Mit tettem?!

 Aki ismer, az tudja, hogy rajongok a könyvekért, mi több, könyves boltba beszabadulva kifejezetten ártalmas vagyok...leginkább a pénztárcámra. Utóbb azonban a sűrű munkabeosztás miatt alig maradt időm olvasni - legnagyobb sajnálatomra. Szívem csücske, életem megédesítője állandóan új ötletekkel áll elő, nemrég mutatott nekem egy oldalt, ahonnan hangoskönyveket tölthetek le. A weboldalt megnyitva halk sikkantgatásokkal adtam a világ tudtára, mennyire izgatott lettem az új felfedezéstől, hogy immár munka közben is van esélyem érdekes írók szavait hallgatni, akár fantasztikus, kalandos regények formájában, akár tudományosabb hangvételű elbeszélésekben. Eme nagyszerű lehetőségek tárháza a mézes-mustáros csirke elkészítései procedúrájának kellős közepén bukkant fel, amely ebéd-kezdemény így egy pillanat alatt a feledés homályába merült, legalább is a részemről. Mivelhogy aznapra én lettem szakács szerepbe osztva, az én feladatom volt figyelemmel kísérni a csirkemell égési...akarom mondani, sülési folyamatát. Kedvesem (velem ellentétben) ezt nem feledte, s bár lélegzet visszafojtva, teljes mellbedobással belemerültem a weboldal nyújtotta lehetőségek feltérképezésébe, ő mégis megpróbált eltántorítani. Eleinte szép szavakkal, gyengéd oldalba böködéssel próbálta tudtomra adni feledékenységemet, majd a dolog elfajult...
 Egy perc gyengéd noszogatás után a következő szituáció állt fent a nappalinkban:
 A kanapén fekvő laptopom lerántás-közeli állapotba került, amint egyik kezemmel belé, a másikkal a háttámlába kapaszkodva próbáltam visszahúzni magamat. Eközben a hátam mögött álló kedves, ott fogott, ahol ért; egyik kezével a combomat, később a lábszáramat, a másikkal a derekamat markolva igyekezett minél távolabb húzni a metaforikus fekete lyuktól, amely magába szippantani látszott.
- Neee! Hadd töltsem le azt az egyet! - kérleltem nyüszítve.
- Figyelj a kajára, asszony, mert mindjárt odaég!
- De még azt az egyet szeretném letölteni!
- Tizenöttel ezelőtt is ezt mondtad, irány a konyhába!
- De neeee! - vinnyogtam, mintha az életem múlna rajta.
- Te jó ég, mit tettem?! - sóhajtotta színpadiasan, ám az én előadásom drámaiságát nem tudta iberelni. 
 Ebben a pillanatban lépett be a nappaliba a két nálam szállásoló barátnőm, akik tudni akarták a fába szorult férget megszégyenítő sikoltások okát, forrását. Amint megláttak minket, mi megláttuk őket. Egy pillanatig egymásra meredtünk, majd bölcsen sarkon fordultak és nem kérdeztek semmit.
Duzzogva bár, de visszaálltam a tűzhely mellé, bevégezni háziasszonyi teendőimet, amint életem méze lecsukta a laptopomat és tüntetőleg ráült. 

Tinder-thunder

Azt hittem, csak a társkeresőkön léteznek ekkora barmok. Mekkorát tévedtem!
Némi nógatás hatására megismerkedtem az online társkereső világával.
Eleinte reményeket fűztem hozzá.
Aztán felhúztam magamat rajta.
Végül egy cinikus barátnő és egy csomag csipsz társaságában könnyesre nevettem magamat.
 Csak feltételezni tudom, hogy a nagy számok törvénye alapján dolgoznak a fiúk, akik pár perc beszélgetés után bekérdeznek, hogy ha eljön értem kocsival, elmehetnénk-e valami csendes helyre (gondolom, zavarja a zaj, amelyet anyukája kelt a konyhában, miközben a vacsorát főzi neki). Őszintén, srácok; működött ez valaha is? *Pár törlése*
 Akadt olyan is, aki a "sziahogyvagy" után megérdeklődte, unatkozom-e (mert hogy vele beszélgetek haha), mert ő most épp ráér és átjönne szívesen, persze csak ha jó a wifi, mert UTÁNA megnézhetnénk a Walking dead új évadját. Szegény, ezt benézte. Nem rajongok a Walking dead-ért. *Pár törlése*
 A harmadik alany komoly házasulási szándékkal írt rám, kétoldalas esszéjében összefoglalva mindazon értékeket, amelyeket egy nőben keres. Eszerint a hölgy tudjon főzni, mosni, szeresse a gyerekeit (nevelni), s egy hosszú nap után kiszolgálni a munkában megfáradt ház urát. Sok szerencsét kívántam neki a tökélestes házvezetőnő megtalálásához. *Pár törlése*
 A következő megint kocsikázni akart elvinni az éjszaka közepén, illetve természetbarát lévén felajánlott egy jó kis éjjeli erdőtúrát. *Pár törlése* *Sóhaj*
 A telefonom sem bírta elviselni ezt a töménytelen hülyeség-folyamot, bemondta az unalmast, így végül is kimozdultam, hátha elfelejthetem ezeket a szájber szájhősöket kis időre, ugyanis naivan hittem, hogy a való életben, a villanypásztor mellől felállva nincs az az ember, aki ennyire pofátlan...
 A telefon boltban az ott dolgozó, kopaszodó, kétgyerekes családapa odacsúsztatta a névjegyét, s rám kacsintott, hogy hívjam bármikor, szívesen kocsikázik velem egyet, jó nagy az üléstér az autójában (nyilván, a gyerekek miatt kell is a hely). Elvettem a kis papírt és kifelé menet színpadias, íves mozdulattal hajítottam a kukába A műsor neki szólt, remélem vette az adást.
 Néhány olyan kérdésre, melyet nem hittem, hogy egynél több barom fel fog tenni, már rutin válaszokat alakítottam ki. Íme néhány:
- Te szűz vagy?
- Nem, ikrek.

- Akarod, hogy átmenjek most?
- Köszi, de vagyunk itthon épp elegen.

- Meghívhatlak valamire?
- Egy teát elfogadok.
- Én valami erősebbre gondoltam...
- Mint Fekete Laci?

Miután lebeszéltük a találkozót, kicsivel később elkezdi kéretni magát:
- Nem vagyok benne biztos, hogy ráérek, még meglátom. Ha úgy alakul, majd írok.
- Azt hittem, ebben a felállásban én leszek a lány...

 Akadt egy-két normálisabb is a beszélgető partnerek között, de az arányokat tekintve ők fehér hollónak számítottak a normálatlanok tömegében. 
*Alkalmazás törlése*

Kresz - második felvonás

 A koleszos élet szépségeit élvezve nem sok mesélni valóm akadt az utóbbi hónapokban. Ezen élvezetek közé tartozik az, amikor rányitnak az emberre zuhanyzás közben vagy amikor három szobából három különböző zene szól, s a papír vastagság falakon át egyfajta különös keverékét hallhattam a rap, a techno és a pop zenének; amikor a szintén kartonpapírból épült első emeleti folyosón valaki végigmegy és becsuk egy ajtót, mindezt egy mamut csorda vonulásának kecses hanghatásaival és egy ágyúdörrenés finomságával. A bejárati ajtó mellett lakván mindezt 5.1-es hanghatásokkal élvezhettem. Sok különböző ember, megannyi különböző napi ritmussal rendelkezve, bezsúfolva egy ilyen folyosóra, ezt jelentette: a csodás zenekompozíciót általában éjfél-hajnal egy tájban halkították el, az első mamut vándorlás pedig fél hat körül megkezdődött. Márpedig kialvatlanul nem állunk, akarom mondani ülünk neki blogot írni!
 Most, hogy kipuffogtam magamat, elmesélem, mi is történt azon a bizonyos kresz vizsgán.
 Régóta érett a fejemben a gondolat, novemberre ért meg az elhatározás: én bizony megszerzem a motoros jogsit! Végig ültem szépen az egyhetes tanfolyamot, megvettem a könyvet, lámpalázasodtam már idejekorán. Jött az első bosszúság -mert ugyan miért menne bármi is zökkenőmentesen? - vizsgaidőpontot csak két hónappal később tudnak adni. Mivel akkortájt kezdődött újból az iskola, eltoltuk még egy hónappal. Meglett az időpont, megszerveztem az utazást, oldogattam a teszteket, bújtam a könyvet, eljött végre a vizsga napja. A villamoson ülve kis híján leszédültem a székről, olyan szívdobogásom támadt, egyébként nem izgultam túl a dolgot, ahogy az esetemben általánosan lenni szokott...
 A vizsgáztató kedvetlenül morgott az orra alatt, miközben egyesével behívott minket és megkért, foglaljunk helyet. Kisvártatva kiderült, a mai napon mi vagyunk az ötödik csoport, akiket haza küldtek, ugyanis az előző esti hóeséstől leállt a rendszer, nincs internet -legalábbis mi ezt a magyarázatot kaptuk. Hirtelen nem tudtam, sírjak vagy nevessek? Három centi hó leesése ellehetetleníti a Nemzeti Közlekedési Hatóság munkáját. Ellenben az első emeleti panellakásunkban kitűnően működik. Hmm.
 Természetesen nem a vizsgabiztos hibája volt, ám ő már az ötödik bosszankodó embercsoport hörgéseit hallgatta végig aznap, megértettem, hogy tele lett a cipője. Meg is jegyezte, hogy köszöni szépen, édesanyja jól van, a mai nap után egész biztos, hogy sokáig fog élni, azzal utunkra bocsájtott. Úgy elkámpicsorodott, hogy emberi kötelességemnek éreztem pár jó szót szólni hozzá, hiszen a szakik ügyködése-bénázása távolról sem az ő lelkén szárad. Odamentem hát beszélgetni, s 5 perc után, amikor már mosolyt láttam játszani a szája szélén, ott mertem hagyni, remélvén, mégsem megy Dunának elkeseredésében.
 Következő hétfőre kaptam új időpontot, ugyanarra a címre, s ahogy megérkeztem, ugyanaz a vizsgabiztos fogadott, immár rutinosan, rugalmasan végezve munkáját. Leültem az egyes géphez és izzadó ujjbegyekkel nyomogattam végig a tesztet. Némelyik mondatot eléggé megdolgoztatta az agytekervényeimet, ugyanis akadt, hogy még a kérdést sem értettem, ennek megfelelően egyik kezemet a szemem elé téve vakon választottam a megoldások közül a másikkal. Ha már úgyis mindegy volt, legalább legyen szórakoztató. A teszt végén el sem akartam hinni, hogy mindössze 5 hibapontom lett. Fültől-fülig érő vigyorral ültem a helyemen és türelmesen vártam, hogy magához intsen a vizsgabiztos, aki monoton hangon ismételgette:
- Jöjjön aláírni! Viszont látásra! Jöjjön aláírni...
 Kimentem szignót biggyeszetni a papírra. Ahogy megismert, rám vigyorgott, a monitorra nézett, majd ismét rám, összecsapta két tenyerét és örömében így szólt:
- Jaj, hát a motoros kislány! Gratulálok! Aztán vigyázzon ám magára, Diácska!
 Egy barátomnak elmesélve ezt a reakciót váltotta ki belőle:
- Betojás! Te bárhova méz, Téged mindenhol szeretnek!

Ne nevess!

 Mióta hazajöttem, a fogszabályzós doktornőt gyakrabban látogatom, mint a két nagyanyámat együtt véve, mivel célul tűztük ki, hogy decemberig rendbe tesszük a fogaimat. A királyi többes alatt azt értem, hogy míg ő a szaktudását adja hozzá, én minimális vinnyogással igyekszem elviselni a szűnni nemakaró fájdalmat; egyszóval mindketten megtesszük, ami tőlünk telik. Fogacskáim gyökerei makacsul ragaszkodnak a helyükhöz, így nagyobb erőket voltunk kénytelenek bevetni az elmozdításuk érdekében: a szájsebész doktor úr beültetett két "minicsavarnak" feltüntetett kínzóeszközt, amelyek közreműködésével elméletileg majdan a gyökerek engedelmesen vándorolnak a doktornő által kijelölt helyükre. 
 Elérkezett a félelmetes operáció napja. Díszkíséretemmel az oldalamon, halálra vált fejjel, mártíroktól eltanult mimikával vonultam a rendelőbe. Akkor még nem sejtettem, hogy a rövidke műtét legszörnyűbb része az injekciós tűvel való szurkálás lesz, amellyel lezsibbasztották a pofázmányomat, vele az orromat is, majd a váróba küldtek néhány percre, amíg az érzéstelenítő kifejti hatását. Ez alatt az idő alatt olyan jókat mulattunk zsibbadó félben lévő számon-arcomon-orromon, hogy mire visszahívtak, nevetve ültem a székbe. A pár perces operáció végén hazaindultunk. Közben lassacskán megszűnt az érzéstelenítő hatása, a jókedvem is ezzel egyenes arányban zuhant alább. Vigasz-jégkrémért kiáltottam, kis kitérővel a boltba meg is kaptam, az autóban már azzal jegeltem egyre fájóbb arcfeleimet. Hazaérve berobbantam az ajtón és feltúrtam a legerősebb fájdalomcsillapítót, melyet direkt műtét utáni fájdalmak orvoslására fejlesztettek ki. 
 Eltelt némi idő, a jégkrém is megfogyatkozott, ám a képem továbbra is dagadt, lüktetett, s minden mozdulatra, szóra, falatra belehasított a fájdalom, olyan erővel, hogy könnyek gyűltek a szememben. 
 A kanapéról felállva elindultam ágy iránt, ám előtte még sejpítve elmondtam édesanyámnak a doki felé tett bosszú fogadalmamat: 
- A nagy műtétnél én bizony megeszek előtte legalább 3 nagy gerezd fokhagymát!
- Van fokhagyma nyomónk, úgy rágnod sem kell, az most úgy sem menne. Vagy akár fokhagyma krémet is nyomhatsz a szádba, azt csak nyelni kell- mondta anyu egyre szélesebb mosollyal, ekkor tekintetünk találkozott és minden próbálkozásom ellenére mégis mosolyra húzódott a szám, amitől a fájdalom belé nyilallt. Ő ezt igazán nem akarta, s ilyképpen próbálta elrejteni mosolyát: takaróját állig húzta, így mikor visszafordultam, csak egy nevető szempárt a csücskeit markoló tíz ujjacskát és a rázkódó lepelt láttam, mire még jobban nevetnem kellett. Kézzel próbáltam visszahúzni arcomat a helyére, ami elég komikus látványt nyújthatott, mert szülém ezután egész fejét a takaró alá rejtette, nehogy átragadjon rám a nevetés, a szokásos módon. természetesen ez megtörtént. Képtelen voltam megállni a mosolygást, azonban fájdalmamban könnyem csordult. Ekkor eszembe ötlött a mondás, amely tökéletesen jellemezte helyzetemet: "...ha a hülyeség fájna..." Nos igen, fájt. 

Egy pesti lány a földeken

 Ahogy a lakótársakkal, úgy a főnökökkel is szerencsém van. Ezúttal is egy jó humorérzékkel megáldott példányt fogtam ki, születtek is hát jó beszólások, amelyeket most megosztok.
 Alig vártam a traktormunkák kezdetét, mivel eddig csak elvétve akadt esélyem, hogy vezessek, tűkön ültem, hogy végre ezen tapasztalattal is gazdagodhassak. Kimentünk a mezőre, ő megmutatta, hogy mit hogyan kell csinálni, melyik sebesség, mennyi gázt adunk, mikor kell felemelni, illetve letenni a tárcsát, majd két forduló után kitúrtam a vezető ülésből, ő pedig készségesen helyet foglalt mellettem. Eleinte javítgatott, hogy merre és hogyan menjek. Majd ezek egyre ritkábbá váltak. Egy óra múlva pedig kiszállt mellőlem és hagyta, hogy egyedül megcsináljak két hektárt, majd kicsivel odébb még másfelet. Ezek végeztével olyan büszkének éreztem magamat, mintha én találtam volna fel a spanyol viaszt. Jó főnökként nem hagyhatta, hogy elszálljak magamtól, így megjegyezte:
- Nem készítesz fényképet erről a tábláról? Csak hogy mindenki láthassa: itt járt egy pesti lány, oszt jól széttúrta a földet!
 Egy borús, szürke, igazán őszi napon elindultunk trágyázni a földeket. Traktorunk után kötve a pótkocsi, annak a végén a trágyaszóró. A szóráshoz azonban először meg kellett tölteni a pótkocsit, ezt markológép segítségével vitték véghez. Míg a gépben ülő fickó az utánfutóra pakolta az anyagot, a főnök úr felmászott és vasvillával igyekezett egyenletessé tenni a már meglévő felületet. Ezzel végezvén visszaült mellém, letörölte homlokáról az izzadságot, mielőtt fülig érő vigyorral imigyen szólt:
- De szar egy meló ez!

"A muzsika hangja"

 Magyarországi gyakorlatomat a tuba hangjának köszönhetően találtam meg, átvitt és szó szerinti értelemben is. Édesanyám kollégája egy bandában fúj a főnökömmel, így sikerült kapcsolatot teremteni vele, hogy a gyakorlat felől érdeklődjek. Aztán jött a leköltözés. A GPS el is hozott az utcába, amelyet kerestem, ám a házszám nem stimmelt. Letettem a kocsit az út szélén és járkálni kezdtem, ám a technika műholddal vezérelt csodája továbbra sem vitt el célállomásomig. Épp töprengeni kezdtem, hogy mitévő legyek, amikor meghallottam a régen hallott basszust, és elindultam a hang irányába. Utóbb kiderült, hogy nem is nehéz itt eltévedni, trükkösen van kialakítva az utca. Szerencsére a gyakorló szobából kihallatszódik annyira a zene, hogy könnyűszerrel megtaláltam a házhoz vezető utat. Amikor ezt elmeséltem zenekedvelő főnökömnek, nagyot mosolygott rajta és büszkén kihúzta magát, mondván "ugye, milyen jó, hogy leültem gyakorolni?"

Visongó trió

 Vasárnap reggel ágyba kértem a reggelit, ám mire az megérkezett, a telefonon csüngtem. Mivel hívásaimat szeretem diszkréten lebonyolítani, átvonultam a másik szobába, s szokásosan fel-alá járkálva trécseltem egy lengyel barátnőmmel. Ő akadozva beszél angolul, én ugyanilyen sután válaszolgatok lengyelül. Mivel rég nem láttuk egymást, mindketten izgatottan beszélgettünk, így esett, hogy három nő három különböző szobában visongott: én az egyikben, barátosném egy  1500 km-rel odébb lévőben, édesanyám pedig a konyhában, büszkén mesélgetve, hogy pici lánya lengyelül trécsel. 
Utólag is a szomszédok szíves elnézését kérem - kivéve azt az egyet, aki napra és órára való tekintet nélkül izzítja be a fúróját... most komolyan, vasárnap reggel hajnali 10 órakor?! :D