Áfonya lekvár

Cseh származású párom és a magam magyar oldaláról is van egy-egy olyan nagymama, aki a látogatások alkalmával nem enged el kevesebbel, mint egy hatalmas kosárral megpakolva üvegekkel. Így rendelkezünk minden földi jóval: lekvárok, befőttek, savanyúságok, lecsó halomban. Egyszerűen szólva: el vagyunk kényeztetve. 

Egyik nap kedvesem derékig a tároló polcban matatva rendezgette az üvegeket, majd hirtelen csillogó szemekkel, egy üveget a kezében tartva emelkedett ki onnan.

- Ide nézz! Áfonya lekvár! - mondta nekem angolul.

- Jól van, már neki is állok a palacsinta készítésnek. 

- Szerintem ez még a nagymamádtól van múltkorról. - folytatta a filozofálást. 

Mellé léptem, az üvegre néztem és elnevettem magamat. Azt hittem, viccel, de amikor felnézve megláttam összeráncolt homlokát, megértettem, hogy a fogaskerekek ma lassan forognak, úgyhogy elhatároztam, végig vezetem az ügyön a megoldásig.

- Szívem, honnan tudod, hogy ez áfonya lekvár? - kezdtem óvatosan.

- Hát, rá van írva az üvegre, ide ni! - rámutatott a címkére, az arca továbbra is komoly volt, nem értette, min szórakozom olyan jól. 

- Éééértem. Felolvasnád, hogy PONTOSAN mi van arra a címkére írva?

- Boruvka. - ekkor leesett neki a tantusz, de hát férfi ember nem ismeri el a hibáját.

- Úgy hiszem, ezzel tisztáztuk is, hogy az üveg a te nagymamádtól van. - foglaltam össze. Emberem ekkor végigmért és teljesen természetes hangon így szólt: 

- Ezt nem tudhatod. Lehet, a nagymamád annyira a kedvemben akart járni, hogy megtanult csehül és úgy írta rá az üvegre. 

Itt végem volt. 

Relaxáló masszázs

 Egy éve már hogy ülőmunkát végzek...én, aki farmerkodott és bébiszitterkedett, polcokat pakolt  a boltban és ezek mellett mindig sportolt is valamit. Remélem, most sajnálsz, kedves olvasó.  Igen? Jó, akkor máris jobban érzem magam. 

Az ülőmunka nem csak lelkileg, de testileg is kikészít. A hátamban diónyi izomcsomók keletkeztek, mert Dia nem fog ám rendesen ülni, meg 90 fokos szögben, hanem a kanapén elterülve vagy keresztbe tett lábbal, a széken szétfolyva, na szóval minden lehetetlen pozícióban, ami iszonyú rossz minden egyes porcikámnak a testemben.

Hátfájásból migrének lettek, így elmentem neurológushoz, aki be is utalt masszázsra és olyat  magyarázott, hogy az izmoknak el kell relaxálniuk. Csehül mondta, ezért csak minden negyedik  szót értettem, de a kis papírkámmal a kezemben már dörzsölgettem a tenyeremet, amikor  elképzeltem, hogy egy kedves lányka majd bekenegeti a hátamat olajjal, végig simogatja,  miközben valami halk keleti zene szól, meg a füstölő illatozik a szobában.

 Jól sejted, nem ez történt.

 Amikor beléptem a masszázs szobába, egy idős néni fogadott, olyan nagyanyám korabeli  lehetett, de kedves, intelligens, érdeklődő és úgy ismerte az emberi test minden kis csontját,  izmát, porcikáját, hogy leesett az állunk. Igen, -unk, mert a kedvesem elkísért, hogy fordítson,  ha kell. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a későbbiekben szükségünk volt a segítségére... 

Na de vissza a nénihez, aki iszonyúan emlékeztetett a középiskolámban lévő katonás tekintetű orosz védőnőre, aki mindig úgy invitált be minket, hogy “Zere, zere!”

 A néni még nálam is kisebb volt, ami valljuk be, nagy (vagy inkább kis) teljesítmény. Lefektetett szépen a bérház aljában bérelt szobácskában álló masszázságyra, mögém állt és teljes testsúlyával rám könyökölt. 

 Szeretném azt mondani, hogy csillagokat láttam, de mivel eltalált egy ideget, minden szépen elsötétült. Az utolsó emlékképem a kis gyertya kialvó lángja a korábban elképzelt masszázs szalonból. A tortúra... akarom mondani a kúra során olyan nyüszítő hangokat préselt ki belőlem a néni, hogy attól féltem, a szomszédok ráhívják a rendőröket, attól tartva, hogy kiskutyákat kínoz. Hogy ez volt-e rosszabb vagy az időnként felhangzó halálsikolyaim, arról kérdezzétek meg a résztvevőket.

S hogy miért volt fontos megemlíteni, hogy párom is jött velem a masszázsra? Nos, a drága ember végig sziszegett, jajgatott, “uff”-olt, szóval együtt érzett velem, s egy ponton még jól is jött a jelenléte, mikor a néni az oldalamra fektetett és két könyökét a hátamba mélyesztette, a zzzembernek a másik oldalról kellett ellen tartania, le ne essek a magasítványról.

 Hazafele a buszon ülve életem terapeutája megjegyezte: “Huh, olyan rosszul nézett ki, amit veled csinált, hogy szinte már nekem is fájt.”

 Válaszul csak ennyit bírtam kinyögni: “Te szegény…”

Bemutatkozás a szülőknek

Már másfél éve nem írtam, egyszerűen nem volt ihlet. Majd most bepótolom. :)

Azóta Dániából Csehországba költöztem párommal.

Természetesen a szülőkkel való találkozás elkerülhetetlen volt. Akkor még nem tudtam csehül, talán csak egy-két káromkodást, mert ugye minden nyelv esetében azt tanuljuk meg először, így a család előtt nem vágtam fel azzal a morzsányi tudásommal. Hanem mivel akkorra lengyelül már magabiztosan toltam a rizsát és ugyebár egy nyelvcsalád, néha megpróbálkoztam egy-egy kifejezéssel, hátha életem párja megérti, felismeri. Vannak olyan kifejezések, amelyeket a mai napig használok egy-egy szituációban, mert olyan tökéletesen illenek oda, meg hát azért is, hogy felvágjak.

Tehát lengyelül próbálgattam beszélgetni, ezt párom néha megértette, máskor csak pillázott, mint hal a szatyorban, mert a két nyelven ugyanazok a szavak teljesen mást jelentenek, így némely mondat pont úgy hangzott, mintha épp agyvérzésen esnék keresztül és azt sem tudnám, mit beszélek. Így történt, hogy iszonyúan lejárattam magamat.

Épp a szülőknél töltöttük a hétvégét, szívem szöttye pedig valamit nagyon keresett. Áttúrta a magunkkal hozott hátizsákokat, kiforgatta a zsebeit, még az ágy alá is benézett. Gondoltam, megkérdezem, mit keres, hátha tudok segíteni. Nos, erre mondják, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve...

Lengyelül kérdeztem a szobát felforgató férfiút nagy magabiztosan, hogy 

"Co sukas?"

Ekkor megfagyott a levegő a szobában. 

Elkerekedett szemmel nézett rám és már kérdezte is: 

"Ez mit jelent lengyelül?"

"Hát azt, hogy mit keresel? - itt egy pillanat alatt elszállt a segítőszándékom, amikor megláttam az álnok vigyort az arcán, és ekkor már félve kérdeztem - Miért, csehül mit jelent?"

"Azt, hogy mit b***ol?"

Az egy dolog, hogy ekkor égett az arcom, de mikor sarkon fordultam, hogy a megmaradt méltóságommal a zsebemben távozzak, megláttam, hogy anyukája ott áll mögöttünk és végighallgatta az egész beszélgetést. 😐🙀

Füldugó frász

 Életem méze lyme-kórral küzd. Amikor a betegségére fény derült, egy hét alatt elolvasta az összes elérhető könyvet a témában, továbbá minden blogot, tanulmányt, miegyebet, hogy addig is, míg nem várnia kell, hogy fogadják a klinikán, tehessen valami hasznosat a gyógyulás érdekében. Így történt, hogy reggelente egy zacskónyi kapszulásval, pirulával, cseppekkel, miegymással kezd. Néhányat evés előtt, másokat közben kell bevenni, a maradékot utána, majd ezt napi 3-4 alkalommal megismételni. Előszónak ennyit.
 Egyik hajnalban az ágy rugózni kezdett, ami azt jelentette, hogy hangosabbik felem éppen tápászkodik felfelé. Ezt a következő módon teszi: először dobálja magát egy kicsit, én minden mozdulatra a levegőbe emelkedem a partra vetett hal-effektusnak köszönhetően. Ezen túljutva minden zacskót megzörgetve, ruhákat arrébb dobálva keresi a zoknikat és a papucsát, majd amikor azok előkerültek, végre elindul az ajtó irányába, oly kecsességgel és szolidaritással, mint elefánt a porcelán boltban. Nem hogy engem, a szomszédokat, de még a holtakat is felveri, amint féltépi az ajtót, majd nagy gonddal be is húzza maga után. Tudni kell ugyanis, hogy egy rosszul szigetelt, nehezen nyitható-csukható ajtóról beszélünk, amely nyitáskor minden alkalommal olyan hangot ad, mintha kitépnék a helyéről. Érthető okokból, én is felkeltem hát, s ha már így alakult, sorba álltam a mosdó előtt. Amikor én kifelé menet, ő pedig befelé jövet összetalálkoztunk, kikerekedett szemekkel rám nézve, a következőt találta mondani: 
- Nem fogod elhinni, mit csináltam!
 Esetében ez jelentheti nagyon jót vagy nagyon rosszat. Egyedül a "nagyon" biztos.
- Na, mit? - kérdeztem félve.
- Lenyeltem a füldugómat!
 Egy hosszú percig csak bámultunk egymásra. Nekem ráncba szaladt a homlokom, míg ennek a kivitelezésén és miértjén töprengtem, neki pillanatról-pillanatra egyre nagyobb karikára tágultak a szemei.
- He? - kérdeztem megfontoltan, összefoglalva kételyeimet.
 Mint alapos faggatózásomból kiderült, imígyen vitte véghez a tettet: füldugóval alszik, s azt néha elhagyja. Ez nem újdonság, sokszor megesett, s megannyiszor elpoénkodtunk rajta, hogy nem fül-, hanem fenék dugasz, amikor az ágyon szétszóródva leltünk rá. Szegény pára úgy megszokta a kapszulák és pirulák bevételének betartását, hogy kómás félálmában a kezébe akadt füldugóra azt hitte, egyike a beszedésre váró bogyóknak, és lelkiismeretesen a szájába dobta, majd lenyelte. 
 Nem nevettem ki nagyon...ja de.  (:

Közös álmok

 Nem, nem álmodozásról beszélek, hanem konkrét álmokról. Olvastam már róla, hogy ha két ember lelkileg összekapcsolódik, akkor különös, megmagyarázhatatlan dolgok történnek, de soha nem hittem benne. Való igaz, hogy az "igazán összekapcsolódásban" sem. Az élet rácáfolt.
 A mezőgazdasági egyetem utolsó évében egymásra találtunk a mostani párommal. Váratlan volt és első-látásra-elolvadok-tőled érzés. Kiült az arcunkra, na meg a naplóba is, az órai hiányzások címszó alatt, amikor egy-egy alkalommal ebéd után elcsavarogtunk a közeli erdőbe és annyira belefeledkeztünk egymás társaságába, hogy 20-25 perces késéssel jelentünk meg, talpig arcpírba öltözve. Két hosszú hónapig töltöttük együtt szabadidőnk minden egyes percét "csak barátokként", mert egyikünk sem akarta elhinni, hogy érdemes a másik szerelmére. Újabb két hónapra rá összeköltöztünk, ahogy vége lett az iskolának.
 Ahogy vége lett az iskolának és átvettük a diplomát, haza indultunk, autóval, Magyarországra. A másik felemet útközben kiraktuk Csehországban, majd egy hét múlva felszedtük őt visszafele menet. Hosszú út volt, sok vezetéssel, mindössze rövid pihenőkkel. Amint megérkeztünk, egy fél napunk volt kiapkolni, másnap már dolgozni indultunk, majd hétvége következett, amikor is két barátnőm jött hozzánk, akik velünk laktak két hónapon át, mert nyári munkára érkeztek a farmra.
 Ő értük egy másik városba vezettünk le, majd vissza, haza. Berendezkedtek, és ki jobbra dőlt, ki balra. Egy fél órán belül már csak hortyogások kórusát lehetett hallani.
 Aznap éjjel, kimerülten a sok kocsikázástól, rémálmom volt. Kocsiban ültünk mind a négyen, épp a farmra tartottunk. Párom vezetett. Amint kis utcánkból kifordultunk a főútra, akkor derült ki, hogy elszállt a fék. Mivel az előttünk lévő lassított, mi pedig nem akartunk beleszállni, szívem szöttye elrántotta a kormányt, mire átgurultunk a szembe jövő sávba, ahol is egy kamionnal találtuk szembe magunkat. A kamion vézesen közeledett, mi pedig nem tudtunk mit tenni, lévén a mi sávunk tömve autókkal.
- STOP! STOP!
 Kiáltásra ébredtem, de nem csak én, a holtak is, na meg barátosnéim a szomszéd szobából. Páromat az ágy tetején ülve leltem, még álmodott a lelkem. Félálomban átöleltem a vállát, és megnyugtatóan susogtam a fülébe:
- Semmi baj, csak álom volt. Itt biztonságban vagy. Csak egy rossz álom volt.
 A hátát simogatva visszafektettem. Még mielőtt feje a párnáját érte volna, már egyenletesen szuszogott. Én is visszafeküdtem, ám az én párnámnak esélye sem volt betölteni a rászabott szerepet, mert hirtelen kipattant a szemem, és akkorát ugrottam helyből, hogy a plafont majd' átszakítottam. Ahogy az imént elaltattam, azzal a lendülettel fel is ráztam legmélyebb álmából.
- Te, mit is álmodtál?
- Jaj, szörnyű volt! - nyöszörögte - Elszállt a fékünk itt, a főúton, és egy kamion jött velünk szembe.
  Másnap nem mertem kocsiba ülni.

 Egy későbbi esetnél víz alatti kalandozós álmot jártam, pontosabban úsztam. Egy csapat ismeretlen kíséretében megtaláltuk Atlantisz elveszett városát, ahonnan azonban kijutni nem tudtunk.  A víz alá merülve a romok közt kerestünk menekülési útvonalat. A próbálkozás ellenére senki nem járt sikerrel, ennek ellenére élveztem a búvárkodást. Egyik alkalommal, amikor levegőért jöttem a felszínre, egy ismeretlen csapattárs a bal oldalamon, a vízen lebegve átnyúlt, hogy a jobb vállamat két kézzel lenyomva egész testsúlyával rám nehezedjen. Ezen a ponton arra ébredtem, hogy alva-szadizó kedvesem az imént felvázolt pózban: a bal oldalamon ülve két kézzel tehénkedett a jobb vállamra.
 Kinek kellenek ellenségek...?

Makréla magyarázat

 Van nekem egy perzsa származású kollégám, aki hihetetlenül rendes, kedves és tisztelettudó, egyedül az angoltudása hiányos, lukacsos. 
 Mútlkor az esti műszak utolsó szünetét töltöttük tíz óra nagyságában. Szlovák kollégám tortillát terített ki az asztalra és elkezdte megtölteni makréla salátával, mire a fent említett férfiú kíváncsiskodva megkérdezte mi az?
 "Makréla saláta"- jött a válasz. Értetlenkedő tekintettel találta szembe magát, mire a szlovák fiúnak és Életem párjának egyszerre csillant fel a szeme: ők itten most tanítani, magyarázni fognak. Mindkettő feltette képzeletbeli professzori köpenyét és ábrázatát, majd neki álltak:
- A makréla az egy hal.
- Tengeri hal.
- Nem ettél még?
Ekkor kedvesem még bedobott egy triviális információt:
- You can smoke it.
 Kolléga szeme elkerekedett, nem akarta elhinni. 
- Komolyan?
 Nem értettük, mi olyan meglepő ezen, ám aztán lassacskán leesett és egy emberként kezdtünk nevetni.
 Igekötők nélkül bizony nehéz az élet, ugyanis amíg nekünk egyértelmű volt, hogy ezt a halat MEGfüstölik, a drága kolléga ELfüstölni értette.

Raktárházból játszótér

 Fél évvel ezelőtt ott hagytuk a farmot, miután se megbecsülést, se rendes fizetést nem kaptunk. Koppenhágába költöztünk, hogy itt próbáljunk szerencsét. Még kicsomagolni sem volt időnk, már behívtak interjúra egy munkaközvetítő céghez. Onnan pedig nagyon hamar kaptunk állást, méghozzá targoncásként egy raktárházban.
 Esti műszak, délután 3-tól este 11-ig dolgozunk, párommal egy helyen. Gondolom, nem okoz nagy meglepetést, ha elmesélem, hogy a műszakomban én vagyok az egyetlen képviselője a szebbik nemnek. Ismét csajos melót választottam!

Mivel mindenki komoly és humortalan, természetesen a munka folyamat is monoton. NEM szoktuk egymást szórakoztatni, nehogy elvonjuk a másik 100%-os figyelmét a munkavégzésről. NEM állunk rá egymás elektromos targoncájának a seggére, nehogy esetleg a kollégának nehézségei támadjanak a ki- és beszállással.

 Továbbá a scanner-eket NEM használjuk pisztolynak a formájukból kifolyólag és NEM szoktunk egymás mögé lopakodni, majd "fel a kezekkel!" kiáltással a másikra hozni a frászt. NEM használjuk sem a nagy dobozokat, sem a targoncáinkat búvóhelyként, miközben "pjú-pjú" hangokat kiadva villogtatunk a másikra, lézer fegyvert a kezünkbe gondolva. Pasikkal együtt dolgozva NEM tudok BÁRKIT BÁRMIKOR bevonni a játékba, hiszen ők aztán fegyelmezettek, és...hahaha, na jó, ezt még én sem bírtam komolyan leírni.
 Amikor felfedezzük, hogy a másik a mellettünk lévő folyosón halad, NEM vágunk idétlen grimaszokat fel-felbukkanó arcunkkal a dobozok közt ezzel könnyesre nevettetve és megállásra kényszerítve a  a másikat. Illetve, amikor egy kolléga néhány méterrel előttünk halad, egyáltalán NEM imitálunk evező mozdulatokat szabad kezünkkel, mintha ezzel rásegítenénk a 6 km/h-ás sebességre, hogy utolérjük a vetélytársat.
 Néhány dologgal természetesen itt is adnak nehézségeim. No, nem a 15 kg-os dobozok emelgetésével, az piskóta.

 Minden jármű padlózatán található egy kis pedál, amely nyomásérzékelővel van ellátva. Némelyiket könnyebb, másokat nehezebb megnyomni, így amikor sikerült egy olyat találni (lásd: lejjebb, bal oldalt), amelyet elindítva nem kellett pár percenként kényszer megállnom madár súlyomból kifolyólag - hiszen ha csak egy picit is mozdulok, a lábam már nem teljes erővel nehezedik a pedálra - azt körbe nyalogattam, mint kis korunkban a sütit, amikor nem akartuk, hogy a másik is megegye, aztán hivatalosan bejelentettem, hogy ha bárki el meri venni imádott - avagy kisajátított - járművemet, akkor én...bizony...sikítok. Ez a fenyegetés pasik közt bevált.

 A villa emelésére és leengedésére szolgáló gombok mellé van beépítve a duda, amely egy visszhangos raktárházban nagyon hangosan tud szólni. Ezt naponta párszor betalálom, álmos fejjel, félrecsúszott ujjal. A duda jótékony hatása ilyenkor felébreszt minden félig alvó targoncást, köztük engem is. Válaszul szitkozódás helyett egy vigyor kíséretében visszadudálnak.

 A képen egy keményen dolgozó munkás ember látható, természetes élőhelyén: raktár házban, az elektromos targonca tetején, összegömbölyödve.

 A cég nagy-nagy főnöke sem teljesen normális. Az egyik raktárházi gyűlésünkön megjelenve beállt közénk, hallgatva a dolgok menetét, majd elgondolkozva megszólalt: "Tudjátok, a szex-szel az a helyzet, hogy néha nagyon hamar véget ér, máskor meg akár két percig is eltarthat."
 Ezúton is szeretnék neki gratulálni és sok boldogságot kívánni a nemrégiben megült, friss házasságához (újdonsült feleségének pedig részvétemet nyilvánítani)!