Mi kezdtünk. A játékidő alatt a fiúk lelkesen szurkoltak, értsd: fütyültek, tapsoltak, kiabáltak, doboltak a lábukkal, és mindezt egyszerre. Ezt viszonozva, mi is hasonlóan drukkoltunk, amikor rájuk került a sor, hogy pályára lépjenek, ám sajnos az ellenfél (összeedzett és kiképzett) csapata jobbnak bizonyult. Bár az ő kedvük lankadni látszott, mi azért megpróbáltunk lelket önteni beléjük, és minden egyes pontszerzésnél úgy ujjongtunk, mintha egy-egy játszmát nyertek volna meg. Látod, tehát magad előtt a képet: kissé szomorkodó, fancsali képű fiúk a pályán, felfokozott hangulatban lévő lányok (persze, mert egy egész meccset megnyertünk) a lelátón. Ekkor jött az ötlet egy túlzottan lelkes lánytól, mi szerint: a mi csapatunk nekünk háttal állt, ellenben a másik iskola fiainak tökéletes ránk látása volt, tehát ha most mindenki egyszerre felrántja a pólóját és villantunk, akkor az ő figyelmüket leköthetjük, amíg a mieink megnyerik a meccset. A csajszi annyira beleélte magát (és nem tud veszteni), hogy még be sem fejezte a mondatot, de már felpattant a székre, és megragadta a pólója alját. A másik oldalán ülő dán barátnőmmel egymásra nézve egyszerre rántottuk őt vissza ülő helyzetbe, hogy maradjon már a fenekén, igazán nemes lenne a gesztus, de ez csak egy játék, ráadásul nincs semmi tétje, ne égesse le az iskolát, mi tudunk veszteni.
Ő végig duzzogta az utat mellettem, miközben a hátam mögül két huszonéves visongatását hallgattam, akik mintha életükben először ülnének autóban: minden kanyarban csápoltak, egymást lökdösték és változatos "úúúúúú" illetve "ááááá" hangokat adtak ki; az előttem ülő pedig saját magát próbálta túllicitálni egymás utáni büfögéseivel, miközben tanár úr csak mosolygott.
Haza érve elgondolkoztam, hogy talán túl normális vagyok ehhez a sulihoz. :/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése