nehogy kedve támadjon a magasba lendíteni, nem testedzés céljából, a többiek pedig villámsebességgel kiszaladnak a teremből, az ajtó előtt már sóhajtozva, homlokot csapkodva, szitkozódva mond mindenki véleményt arról az EGYről.
Ebéd után kiengedünk egy kicsit, mondván, hogy nincs tanítás. lehet pihenni. Na, ezzel a lendülettel az emberek nagy része álomba is merül egészen estig.
Az éjszaka a partiké, akkor nyilván nem fogunk projektet csinálni. "Majd holnap." - hangzik a jól ismert séma.
Másnap reggel - nincs. Nem megyünk le reggelizni, ki sem kelünk az ágyból, ha igen, akkor meg már lekéstük a reggelit, üres gyomorral meg nem tudunk gondolkozni, nincs mit tenni, majd dolgozunk ebéd után. Na, de a finom és bőséges sült húsok, ízletes köretek, házi kenyerek után, ugyan kinek van kedve tanulni? Inkább pihenjünk, játsszunk, filmezzünk! Este meg...nos, este van megint.
Szerda. Ez már a hét közepe, ezért nem délben kelünk, hanem 11-kor, hogy legyen egy óránk dolgozni. Egy óra... szükségünk van pár percre, zuhanyzáshoz. Finom meleg a víz, maradjunk még egy pár percet... uppsz, máris ennyi az idő?! Nem baj, még mindig van fél óránk, hogy elkezdjünk dolgozni rajta. Még felöltözöm. De nem tetszik a felsőm, keresek egy másikat. A másikhoz viszont nem illik ez a nadrág... és ez így megy, miközben facebookot csekkolok, zenét teszek be, felhőket nézegetek, míg nem elérkezik az ebédidő. (Itt megjegyezném, hogy a fürdés- és ruhamizéria a fiúknál is ugyan így zajlik.) Nos, mára nem jött össze a délelőtti tanulás, ebből kifolyólag a délutánt mély depresszióban töltjük, és megbeszéljük, hogy másnap még egy órával előbb kelünk projektet kidolgozni. Tízkor kelés, vontatott készülődés, 11-kor találkozás, és ekkor már valóban neki állunk a feladatnak, pontosabban csak az információgyűjtésnek, mert mint kiderül, ez még sem egy játék-feladat, amivel egy órán belül lehet végezni. Rég dolgoztunk már, elszoktunk tőle, délután ki kell pihenni ezt az egy órányi megerőltető gondolkozást.
Péntek. Ma van a határidő. Nincs mese, reggel kelés, ebédig meló. Szitkozódás, csapkodás, a fiúk percenként szaladgálnak ki cigizni, először még velük tartok, hogy addig legalább levegőn vagyok, de aztán megunom, a lábam is elfárad, menjenek csak, nem érdekel. Ebéd után egy szusszanásnyi szünet, aztán munka tovább. Estére már mindenki kikészült, egymás idegeire mentünk, a bár viszont nyitva van, menjünk inni! Csak egy sör... de a sör végére megérkezik a társaság, akikkel megiszunk még egy sört, beszélgetés, tánc, cigiszünet, a buli átköltözik kintre, nincs kedvünk ott hagyni őket, aztán minden felgyorsul: hubasszameg hajnali kettő van, eléggékijózanodtál, kussiszokmégegysört, gyeremárteállat, megegszazideg, segítsbevinnieztamarhát, idetegyükle, öntsdlevízzelfelébred, neugráljáldolgoznunkkell, nemmertateanyád, azaképjólesz, úgyseolvassákel, senkitnemérdekel, írdmégbeaztishogy..., külldmárel! csakmégezt, nemérdekelsenkit, márúgyismindegy
ELKÜLDTÜK

Létezik túl sok lelkesedés és csapatszellem

A héten sportnapok vannak, ami azt takarja, hogy 3 iskola: a mi farmer sulink, egy nyelviskola és egy sport gimi (találjátok ki, ki áll nyerésre...) között zajlanak olyan komoly meccsek, mint foci, kosárlabda, kézilabda, ping-pong, billiárd (!) és erre kapunk pontokat, aszerint, hogy ki mennyit nyert. Nos, kedden a röplabdán volt a sor. Külön fiúk, külön lányok játszottak, ki-ki a maga nemének képviselői ellen.

 Mi kezdtünk. A játékidő alatt a fiúk lelkesen szurkoltak, értsd: fütyültek, tapsoltak, kiabáltak, doboltak a lábukkal, és mindezt egyszerre. Ezt viszonozva, mi is hasonlóan drukkoltunk, amikor rájuk került a sor, hogy pályára lépjenek, ám sajnos az ellenfél (összeedzett és kiképzett) csapata jobbnak bizonyult. Bár az ő kedvük lankadni látszott, mi azért megpróbáltunk lelket önteni beléjük, és minden egyes pontszerzésnél úgy ujjongtunk, mintha egy-egy játszmát nyertek volna meg. Látod, tehát magad előtt a képet: kissé szomorkodó, fancsali képű fiúk a pályán, felfokozott hangulatban lévő lányok (persze, mert egy egész meccset megnyertünk) a lelátón. Ekkor jött az  ötlet egy túlzottan lelkes lánytól, mi szerint: a mi csapatunk nekünk háttal állt, ellenben a másik iskola fiainak tökéletes ránk látása volt, tehát ha most mindenki egyszerre felrántja a pólóját és villantunk, akkor az ő figyelmüket leköthetjük, amíg a mieink megnyerik a meccset. A csajszi annyira beleélte magát (és nem tud veszteni), hogy még be sem fejezte a mondatot, de már felpattant a székre, és megragadta a pólója alját. A másik oldalán ülő dán barátnőmmel egymásra nézve egyszerre rántottuk őt vissza ülő helyzetbe, hogy maradjon már a fenekén, igazán nemes lenne a gesztus, de ez csak egy játék, ráadásul nincs semmi tétje, ne égesse le az iskolát, mi tudunk veszteni.

Ő végig duzzogta az utat mellettem, miközben a hátam mögül két huszonéves visongatását hallgattam, akik mintha életükben először ülnének autóban: minden kanyarban csápoltak, egymást lökdösték és változatos "úúúúúú" illetve "ááááá" hangokat adtak ki; az előttem ülő pedig saját magát próbálta túllicitálni egymás utáni büfögéseivel, miközben  tanár úr csak mosolygott. 

Haza érve elgondolkoztam, hogy talán túl normális vagyok ehhez a sulihoz. :/

Felismeréstől a mosodáig

Reggel benézel a szekrénybe, és elgondolkozol azon, hogy lassan ideje mosni. Ez egy igen kemény elhatározás, hagyni kell leülepedni, emésztődni. Másnap megint benézel, akkor jön az, hogy "igen, van még elég, majd holnap mosok". Elérkezik "majd holnap", amikor is estefelé kezd derengeni, de hát ki megy már mosni este? Zajos is, meg mire lejár, már nincs kedve az embernek teregetni sem... nyaff. Nem baj, holnap megcsinálom. Másnap megszületik az elhatározás. Amitől aztán eltántorít egy üveg sör/bor, meg a jó társaság. Nincs mit tenni, ha a bár nyitva van, akkor a gravitációs erő semmi ahhoz képest, mint ahogy az a nyitott ajtó be tudja vonzani az embereket. Másnap reggel kinyitod a szekrényedet, és lefagysz, majd megmaradsz abban az eltöprengő pózban vagy 5 percig, mert rádöbbensz, hogy nincs több tiszta bugyi a szekrényedben.

Halloween - utórengés

Pénteken buli, szombaton gyógyulás volt, ma pedig megláttam a party képeket facebookon, úgyhogy gyorsan le is töltöttem, hogy itt is megoszthassam. Nektek valószínűleg egy átlagos halloween-nak fog tűnni, de én dobtam egy hátast, amikor egyik-másik barátomat nem ismertem meg a maszkok, jelmezek alatt. Úgy tűnik, profi sminkesekkel vagyok körülvéve! :D

Habár a legijesztőbb címet nem, de a legrészegebbét ő nyerte meg.

A sminkmesterünk :)

Erről a lányról tudni kell, hogy amikor épp nem zombi...csontváz...halál...valami, akkor imádni való. Habár a képek ezt nem adják vissza.

 

A tisztánlátás kedvéért: ezek ketten agresszív szülőknek öltöztek be. Szegényeket zavarba hoztam, mikor megkérdeztem, melyikük is az anyuka, és melyikük az apuka?

A kedvenc párom: az identitászavaros amerikai fiú, a másik meg olyan részeg volt, hogy szerintem mindegy lett volna, hogy milyen neműt fogdos, amíg az rendelkezik fenékkel.

Egy focimeccset még a mikulás sem tudott visszautasítani. Azt mondta: játsszuk le!

A bárban ekkorra már 800 fok körüli volt a hőmérséklet. Ezért a buli hamarosan átköltözött az épület előtt lévő dohányzásra kialakított területre. A zenét hangosabbra-, a pulcsikat pedig felvettük. 

 

"Önvédelmi" tipp lányoknak

Lányok, voltatok már úgy egy fiúval, hogy jóban vagytok vele, jókat beszélgettek, néha esetleg megölelitek egymást, de részetekről itt vége is van a dolognak? Utána realizáljátok, hogy szegény ördög többet is akarna, és finoman megpróbáljátok közölni vele, de nem akarjátok megbántani? Kacifántosnak tűnik? Nos, akkor kezdem az elejétől. Van nekem itt egy jó barátom, aki szinte mintha egy testvér lenne. Ez egészen jól is működött, egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy máshogy néz rám, majd egy idő után ezt közölte is velem. Első ízben megmondtam neki, hogy köszi, de köszi nem. Azt hittem, ezzel letudva a dolog, de van, aki nem adja fel.

Helyszín: a szobám. Időpont: még a halloween party előtt. Éppen a jelmezemet készítettem, amikor is kedves barátom besétál a szobába, egy sörrel a kezében. Nincs ebben semmi furcsa, az emberek jönnek-mennek egymás szobájában, hozzám is gyakran benéznek. Amint felnéztem a nagy munkálatokból, akkor tűnt csak fel a kivörösödött arc és szem, idült vigyor, átható alkoholos lehelet. Beszélgettünk pár percet, majd kifelé menet még megölelt és legnagyobb meglepetésemre rácsapott a fenekemre. A fejemet ingatva és egy rosszalló nézéssel jeleztem irányába, hogy ezt nem helyeslem, ne csinálja. Akkor úgy tűnt, megértette, ám később, a bárban elsétált mellettem, ezúttal némileg feljebb tapogatott, a pulóveremen keresztül. Ekkor már pipa voltam, odébb taszajtottam és határozottan rászóltam, hogy hagyjon békén, álljon le, nekem ez nem tetszik, hovatovább kínos! No, nem sokkal később már a táncparketten találtam magamat, mindig ott kötünk ki a lányokkal, illetve a bátrabb, avagy részegebb - a lényeg, hogy táncolni merő - fiúkkal. Drága barátom is beállt közénk, és hogy, hogy nem, mellém keveredett. Egy összekapaszkodós táncnál aztán úgy gondolta, régen markolászta már az ülepemet, biztosan hiányolom az érintését. 

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Átfutott az agyamon, hogy ott helyben mindenki előtt akkora pofont lekeverek neki, hogy a fal adja a másikat, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg úgy sem érezné az alkohol tompító hatásától. Így hát az erőszak helyett inkább egy bájosabb megoldást választottam. Megfogtam a vállát, odahúztam, mintha meg akarnám ölelni és a fülébe súgtam: 

- Próbáld még egyszer és eltöröm a kezedet. - azzal rámosolyogtam, sarkon fordultam és ott hagytam, hadd eméssze kicsit a hallottakat. Az ő arcáról lehervadó vigyor átköltözött az enyémre, mire kiértem a táncparkettről, hogy elvegyüljek a csocsó asztal mellett beszélgető társaságban.