Életem méze lyme-kórral küzd. Amikor a betegségére fény derült, egy hét alatt elolvasta az összes elérhető könyvet a témában, továbbá minden blogot, tanulmányt, miegyebet, hogy addig is, míg nem várnia kell, hogy fogadják a klinikán, tehessen valami hasznosat a gyógyulás érdekében. Így történt, hogy reggelente egy zacskónyi kapszulásval, pirulával, cseppekkel, miegymással kezd. Néhányat evés előtt, másokat közben kell bevenni, a maradékot utána, majd ezt napi 3-4 alkalommal megismételni. Előszónak ennyit.
Egyik hajnalban az ágy rugózni kezdett, ami azt jelentette, hogy hangosabbik felem éppen tápászkodik felfelé. Ezt a következő módon teszi: először dobálja magát egy kicsit, én minden mozdulatra a levegőbe emelkedem a partra vetett hal-effektusnak köszönhetően. Ezen túljutva minden zacskót megzörgetve, ruhákat arrébb dobálva keresi a zoknikat és a papucsát, majd amikor azok előkerültek, végre elindul az ajtó irányába, oly kecsességgel és szolidaritással, mint elefánt a porcelán boltban. Nem hogy engem, a szomszédokat, de még a holtakat is felveri, amint féltépi az ajtót, majd nagy gonddal be is húzza maga után. Tudni kell ugyanis, hogy egy rosszul szigetelt, nehezen nyitható-csukható ajtóról beszélünk, amely nyitáskor minden alkalommal olyan hangot ad, mintha kitépnék a helyéről. Érthető okokból, én is felkeltem hát, s ha már így alakult, sorba álltam a mosdó előtt. Amikor én kifelé menet, ő pedig befelé jövet összetalálkoztunk, kikerekedett szemekkel rám nézve, a következőt találta mondani:
- Nem fogod elhinni, mit csináltam!
Esetében ez jelentheti nagyon jót vagy nagyon rosszat. Egyedül a "nagyon" biztos.
- Na, mit? - kérdeztem félve.
- Lenyeltem a füldugómat!
Egy hosszú percig csak bámultunk egymásra. Nekem ráncba szaladt a homlokom, míg ennek a kivitelezésén és miértjén töprengtem, neki pillanatról-pillanatra egyre nagyobb karikára tágultak a szemei.
- He? - kérdeztem megfontoltan, összefoglalva kételyeimet.
Mint alapos faggatózásomból kiderült, imígyen vitte véghez a tettet: füldugóval alszik, s azt néha elhagyja. Ez nem újdonság, sokszor megesett, s megannyiszor elpoénkodtunk rajta, hogy nem fül-, hanem fenék dugasz, amikor az ágyon szétszóródva leltünk rá. Szegény pára úgy megszokta a kapszulák és pirulák bevételének betartását, hogy kómás félálmában a kezébe akadt füldugóra azt hitte, egyike a beszedésre váró bogyóknak, és lelkiismeretesen a szájába dobta, majd lenyelte.
Nem nevettem ki nagyon...ja de. (:
2020. január 25., szombat
2019. október 10., csütörtök
Közös álmok
Nem, nem álmodozásról beszélek, hanem konkrét álmokról. Olvastam már róla, hogy ha két ember lelkileg összekapcsolódik, akkor különös, megmagyarázhatatlan dolgok történnek, de soha nem hittem benne. Való igaz, hogy az "igazán összekapcsolódásban" sem. Az élet rácáfolt.
A mezőgazdasági egyetem utolsó évében egymásra találtunk a mostani párommal. Váratlan volt és első-látásra-elolvadok-tőled érzés. Kiült az arcunkra, na meg a naplóba is, az órai hiányzások címszó alatt, amikor egy-egy alkalommal ebéd után elcsavarogtunk a közeli erdőbe és annyira belefeledkeztünk egymás társaságába, hogy 20-25 perces késéssel jelentünk meg, talpig arcpírba öltözve. Két hosszú hónapig töltöttük együtt szabadidőnk minden egyes percét "csak barátokként", mert egyikünk sem akarta elhinni, hogy érdemes a másik szerelmére. Újabb két hónapra rá összeköltöztünk, ahogy vége lett az iskolának.
Ahogy vége lett az iskolának és átvettük a diplomát, haza indultunk, autóval, Magyarországra. A másik felemet útközben kiraktuk Csehországban, majd egy hét múlva felszedtük őt visszafele menet. Hosszú út volt, sok vezetéssel, mindössze rövid pihenőkkel. Amint megérkeztünk, egy fél napunk volt kiapkolni, másnap már dolgozni indultunk, majd hétvége következett, amikor is két barátnőm jött hozzánk, akik velünk laktak két hónapon át, mert nyári munkára érkeztek a farmra.
Ő értük egy másik városba vezettünk le, majd vissza, haza. Berendezkedtek, és ki jobbra dőlt, ki balra. Egy fél órán belül már csak hortyogások kórusát lehetett hallani.
Aznap éjjel, kimerülten a sok kocsikázástól, rémálmom volt. Kocsiban ültünk mind a négyen, épp a farmra tartottunk. Párom vezetett. Amint kis utcánkból kifordultunk a főútra, akkor derült ki, hogy elszállt a fék. Mivel az előttünk lévő lassított, mi pedig nem akartunk beleszállni, szívem szöttye elrántotta a kormányt, mire átgurultunk a szembe jövő sávba, ahol is egy kamionnal találtuk szembe magunkat. A kamion vézesen közeledett, mi pedig nem tudtunk mit tenni, lévén a mi sávunk tömve autókkal.
- STOP! STOP!
Kiáltásra ébredtem, de nem csak én, a holtak is, na meg barátosnéim a szomszéd szobából. Páromat az ágy tetején ülve leltem, még álmodott a lelkem. Félálomban átöleltem a vállát, és megnyugtatóan susogtam a fülébe:
- Semmi baj, csak álom volt. Itt biztonságban vagy. Csak egy rossz álom volt.
A hátát simogatva visszafektettem. Még mielőtt feje a párnáját érte volna, már egyenletesen szuszogott. Én is visszafeküdtem, ám az én párnámnak esélye sem volt betölteni a rászabott szerepet, mert hirtelen kipattant a szemem, és akkorát ugrottam helyből, hogy a plafont majd' átszakítottam. Ahogy az imént elaltattam, azzal a lendülettel fel is ráztam legmélyebb álmából.
- Te, mit is álmodtál?
- Jaj, szörnyű volt! - nyöszörögte - Elszállt a fékünk itt, a főúton, és egy kamion jött velünk szembe.
Másnap nem mertem kocsiba ülni.
Egy későbbi esetnél víz alatti kalandozós álmot jártam, pontosabban úsztam. Egy csapat ismeretlen kíséretében megtaláltuk Atlantisz elveszett városát, ahonnan azonban kijutni nem tudtunk. A víz alá merülve a romok közt kerestünk menekülési útvonalat. A próbálkozás ellenére senki nem járt sikerrel, ennek ellenére élveztem a búvárkodást. Egyik alkalommal, amikor levegőért jöttem a felszínre, egy ismeretlen csapattárs a bal oldalamon, a vízen lebegve átnyúlt, hogy a jobb vállamat két kézzel lenyomva egész testsúlyával rám nehezedjen. Ezen a ponton arra ébredtem, hogy alva-szadizó kedvesem az imént felvázolt pózban: a bal oldalamon ülve két kézzel tehénkedett a jobb vállamra.
Kinek kellenek ellenségek...?
A mezőgazdasági egyetem utolsó évében egymásra találtunk a mostani párommal. Váratlan volt és első-látásra-elolvadok-tőled érzés. Kiült az arcunkra, na meg a naplóba is, az órai hiányzások címszó alatt, amikor egy-egy alkalommal ebéd után elcsavarogtunk a közeli erdőbe és annyira belefeledkeztünk egymás társaságába, hogy 20-25 perces késéssel jelentünk meg, talpig arcpírba öltözve. Két hosszú hónapig töltöttük együtt szabadidőnk minden egyes percét "csak barátokként", mert egyikünk sem akarta elhinni, hogy érdemes a másik szerelmére. Újabb két hónapra rá összeköltöztünk, ahogy vége lett az iskolának.
Ahogy vége lett az iskolának és átvettük a diplomát, haza indultunk, autóval, Magyarországra. A másik felemet útközben kiraktuk Csehországban, majd egy hét múlva felszedtük őt visszafele menet. Hosszú út volt, sok vezetéssel, mindössze rövid pihenőkkel. Amint megérkeztünk, egy fél napunk volt kiapkolni, másnap már dolgozni indultunk, majd hétvége következett, amikor is két barátnőm jött hozzánk, akik velünk laktak két hónapon át, mert nyári munkára érkeztek a farmra.
Ő értük egy másik városba vezettünk le, majd vissza, haza. Berendezkedtek, és ki jobbra dőlt, ki balra. Egy fél órán belül már csak hortyogások kórusát lehetett hallani.
Aznap éjjel, kimerülten a sok kocsikázástól, rémálmom volt. Kocsiban ültünk mind a négyen, épp a farmra tartottunk. Párom vezetett. Amint kis utcánkból kifordultunk a főútra, akkor derült ki, hogy elszállt a fék. Mivel az előttünk lévő lassított, mi pedig nem akartunk beleszállni, szívem szöttye elrántotta a kormányt, mire átgurultunk a szembe jövő sávba, ahol is egy kamionnal találtuk szembe magunkat. A kamion vézesen közeledett, mi pedig nem tudtunk mit tenni, lévén a mi sávunk tömve autókkal.
- STOP! STOP!
Kiáltásra ébredtem, de nem csak én, a holtak is, na meg barátosnéim a szomszéd szobából. Páromat az ágy tetején ülve leltem, még álmodott a lelkem. Félálomban átöleltem a vállát, és megnyugtatóan susogtam a fülébe:
- Semmi baj, csak álom volt. Itt biztonságban vagy. Csak egy rossz álom volt.
A hátát simogatva visszafektettem. Még mielőtt feje a párnáját érte volna, már egyenletesen szuszogott. Én is visszafeküdtem, ám az én párnámnak esélye sem volt betölteni a rászabott szerepet, mert hirtelen kipattant a szemem, és akkorát ugrottam helyből, hogy a plafont majd' átszakítottam. Ahogy az imént elaltattam, azzal a lendülettel fel is ráztam legmélyebb álmából.
- Te, mit is álmodtál?
- Jaj, szörnyű volt! - nyöszörögte - Elszállt a fékünk itt, a főúton, és egy kamion jött velünk szembe.
Másnap nem mertem kocsiba ülni.
Egy későbbi esetnél víz alatti kalandozós álmot jártam, pontosabban úsztam. Egy csapat ismeretlen kíséretében megtaláltuk Atlantisz elveszett városát, ahonnan azonban kijutni nem tudtunk. A víz alá merülve a romok közt kerestünk menekülési útvonalat. A próbálkozás ellenére senki nem járt sikerrel, ennek ellenére élveztem a búvárkodást. Egyik alkalommal, amikor levegőért jöttem a felszínre, egy ismeretlen csapattárs a bal oldalamon, a vízen lebegve átnyúlt, hogy a jobb vállamat két kézzel lenyomva egész testsúlyával rám nehezedjen. Ezen a ponton arra ébredtem, hogy alva-szadizó kedvesem az imént felvázolt pózban: a bal oldalamon ülve két kézzel tehénkedett a jobb vállamra.
Kinek kellenek ellenségek...?
2019. augusztus 17., szombat
Makréla magyarázat
Van nekem egy perzsa származású kollégám, aki hihetetlenül rendes, kedves és tisztelettudó, egyedül az angoltudása hiányos, lukacsos.
Mútlkor az esti műszak utolsó szünetét töltöttük tíz óra nagyságában. Szlovák kollégám tortillát terített ki az asztalra és elkezdte megtölteni makréla salátával, mire a fent említett férfiú kíváncsiskodva megkérdezte mi az?
"Makréla saláta"- jött a válasz. Értetlenkedő tekintettel találta szembe magát, mire a szlovák fiúnak és Életem párjának egyszerre csillant fel a szeme: ők itten most tanítani, magyarázni fognak. Mindkettő feltette képzeletbeli professzori köpenyét és ábrázatát, majd neki álltak:
- A makréla az egy hal.
- Tengeri hal.
- Nem ettél még?
Ekkor kedvesem még bedobott egy triviális információt:
- You can smoke it.
Kolléga szeme elkerekedett, nem akarta elhinni.
- Komolyan?
Nem értettük, mi olyan meglepő ezen, ám aztán lassacskán leesett és egy emberként kezdtünk nevetni.
Igekötők nélkül bizony nehéz az élet, ugyanis amíg nekünk egyértelmű volt, hogy ezt a halat MEGfüstölik, a drága kolléga ELfüstölni értette.
Mútlkor az esti műszak utolsó szünetét töltöttük tíz óra nagyságában. Szlovák kollégám tortillát terített ki az asztalra és elkezdte megtölteni makréla salátával, mire a fent említett férfiú kíváncsiskodva megkérdezte mi az?
"Makréla saláta"- jött a válasz. Értetlenkedő tekintettel találta szembe magát, mire a szlovák fiúnak és Életem párjának egyszerre csillant fel a szeme: ők itten most tanítani, magyarázni fognak. Mindkettő feltette képzeletbeli professzori köpenyét és ábrázatát, majd neki álltak:
- A makréla az egy hal.
- Tengeri hal.
- Nem ettél még?
Ekkor kedvesem még bedobott egy triviális információt:
- You can smoke it.
Kolléga szeme elkerekedett, nem akarta elhinni.
- Komolyan?
Nem értettük, mi olyan meglepő ezen, ám aztán lassacskán leesett és egy emberként kezdtünk nevetni.
Igekötők nélkül bizony nehéz az élet, ugyanis amíg nekünk egyértelmű volt, hogy ezt a halat MEGfüstölik, a drága kolléga ELfüstölni értette.
2019. július 28., vasárnap
Raktárházból játszótér
Fél évvel ezelőtt ott hagytuk a farmot, miután se megbecsülést, se rendes fizetést nem kaptunk. Koppenhágába költöztünk, hogy itt próbáljunk szerencsét. Még kicsomagolni sem volt időnk, már behívtak interjúra egy munkaközvetítő céghez. Onnan pedig nagyon hamar kaptunk állást, méghozzá targoncásként egy raktárházban.
Esti műszak, délután 3-tól este 11-ig dolgozunk, párommal egy helyen. Gondolom, nem okoz nagy meglepetést, ha elmesélem, hogy a műszakomban én vagyok az egyetlen képviselője a szebbik nemnek. Ismét csajos melót választottam!
Mivel mindenki komoly és humortalan, természetesen a munka folyamat is monoton. NEM szoktuk egymást szórakoztatni, nehogy elvonjuk a másik 100%-os figyelmét a munkavégzésről. NEM állunk rá egymás elektromos targoncájának a seggére, nehogy esetleg a kollégának nehézségei támadjanak a ki- és beszállással.
Továbbá a scanner-eket NEM használjuk pisztolynak a formájukból kifolyólag és NEM szoktunk egymás mögé lopakodni, majd "fel a kezekkel!" kiáltással a másikra hozni a frászt. NEM használjuk sem a nagy dobozokat, sem a targoncáinkat búvóhelyként, miközben "pjú-pjú" hangokat kiadva villogtatunk a másikra, lézer fegyvert a kezünkbe gondolva. Pasikkal együtt dolgozva NEM tudok BÁRKIT BÁRMIKOR bevonni a játékba, hiszen ők aztán fegyelmezettek, és...hahaha, na jó, ezt még én sem bírtam komolyan leírni.
Amikor felfedezzük, hogy a másik a mellettünk lévő folyosón halad, NEM vágunk idétlen grimaszokat fel-felbukkanó arcunkkal a dobozok közt ezzel könnyesre nevettetve és megállásra kényszerítve a a másikat. Illetve, amikor egy kolléga néhány méterrel előttünk halad, egyáltalán NEM imitálunk evező mozdulatokat szabad kezünkkel, mintha ezzel rásegítenénk a 6 km/h-ás sebességre, hogy utolérjük a vetélytársat.
Néhány dologgal természetesen itt is adnak nehézségeim. No, nem a 15 kg-os dobozok emelgetésével, az piskóta.
Minden jármű padlózatán található egy kis pedál, amely nyomásérzékelővel van ellátva. Némelyiket könnyebb, másokat nehezebb megnyomni, így amikor sikerült egy olyat találni (lásd: lejjebb, bal oldalt), amelyet elindítva nem kellett pár percenként kényszer megállnom madár súlyomból kifolyólag - hiszen ha csak egy picit is mozdulok, a lábam már nem teljes erővel nehezedik a pedálra - azt körbe nyalogattam, mint kis korunkban a sütit, amikor nem akartuk, hogy a másik is megegye, aztán hivatalosan bejelentettem, hogy ha bárki el meri venni imádott - avagy kisajátított - járművemet, akkor én...bizony...sikítok. Ez a fenyegetés pasik közt bevált.
A villa emelésére és leengedésére szolgáló gombok mellé van beépítve a duda, amely egy visszhangos raktárházban nagyon hangosan tud szólni. Ezt naponta párszor betalálom, álmos fejjel, félrecsúszott ujjal. A duda jótékony hatása ilyenkor felébreszt minden félig alvó targoncást, köztük engem is. Válaszul szitkozódás helyett egy vigyor kíséretében visszadudálnak.
A képen egy keményen dolgozó munkás ember látható, természetes élőhelyén: raktár házban, az elektromos targonca tetején, összegömbölyödve.
A cég nagy-nagy főnöke sem teljesen normális. Az egyik raktárházi gyűlésünkön megjelenve beállt közénk, hallgatva a dolgok menetét, majd elgondolkozva megszólalt: "Tudjátok, a szex-szel az a helyzet, hogy néha nagyon hamar véget ér, máskor meg akár két percig is eltarthat."
Ezúton is szeretnék neki gratulálni és sok boldogságot kívánni a nemrégiben megült, friss házasságához (újdonsült feleségének pedig részvétemet nyilvánítani)!
Esti műszak, délután 3-tól este 11-ig dolgozunk, párommal egy helyen. Gondolom, nem okoz nagy meglepetést, ha elmesélem, hogy a műszakomban én vagyok az egyetlen képviselője a szebbik nemnek. Ismét csajos melót választottam!
Mivel mindenki komoly és humortalan, természetesen a munka folyamat is monoton. NEM szoktuk egymást szórakoztatni, nehogy elvonjuk a másik 100%-os figyelmét a munkavégzésről. NEM állunk rá egymás elektromos targoncájának a seggére, nehogy esetleg a kollégának nehézségei támadjanak a ki- és beszállással.
Továbbá a scanner-eket NEM használjuk pisztolynak a formájukból kifolyólag és NEM szoktunk egymás mögé lopakodni, majd "fel a kezekkel!" kiáltással a másikra hozni a frászt. NEM használjuk sem a nagy dobozokat, sem a targoncáinkat búvóhelyként, miközben "pjú-pjú" hangokat kiadva villogtatunk a másikra, lézer fegyvert a kezünkbe gondolva. Pasikkal együtt dolgozva NEM tudok BÁRKIT BÁRMIKOR bevonni a játékba, hiszen ők aztán fegyelmezettek, és...hahaha, na jó, ezt még én sem bírtam komolyan leírni.
Amikor felfedezzük, hogy a másik a mellettünk lévő folyosón halad, NEM vágunk idétlen grimaszokat fel-felbukkanó arcunkkal a dobozok közt ezzel könnyesre nevettetve és megállásra kényszerítve a a másikat. Illetve, amikor egy kolléga néhány méterrel előttünk halad, egyáltalán NEM imitálunk evező mozdulatokat szabad kezünkkel, mintha ezzel rásegítenénk a 6 km/h-ás sebességre, hogy utolérjük a vetélytársat.
Néhány dologgal természetesen itt is adnak nehézségeim. No, nem a 15 kg-os dobozok emelgetésével, az piskóta.
Minden jármű padlózatán található egy kis pedál, amely nyomásérzékelővel van ellátva. Némelyiket könnyebb, másokat nehezebb megnyomni, így amikor sikerült egy olyat találni (lásd: lejjebb, bal oldalt), amelyet elindítva nem kellett pár percenként kényszer megállnom madár súlyomból kifolyólag - hiszen ha csak egy picit is mozdulok, a lábam már nem teljes erővel nehezedik a pedálra - azt körbe nyalogattam, mint kis korunkban a sütit, amikor nem akartuk, hogy a másik is megegye, aztán hivatalosan bejelentettem, hogy ha bárki el meri venni imádott - avagy kisajátított - járművemet, akkor én...bizony...sikítok. Ez a fenyegetés pasik közt bevált.
A villa emelésére és leengedésére szolgáló gombok mellé van beépítve a duda, amely egy visszhangos raktárházban nagyon hangosan tud szólni. Ezt naponta párszor betalálom, álmos fejjel, félrecsúszott ujjal. A duda jótékony hatása ilyenkor felébreszt minden félig alvó targoncást, köztük engem is. Válaszul szitkozódás helyett egy vigyor kíséretében visszadudálnak.
A képen egy keményen dolgozó munkás ember látható, természetes élőhelyén: raktár házban, az elektromos targonca tetején, összegömbölyödve.
A cég nagy-nagy főnöke sem teljesen normális. Az egyik raktárházi gyűlésünkön megjelenve beállt közénk, hallgatva a dolgok menetét, majd elgondolkozva megszólalt: "Tudjátok, a szex-szel az a helyzet, hogy néha nagyon hamar véget ér, máskor meg akár két percig is eltarthat."
Ezúton is szeretnék neki gratulálni és sok boldogságot kívánni a nemrégiben megült, friss házasságához (újdonsült feleségének pedig részvétemet nyilvánítani)!
2019. július 19., péntek
Öregszem
A huszonnegyedik szülinapom még nem az az évszám, ami földhöz vágna, avagy eret vágatna velem, ám az öregedésemnek két felejthetetlen jele is van: a párom és a testvérem. Előbbi a nagy nap reggelén kaján vigyorral ébresztett és a következőket merte szólani:
- Jó reggelt, nagymama! Milyen szép napunk van! Jó hírem is akad ám! Találtam egy csodaszép öregek otthonát! - s azzal a lendülettel kirepült a takarója alól, fenekén a talpam nyomával. Röppályája a szoba átellenes sarkában ért véget, s bár vinnyogását szerettem volna keservesnek hinni, valójában nem fájó ülepe, hanem kárörvendése váltotta ki belőle. Már épp átfordultam volna a másik oldalamra, amikor is drága "kis" öcsém toppant (pontosabban robbant) a szobába, arcán ugyancsak kaján vigyor, ám kétszer szélesebb, majd önelégülten közölte:
- Boldog születésnapot! Idén járókeretet kapsz ajándékba!
- Azzal foglak agyon verni. - morogtam az orrom alatt, majd megpróbáltam kikászálódtam, ám az összegabalyodott takaróm galádul ellenállt, így egy vergődő cserebogár látványát nyújthattam, tesókám arckifejezése legalább is ezt engedte sejtetni. Végül mellém toppant, a kezét nyújtotta segítségül és megkérdezte:
- Segítsek, mama? Na, jöjjön mama! Csak óvatosan, mama!
Párom, aki mellesleg egy hónappal fiatalabb csak nálam (tehát hamarosan követhet is az öregek otthonába), mindezt az ajtó félfát támasztva nézte végig és jól szórakozott gyötrelmeimen.
Amikor végül méltóságomat teljese elveszítve, mégis büszkeséget színlelve kibújtam a lefejthetetlen paplanom alól, fenyegető panda-mintás pizsamám mögül ripakodtam az önfeledten vigyorgó-kacagó ifjakra:
- Na, megálljatok csak, büdös kölykök!
- Jó reggelt, nagymama! Milyen szép napunk van! Jó hírem is akad ám! Találtam egy csodaszép öregek otthonát! - s azzal a lendülettel kirepült a takarója alól, fenekén a talpam nyomával. Röppályája a szoba átellenes sarkában ért véget, s bár vinnyogását szerettem volna keservesnek hinni, valójában nem fájó ülepe, hanem kárörvendése váltotta ki belőle. Már épp átfordultam volna a másik oldalamra, amikor is drága "kis" öcsém toppant (pontosabban robbant) a szobába, arcán ugyancsak kaján vigyor, ám kétszer szélesebb, majd önelégülten közölte:
- Boldog születésnapot! Idén járókeretet kapsz ajándékba!
- Azzal foglak agyon verni. - morogtam az orrom alatt, majd megpróbáltam kikászálódtam, ám az összegabalyodott takaróm galádul ellenállt, így egy vergődő cserebogár látványát nyújthattam, tesókám arckifejezése legalább is ezt engedte sejtetni. Végül mellém toppant, a kezét nyújtotta segítségül és megkérdezte:
- Segítsek, mama? Na, jöjjön mama! Csak óvatosan, mama!
Párom, aki mellesleg egy hónappal fiatalabb csak nálam (tehát hamarosan követhet is az öregek otthonába), mindezt az ajtó félfát támasztva nézte végig és jól szórakozott gyötrelmeimen.
Amikor végül méltóságomat teljese elveszítve, mégis büszkeséget színlelve kibújtam a lefejthetetlen paplanom alól, fenyegető panda-mintás pizsamám mögül ripakodtam az önfeledten vigyorgó-kacagó ifjakra:
- Na, megálljatok csak, büdös kölykök!
2019. július 11., csütörtök
Berounka - kenu túra
Tökéletes nyaralás a tökéletes férfival.
Szívem csücskével mindketten természetkedvelő, örökmozgó kis majmok lévén megbeszéltük, hogy nyaralásainkat, kiruccanásainkat izgalmas helyeken töltjük, mert bár irtó jól mutat fészbúkkon és instagramon a csillogó-villogó, kacsalábon forgó öt csillagos hotel képe, egy nap alatt ráunnánk. Ennek tudatában életem értelme lefoglalt egy kenut, letöltött egy alkalmazást, amely a teljes folyó térképét mutatja, beleértve a kempingeket, várakat és romokat, illetve a vízeséseket, azon belül is azokat, amelyeken le lehet csurogni, kiemelve azokat, melyeken nem szabad. Én már abban elfáradtam, hogy néztem őt a szervezésben-tervezésben, úgyhogy megegyeztünk: lehet ő a túravezető, én majd csak feldobom a hálózsákomat a csomagok tetejére és gyönyörködöm a tájban. Így is lett.
A tökéletes 3 napnak nevezném a kirándulást, hiszen minden benne volt, ami a boldogsághoz kell. Kis korom óta a kedvenc közlekedési járművem a vonat. Van benne valami, ahogy végig siklik a síneken és közben zötyög, ringat; ahogy a hatalmas ablakokon kibámulva mindent lehet látni a mellettünk suhanó tájból; még a nagynak tűnő, kényelmes ülések is nyugalmat árasztanak. Szívem párjának szülő városából 4 óra vonat út vitt le a folyóhoz, amely alatt minden ideg szálam kisimult, annak ellenére is, hogy az első vonatot lekéstük, majd az összes többi után IS futottunk.
A kenuzás nem indult olyan könnyedén, mint gondoltuk. Habár én jártas vagyok a vízen, köszönhetően 3 év kajakozásnak meg egy fél év evezésnek, még így is lehetetlen egymagam egyenesen tartani a csónakot, ha a másik résztvevő ellenkező irányba lapátol. Így történt, hogy fél órán át forogtunk, mint a ringlispíl -mert bármilyen tanácsot adtam, mind süket fülekre talált-, de életem pozitívabbik fele ezt is sikerként élte meg, mivel így is haladtunk. Na persze, az áramlat nem válogat: még a szerencsétleneket is sodorja magával.
Mivel az első napot a kormányzás felfedezésével töltöttük(te ő) és 12 km-t tettünk meg, a maradék 50km a következő két napra maradt.
A folyó élővilága csodálatos: ennyi szitakötőt még életemben nem láttam! Gólya és szürke gém is keresztezte utunkat, nem beszélve a hamis-hódokról, ugyanis eleinte meg voltunk győződve, hogy hód úszott keresztbe a folyón előttünk. Amikor már sokadjára láttunk egy szőrcsomót kibukkanni, közelebb merészkedtünk. Még ekkor sem voltunk biztosak benne, így hód vadászatot rendeztünk - puska helyett kamerával. Sajnálatomra a hódnak hitt, kutya nagyságú állat végül pézsma patkánynak bizonyult. Egy alkalommal, amint egy vízesésen...nos, estünk le és szélvész gyorsasággal félig belerohantunk egy benyúló fába, egy ott lapuló pézsmapatkányt felzavartunk, ő pedig bosszúból kis híján szívrohamot okozott, ahogy a vízbe pottyant alig centiméterekre tőlem. Akkor éppen tigrisnek láttam, habár valójában csak egy nagyobb macska vagy egy közepes termetű kutya méreteivel rendelkezett.
A táj teljesen elvarázsolt: a víz felszínére törő, fehér virágba borult hínárokba sellőket, sziréneket láttam bele és mesét mondtam magunknak, hogy vidámabban teljen a sok-sok kilométernyi lapátolás.
Esténként a hálózsákban fekve a békák énekét hallgattuk és ha kimerészkedtem éjjel a sátorból, szentjánosbogarak adtak fényt a fák alatt. Nyárson sütöttünk, útközben néha megálltunk és ha akadt fogadó a közeli faluban, ott ebédeltünk. Egyebek között energia szeleteken tengődtünk, pillangókat fotóztunk, békákat kergettünk, lábat áztattunk a folyó hűs vízében.
Szinte fájt hazatérni, habár a vonatozás ismét elringatott. Ezek után megbeszéltük, következő célállomás: Olaszország, via ferrata!
Szívem csücskével mindketten természetkedvelő, örökmozgó kis majmok lévén megbeszéltük, hogy nyaralásainkat, kiruccanásainkat izgalmas helyeken töltjük, mert bár irtó jól mutat fészbúkkon és instagramon a csillogó-villogó, kacsalábon forgó öt csillagos hotel képe, egy nap alatt ráunnánk. Ennek tudatában életem értelme lefoglalt egy kenut, letöltött egy alkalmazást, amely a teljes folyó térképét mutatja, beleértve a kempingeket, várakat és romokat, illetve a vízeséseket, azon belül is azokat, amelyeken le lehet csurogni, kiemelve azokat, melyeken nem szabad. Én már abban elfáradtam, hogy néztem őt a szervezésben-tervezésben, úgyhogy megegyeztünk: lehet ő a túravezető, én majd csak feldobom a hálózsákomat a csomagok tetejére és gyönyörködöm a tájban. Így is lett.
A tökéletes 3 napnak nevezném a kirándulást, hiszen minden benne volt, ami a boldogsághoz kell. Kis korom óta a kedvenc közlekedési járművem a vonat. Van benne valami, ahogy végig siklik a síneken és közben zötyög, ringat; ahogy a hatalmas ablakokon kibámulva mindent lehet látni a mellettünk suhanó tájból; még a nagynak tűnő, kényelmes ülések is nyugalmat árasztanak. Szívem párjának szülő városából 4 óra vonat út vitt le a folyóhoz, amely alatt minden ideg szálam kisimult, annak ellenére is, hogy az első vonatot lekéstük, majd az összes többi után IS futottunk.
A kenuzás nem indult olyan könnyedén, mint gondoltuk. Habár én jártas vagyok a vízen, köszönhetően 3 év kajakozásnak meg egy fél év evezésnek, még így is lehetetlen egymagam egyenesen tartani a csónakot, ha a másik résztvevő ellenkező irányba lapátol. Így történt, hogy fél órán át forogtunk, mint a ringlispíl -mert bármilyen tanácsot adtam, mind süket fülekre talált-, de életem pozitívabbik fele ezt is sikerként élte meg, mivel így is haladtunk. Na persze, az áramlat nem válogat: még a szerencsétleneket is sodorja magával.
Mivel az első napot a kormányzás felfedezésével töltöttük(te ő) és 12 km-t tettünk meg, a maradék 50km a következő két napra maradt.
A folyó élővilága csodálatos: ennyi szitakötőt még életemben nem láttam! Gólya és szürke gém is keresztezte utunkat, nem beszélve a hamis-hódokról, ugyanis eleinte meg voltunk győződve, hogy hód úszott keresztbe a folyón előttünk. Amikor már sokadjára láttunk egy szőrcsomót kibukkanni, közelebb merészkedtünk. Még ekkor sem voltunk biztosak benne, így hód vadászatot rendeztünk - puska helyett kamerával. Sajnálatomra a hódnak hitt, kutya nagyságú állat végül pézsma patkánynak bizonyult. Egy alkalommal, amint egy vízesésen...nos, estünk le és szélvész gyorsasággal félig belerohantunk egy benyúló fába, egy ott lapuló pézsmapatkányt felzavartunk, ő pedig bosszúból kis híján szívrohamot okozott, ahogy a vízbe pottyant alig centiméterekre tőlem. Akkor éppen tigrisnek láttam, habár valójában csak egy nagyobb macska vagy egy közepes termetű kutya méreteivel rendelkezett.
A táj teljesen elvarázsolt: a víz felszínére törő, fehér virágba borult hínárokba sellőket, sziréneket láttam bele és mesét mondtam magunknak, hogy vidámabban teljen a sok-sok kilométernyi lapátolás.
Esténként a hálózsákban fekve a békák énekét hallgattuk és ha kimerészkedtem éjjel a sátorból, szentjánosbogarak adtak fényt a fák alatt. Nyárson sütöttünk, útközben néha megálltunk és ha akadt fogadó a közeli faluban, ott ebédeltünk. Egyebek között energia szeleteken tengődtünk, pillangókat fotóztunk, békákat kergettünk, lábat áztattunk a folyó hűs vízében.
Szinte fájt hazatérni, habár a vonatozás ismét elringatott. Ezek után megbeszéltük, következő célállomás: Olaszország, via ferrata!
2019. február 24., vasárnap
Csirke-ragozás
Édesanyámék a nyáron látogatóba jöttek a párjával, egyben ez volt az első alkalom, hogy találkoztak a másik felemmel, aki Csehországból való és legalább olyan jó humora van, mint Anyukámnak. Ez lett a szerencséje....
Étteremben ülve az étlap tartalmát fordítottam le magyarra az ősöknek, mire szívem csücske kihallotta az általa már ismert "csirke" szót, s örömében elismételte. Vele szemben ülő nemzőm tükrözte az imént felcsillanó szempár lelkesedését, ő is megörült, s a nyelvi nehézségek ellenére kommunikálni kezdett: kézzel-lábbal mutogatva elmagyarázta, hogy a fiatal csirke az a "kis csibe" -azóta párom kedveskedésből így hív - és rám mutogatott. Habár remekül haladt, azért a biztonság kedvéért lefordítottam. Bólintás jelezte, hogy üzenet felfogva. Ezután jött csak a neheze, ugyanis amikor az öreg csirke magyarázatára került sok, Anyukám a "vén tyúk" jelzőt találta használni, mire kis híján belefulladtam az italomba. Egy percbe is beletellett, mire légzésem helyre állt,s két röhögőgörcs között le tudtam fordítani, mit találtam olyan viccesnek. Ezután életem értelmén volt a sor, hogy feldöntse a székét nevettében. Édesanyám pedig büszkén konstatálta, milyen remek tanárnéni-alapanyag.
Amikor párom haza utazott velem Magyarországra, megpróbáltam rábeszélni, hogy mutassa már meg Anyukának, igenis emlékszik valamire a legutóbbi találkozásukról. Nem akarta megtenni, nehogy rossz benyomást keltsen leendő anyósában. Párszor felhoztam a témát, ám mindannyiszor negatív eredménnyel. Ahogy a ház előtt álltunk, még egyszer, utoljára megpróbálkoztam:
- Ugyan, ne legyél nyuszi! Anyunak iszonyú jó humorérzéke van. Értékelni fogja a tréfát!
- Nem, nem. Nem csinálok magamból hülyét Anyukád előtt. Jó benyomást akarok kelteni.
- Hagyd el! Tudja, hogy nem vagy normális. - legyintettem.
Lesújtó pillantása világossá tette, hogy bár ő velem jött vakációzni, általam olyannyira szeretett humorérzéke Dániában maradt. Egy sóhajjal belenyugodtam.
Felballagtunk a lépcsőn, Anyu ajtót nyitott, én oldalba böktem a páromat, aki egy pillanatig habozott, majd megadta magát, szája fültől-fülig szaladt, s mint rég nem látott barátot, ölelésre tárt karral, csodaszép magyar kiejtéssel köszöntötte Anyukámat:
- Szia, vén tyúk!
Étteremben ülve az étlap tartalmát fordítottam le magyarra az ősöknek, mire szívem csücske kihallotta az általa már ismert "csirke" szót, s örömében elismételte. Vele szemben ülő nemzőm tükrözte az imént felcsillanó szempár lelkesedését, ő is megörült, s a nyelvi nehézségek ellenére kommunikálni kezdett: kézzel-lábbal mutogatva elmagyarázta, hogy a fiatal csirke az a "kis csibe" -azóta párom kedveskedésből így hív - és rám mutogatott. Habár remekül haladt, azért a biztonság kedvéért lefordítottam. Bólintás jelezte, hogy üzenet felfogva. Ezután jött csak a neheze, ugyanis amikor az öreg csirke magyarázatára került sok, Anyukám a "vén tyúk" jelzőt találta használni, mire kis híján belefulladtam az italomba. Egy percbe is beletellett, mire légzésem helyre állt,s két röhögőgörcs között le tudtam fordítani, mit találtam olyan viccesnek. Ezután életem értelmén volt a sor, hogy feldöntse a székét nevettében. Édesanyám pedig büszkén konstatálta, milyen remek tanárnéni-alapanyag.
Amikor párom haza utazott velem Magyarországra, megpróbáltam rábeszélni, hogy mutassa már meg Anyukának, igenis emlékszik valamire a legutóbbi találkozásukról. Nem akarta megtenni, nehogy rossz benyomást keltsen leendő anyósában. Párszor felhoztam a témát, ám mindannyiszor negatív eredménnyel. Ahogy a ház előtt álltunk, még egyszer, utoljára megpróbálkoztam:
- Ugyan, ne legyél nyuszi! Anyunak iszonyú jó humorérzéke van. Értékelni fogja a tréfát!
- Nem, nem. Nem csinálok magamból hülyét Anyukád előtt. Jó benyomást akarok kelteni.
- Hagyd el! Tudja, hogy nem vagy normális. - legyintettem.
Lesújtó pillantása világossá tette, hogy bár ő velem jött vakációzni, általam olyannyira szeretett humorérzéke Dániában maradt. Egy sóhajjal belenyugodtam.
Felballagtunk a lépcsőn, Anyu ajtót nyitott, én oldalba böktem a páromat, aki egy pillanatig habozott, majd megadta magát, szája fültől-fülig szaladt, s mint rég nem látott barátot, ölelésre tárt karral, csodaszép magyar kiejtéssel köszöntötte Anyukámat:
- Szia, vén tyúk!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)