Egy csokorral tavaly nyárról

 Nyáron a farmon sürgés-forgás van, hatalmas munkálatok zajlanak, emberek jönnek-mennek, történetek születnek, azok számára, akik figyelnek. Én mindenre odafigyelek - amire nem kellene, és fordítva, természetesen. Így születhetett meg ez a csokorra való marhaság az elmúlt nyár munkálataiból.
 Kezdem egy tavalyi telefonhívással, amelynek fültanúja lehettem. Előre vetíteném, hogy az időszakosan a farmon dolgozó vietnámi munkások nagyon szorgalmasak, kedvesek, emberileg semmi gond nincs velük, egyetlen hibájuk, hogy angolul egyáltalán nem beszélnek, dánul elméletben igen, gyakorlatban nemigen. Nem szépítem: alig makognak valamit dánul, s még a törzsgyökeres dánok sem mindig értik meg őket, ez vica-versa. Ezt tisztázva akkor térjünk is a lényegre. Dán főnökömet hívta a lengyel főnök, s kérdőre vonta:
- Miért szedik a vietnámiak a salátát a földünkről?
- Én engedtem meg nekik. - húzta ki magát - Azt mondtam, vigyen annyit, amennyire csak szüksége van. Talán baj?
- Ez nem baj. A gond ott van, hogy most szedi le nagyjából a SZÁZADIK DARABOT!
Az imént kidüllesztett mellkas beesett, amúgy is hiperaktív főnököm arcára az egészségesebbnél sötétebb árnyalatú pír költözött, s ezzel én kuncogva pát intettem.

 Ha már a tavaly nyárnál tartunk, abban a nagy élményben volt részem, hogy viszonylag sokszor bízták rám a traktorvezetés feladatát. Ez egyrészt azért volt megtisztelő számomra, mert két új gép is érkezett a farmra, amelyeket játszi könnyedséggel el tudtam vezetni, nem úgy, mint a régebbi masinákat, amelyeknél bizony megesett, hogy egy-egy pedált csak úgy tudtam lenyomni, hogyha két lábamat rátéve, fenekemet a székemből felemelve rájuk álltam. A sebváltó kezelése is könnyebbnek bizonyult, mert nem kellett két kézzel megragadva törzsből elfordulni, hogy hátramenetbe tegyem, elég volt egy kéz, a vállam sem ugrott ki a helyéből. A másik nem kevésbé élvezetes dolog az emberek arcának tanulmányozása volt. Amikor ugyanis egy jó pár kilométerre lévő mezőre kellett elvinnem a gépezetet, vezethettem az autók között, rendes forgalomban. Mifelénk járva az ember egyre-másra traktorokba botlik az utakon, így tehát nem is a jármű jelenléte, annál inkább a sofőr személye adott okot az elhűlésre. A velem szembejövő autósok arcáról leolvastam, mit gondolnak, abból kikövetkeztettem mit láthatnak: Egy 15-16 évesnek tűnő lányka vezet egy batár traktort, fülig érő szájjal, általában a jármű mögé kötött csatolmánnyal. Mivel bennem lakik a kisördög, olyankor ezt megspékeltem azzal, hogy feltettem a fejhallgatómat és vidáman énekelgettem is vele. A modern szerkezetek belülről egy rakétakilövő állomásra emlékeztetnek, azonban az irányítás annyira egyszerű, hogy csak a kormányt kellett forgatnom. Ennek ellenére kedvenc főnököm az első utamra úgy engedett el, hogy miután segített teletankolni a monstrumot, keresztet vetett előttem és közölte: menjek Isten hírével.
 Ezeknek a hiper-szuper járgányoknak egy másik nagy előnye, hogy a kormány bal oldalán található univerzális karocska végén van egy pöcök, amit ha előre fele tolok, a traktor előre indul, ha pedig hátra, a jármű követi, anélkül, hogy hozzáérnék a sebváltóhoz. Voltak napok, amikor reggel beültem a modern technika csodájába és a fizikai munka mellett bizonyos időközönként vele is dolgoznom kellett, így érthető, hogy megszoktam az irányítást. Ez egészen addig nem is jelentett problémát, amíg tartott a nap. Ám amint véget ért a munkaidő és főnököm legféltettebb kincsét hazafurikáztam, garázsba parkoltam, bizony át kellett szállnom a hétköznapi irányítással rendelkező kiskocsimba. Az autót rükvercbe tettem, egy ásítás, lassan hátragurultam, még egy ásítás, a kormány bal oldalához nyúlva a megszokott mozdulattal előrepöccintettem a kar végét, hogy megindulhassak előre, ám amint a gázra léptem, hirtelen abbamaradt az ásítási ingerem, szemeim kinyíltak, ugyanis sikeresen bekapcsolva az indexet hátragurultam még vagy két métert, mielőtt a fékre léptem volna. Ezek után lejjebb süllyedtem a vezető ülésben és fülig pirulva reménykedtem, hogy senki sem látta kis malőrömet.

 Helyszín: salátaföld, éppen ültetés zajlik, avagy zajlana, ám a traktor hátuljára erősített masinát megpakoltuk palántákkal teli dobozokkal, s mint azt tudjuk, sok lúd disznót győz. Kedvenc főnököm bárhogyan is forgolódott a géppel, nem tudta beigazítani középre, mert az eleje minduntalan felemelkedett, a ráerősített óriáslapát ellenére is. Ekkor ültető társam gondolt egyet és a lapátra nehezedett, egészen pontosan beleült. Zömök ember, van rajta sok izom, sok más is, akad hát súlya, ám még ez sem bizonyult elégnek a hátsó tömeg ellensúlyozására. Ekkor én, mint a cég hasznos része szintén felkapaszkodtam a megtermett férfiú mellé, s elszántan néztem a jármű belsejében ügyeskedő főnökömre, jelezvén: mehetünk! Az ő arckifejezése azonban kissé letörte lelkesedésemet, ugyanis amint meglátta mind a 45 kilóm segítő szándékát, a térdét csapkodva kezdett hahotázni, nem különben mellettem terpeszkedő kollégám. A reakció kiváltotta arcom enyhébb felfúvódását, ám akármekkorára is nőtt tőle a fejem, sajnos még ez sem bizonyult elégnek a traktor kilengésének csillapítására.

 Egy szép nyári reggelen két ásítás közepette körbeköszöngettem velem együtt érkező kollégáimnak. Van ott egy velem egykorú, nagydarab, csupaszív, mosolygós fiú, akit a termete miatt simán csak Misu-nak hívunk, ami lengyelül a "Mackó" megfelelője. Ugyanezen szimpla okból kifolyólag ő engem úgy szólít "Mawe" ami olyasmit jelent: kicsi, picúr. Ezen a hétköznapi reggelen tehát a teljesen szokásos módon köszöntöttük egymást, amit főnököm felesége meghallott és úgy sejtem, meglepetésében félbehagyott egy ásítást, aztán elnevette magát és megjegyezte, milyen családiasak lettünk.

 Főnököm feleségével jó baráti viszonyt alakítottunk ki, néha pletykálkodunk, együtt nevetgélünk, s egy idő óta már béjbinek szólítjuk egymást. Egyszóval, a női erő összetart! Egy nehéz nap felén túl járhattunk, rebarbarát szüreteltünk a fiúkkal, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelző láttán rögtön felderültem, imént említett barátném hívott. A hirtelen jött lelkesedétől eltelve nagy boldogan szóltam bele a telefonba: "Hello béjbi!" 
 Egy pillanatnyi zavart csend után főnököm mély orgánumán jött a válasz: "Hello, Diana!" 
Én pedig szégyenemben megpróbáltam olyan mélyre süllyedni a föld alá, amilyen mélyre csak lehetséges.

Szabályszegő - avagy Anyának mindig igaza van

 Ezt a mondatot már biztos sokan hallották, hogy Anyánk mindig igaza van. Én magam sokszor a szemébe is mondtam, néha megadóan, máskor bosszúsan, volt hogy nevetve, ráhagyósan. Mostanra a szava szentírássá lett, csak néha kérdőjelezem meg, hiszen mégis csak én vagyok a "taknyos kölök", aki időnként gyenge próbálkozást tesz a saját igaza bebizonyítására, ám ezt is már csak hivatalból teszem.
 Kiskorában az emberbe belenevelik, hogy ne futkározzon késsel a kezében és azt lehetőleg ne is tegye zsebre, mozgó járművön kapaszkodjon, az ételt egy helyben ülve egye meg, és így tovább. Mindezen szabályok megszegésére lettem kényszerítve, amint betettem a lábamat a nagybetűs életbe és mindannyiszor pórul jártam. Érdekes, hogy megannyi alkalommal Anyukám jutott eszembe és az aranymondat, mely szerint igaza volt. Ilyen eset volt például, amikor egy szombat délután hulla fáradtan ültettünk, főnököm elindult a traktorral, az irányt figyelte, én pedig az út szélén álló utánfutóról a mögé kötött csatolmányra igyekeztem átugrani. Első ízben majdnem leestem, egy véletlennek köszönhetően mégis megkapaszkodtam és beljebb rántottam magamat. Hogy az ültetőgépnek melyik kilógó fém részébe vertem a lábamat, azt nem tudtam megfigyelni, mert a hirtelenjében a fejem körül táncoló csillagok elvakították a látásomat. Már estére a tenyeremnél nagyobb hatalmas lila folt alakult ki a combomon, amelyre ha éjszaka ráfordultam, nyüszítve keltem fel és csak annyit suttogtam az éjszakába "Anyának igaza lett, ki tudta?"
 Egy másik alkalommal rám parancsoltak, hogy mindig hordjak magamnál kést, mert bármikor szükségem lehet rá. A főnök példáját követve a zsebembe csúsztattam. Nem telt bele sok idő, zsebkendőt kezdtem keresni a fent említett tartórészben és hát, nem egyből beleakadtam az agresszív zseblakóba? Mielőtt erős nőhöz (nem) méltóan elájultam volna a kiserkent vér látványától, a megtalált zsebkendők egyikét az ujjam köré csavarva feltettem a kérdést: "Anya, miért nem hallgattam rád?"
 Bármennyi idős is az ember, bármerre is járjon, háta mögött (gondolván) hatalmas élettapasztalatokkal, valahogy Anya mindig egy kicsivel bölcsebb és mindig neki van igaza! 

Afrikai meló

 A szállodába érkezés utáni túra végeztével 9-10 fős csapatokra lettünk szétosztva és meg kell mondjam, nem lazsáltunk. Az egyik vezetőnktől kölcsön kaptunk teheneket, egy hónap erejéig, nekik istállót építettünk, és az ügyeletes "tehén csapat" minden nap felment a közeli hegy tetejére, amely egy jó 30-40 perces sétát jelentett, porzó meredek ösvényen, majd banán levelekkel és banánfákkal megrakodva tért vissza, azokkal táplálták instant házi kedvenceinket, reggelente és esténként pedig fejés-idő volt, ezt kézzel végeztük, ami igencsak üdítően hatott a dániai gépiesített fejés után.

 A csapatok 3 naponta cserélték helyeiket, a tehenekkel foglalkozókra és a konyhafelelősökre állandó szükség volt, ám a többiek változatos feladatokat kaptak, úgymint üvegház megépítése, később ennek gondozása, különböző helybéli farmok látogatása, banánfa ültetése, kávéfa (szerintem bokor, de hivatalosan fa) metszése, a közeli nagyváros, Arusha piacának meglátogatása, továbbá olyan dolgok, amelyekre most nem emlékszem, csak a blogbejegyzés befejezése után fognak beugrani.

 

 A farmlátogatások egyikének egy olyan helyen jártunk amelynek láttán kis híján elsírtam magamat a gyönyörűségtől. Hegy lábánál fekvő, hihetetlenül zöld tájat tessék elképzelni, 200 hektáron tehenekkel, a farm körül kis, régi vendégházikókkal és pajtákkal, a főépület maga borostyánnal benőve, mellette bokrok, virágok tarkállanak, kis ösvényt alkotva abba a kertbe, melyben korábban álmomban jártam már, ám a valóságban még varázslatosabbnak hatott. Mindezt a teret pedig benépesítette 27 egész darab kutya. A dán származású farmerrel nem nagyon, húgával annál inkább összebarátkoztam, nagyokat mosolyogva beszélgettünk. Mindössze 3 napot töltöttünk ott, a hely mégis úgy a szívembe ette magát, hogy amikor a túrát szervező tanár úr értünk jött, csak erőszak árán sikerült betuszkolniuk a kocsiba, az utat duzzogva, szívfájdalommal küzdve tettem meg, vissza a hotelba, orrom alatt morogva valamit az emberrablásról, ám senki nem figyelt átmeneti morcomra. 

A következő látogatás alkalmával egy valódi helybéli családnál szálltunk meg, napközben velük dolgoztunk, esténként beszélgettünk, egyszer még tábortüzet is gyújtottak, eleinte azt hittük, a hangulat végett, ám később kiderült, hogy a másnapi komposzt-gyártási procedúrához volt szükségünk a hamura. A komposztról szólva, az itteni munkába beletartozott a kapálás és ásás 32 fokban, dombtetőn, s akinek ez nem volt ínyére, a domb aljába lerakott kupacból hordhatta fel a kiásott mélyedésekbe való komposztot, erre lehetősége nyílt talicska segítségével, avagy edénnyel a fején egyensúlyozva véghez vinni. Utóbbihoz banánlevélből készült sapkácskát is kaptunk, így nem okozott akkora kárt a trágyával és egyéb szerves hulladékkal megpakolt ósdi fém lavór... azt az egy srácot kivéve, aki túlvállalta magát, ám a lavór tartalma nap végére túl nehéznek bizonyult a kitikkadt férfiúnak, minek következtében ráborult a talajt termékennyé tevő szagos massza, amint azt a feje fölé emelte. Ezt leszámítva senkinek nem volt kudarcélménye, nem éreztették velünk, hogy nem jól végezzük a munkánkat vagy hogy túl lassan dolgoznánk. A család nagyon kedves volt velünk, a Mama főztjéből nem lehetett eleget enni, távozáskor körbecsókolgattuk a háziasszonyt, nem kímélve a ház urát sem, aki foghíjasan is azt a fajta jóleső mosolyt villantotta ránk, melyet nem lehet nem viszonozni. A fiúkat és lányokat is megölelgettük, megköszönve az egész estés sztorizgatást, zenélést, bohóckodást.

 A banánfa ültetése a dombtetőn nehéznek, izzasztónak bizonyult, ám a kemény munka után este kellemes meglepetésként ért az a mondat, mely az egyik dán csapattársnőnk száját hagyta el, miszerint: "Ha munkáról van szó, egy magyar két dánt ér". Ezen egészen meghatódtunk, ám megelőzvén érzelmeink eluralkodását, kártyapartiba kezdtünk, ahol aztán fennhangon szidtuk egymás hozzátartozóit, eleinte csak a szűk, majd a tágabb családi kört, végül elátkoztuk egymás felmenőit, 150 évre visszamenőleg. 

(a képen látható az árulás melegágyát képező, és barátságokat szétzúzó kártyaest, valahol a hangulat csúcspontjában, s mindennek a tetejébe még ádázul el is vakítottam a társaságot a fényképezőm vakujával)

"Tömény romantika, imádlak Afrika!"

 A koppenhágai reptéren éjszakázás, majd 12 órás repülőút elteltével nagyon álmosnak kellett volna lennem. Az is voltam, eleinte. Ám ahogy leszálltunk a gépről, hirtelenjében felébredtem, s tágra nyílt szemekkel nézegettem körbe, ezt máshogyan nem is lehet. A vízumhoz való sorban állás és ablaktól-ablakig vándorlás nagyjából 2 órát vett igénybe, mely fárasztó és idegőrlő út végén a tanár úr bérelt busszal és kocsival várta az osztályt. A csomagokat feldobálták a járművek tetejére, majd egy pányvával körbekötözték, mire elmormoltam egy halk imát annak érdekében, hogy lehetőleg ne hulljanak szét félúton. Az egyik csomagot így is majdnem elvesztettük, még Koppenhágába menet, amikor is Tökfej barátommal elosztottuk, hogy fejenként 3 csomagra kell figyelnünk, neki pasi lévén ebből legalább egyet el kellett felejtenie, pontosabban fent kellett felejtenie... a vonaton. Míg én a fejemet vertem a falba, ő jobbnak látta intézkedni, és az állomás egyik munkatársával feltelefonáltatta a mozdonyvezetőt, így 20 perc után visszakaptuk a táskát. Mondanom sem kell, hogy egész úton szívtam a vérét az incidens miatt, amit ő férfias sértettséggel fogadott.

 Elindult az autó, amelynek az első ülésén helyet foglalva pupillám a háromszorosára tágulhatott, és az ablaküvegre tapadva próbáltam magamba szívni mindent, amit az esti sötétségben csak lehetett. Pálmafák sziluettje, pusztaságok, hegyek körvonalai a messzeségben és az az elmondhatatlan életérzés, amelyet csak utazóként lehet megérteni.

 A lányokat az első emeleten, háromszobás ágyakban szállásolták el. Mire végre megtaláltam a számomra kijelölt szobát, az egyszemélyes ágyat már elfoglalta valaki, így maradtam a kétszemélyesben, egy másik leányzóval együtt, ami elviekben nem is lett volna gond, ám hamar kiderült, hogy az ifjú hippi növendék nem sűrűn zuhanyzik (magyarul retkes volt az összes végtagja), ráadásul meztelenül szeretett aludni, az éjszaka leple alatt végtagjait rendületlenül az arcomba, oldalamba, lábamba vágva. A harmadik napon ezért hát leszedtem a matracot az ágyfelemről és felköltöztem a második emeletre, ahol a fiúk voltak elszállásolva, két darab 9 személyes szobában. Nagy dérrel megérkeztem, matracomat ledobtam egy kétszemélyes ágy mellé, majd két kikerekedett szempártól kísérten elrendeztem magamon a paplanomat. Berendezkedésem alatt nem mertek kérdezni, ám öt perc elteltével már javában kártyáztunk, és cseppet sem bánták, hogy ott alszom, mivel egy-két nap múlva további lányok is beköltöztek a kedveseikhez, kitúrva azok ágytársait. 

 Az első napon hosszú túrára mentünk, méghozzá egy közel 90 fokba emelkedő hegyet másztunk meg, hogy aztán a másik oldalán lévő faluban egy helyi családnál ebédeljünk, az ebéd végeztével pedig koszosan, kifáradva, jóllakva, vigyorogva táncoltunk vendéglátóink körében.

 A hegyről a kilátás hihetetlenül gyönyörű volt és meglepően színes. csakúgy, mint a faluban vagy a városban sétálva is. Igaz, hogy nagy szegénység uralkodik, és az is, hogy a nőknek be kell magukat bugyolálni, de legalább a térdet-vállat elfedő ruhát viselni, mindezek ellenére sokkal dekoratívabbaknak látszanak, mint azok az európai magukat-mutogató lányok.  
Összességében az első benyomás a mosolygó gyerekekről, az irigylésre méltó csípőringásokról, a nyugodt hangulatról nagyon kellemes és szívet melengető volt.

Majdnem-malária

 Egy hónapnyi nyár a télben felbecsülhetetlen, ezzel a fajta tapasztalatszerzéssel egybe kötve pedig végképp elnyerte az életem legjobb januárjának és februárjának járó összes érmet, oklevelet és különdíjat is. Mindezt bátran állítom, annak ellenére, hogy kimenetelem előtt a korábban hiperaktívnak titulált főnököm napokat táncolt át az idegszálaimon, éjjelekbe nyúlóan dolgoztatott minket, illetve a hazajövetelem napján reggel rossz közérzettel ébredtem, délre pedig már be is lázasodtam. A repülő elindultával kicsordult az első könnycsepp, amelyet 50%-ban a szomorúságnak, másik 50%-ban pedig az erősödő rosszullétnek tulajdonítottam. Ez utóbbi nem sokkal később zokogássá fokozódott, mely kitartott az út felén át, mígnem az egyik utaskísérő kerített nekem egy lórúgás-szerű gyógyszert, amiből két darabot kellett bevennem és kiütött három órára. Ebben a három csodálatos, eszméletlen órában szünetelt a vészjósló érzés, mi szerint nem fogom megélni a landolást. Reggelre visszatért. Az amszterdami reptéren kóvályogtam közel 3 órát a következő gép indulásáig, közben megteáztunk, búcsúzkodtunk, Tökfej barátom atyáskodott felettem, újabb gyógyszeradag, irány Koppenhága, onnan vonatra szálltunk, hogy aztán másfél óra múlva átszállhassunk, s mikor végre-valahára hazatámolyogtunk, lakótársam azzal a hihetetlen ötlettel állt elém, hogy hívjam fel az orvost. Mivel fent állt a malária gyanúja, nagylelkűen megkíméltem őt a szokásos "utálom a kórházat, majd én tudom, mi gyógyít meg" hosszan kidolgozott szövegeimtől, és beleegyeztem, hogy másnap felhívom, mielőtt ájulás-szerűen elaludtam volna.
 Másnap körbetelefonáltam a helyi kórházat, amely mint kiderült, megszűnt működni, így felhívtam a legközelebbi nagyváros kórházát, ahol bő félórányi ide-odakapcsolgatás után egy nővérke végre kinyögte, hogy a doktor úr, aki vérvizsgálatot végez (malária-gyanúval) majd csak 4 után jön be dolgozni, addig is igyak sok vizet. Akkor azt gondoltam, hogy ez elég vérszegény javaslat egy nővértől, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a vízivás mágikus hatását, szóval a délután hátralévő részében vedeltem. Útközben megpróbáltam a háziorvost is felhívni, de az már nem rendelt, a rögzítője pedig csak dánul karattyolt, úgyhogy letettem. Akkor a lakótársam hazajött és volt kedves bevinni a kórházba, ahol aztán személyesen is végigjárhattam a fentiekben említett ide-odakapcsolás útvonalát, mígnem adtak egy telefonszámot a sürgősségi recepcióján, hogy hívjam fel azt a bizonyos doktor urat, aki - most figyelj! - 3 szobával mellettem helyezkedett el, ugyanazon a folyosón. Utasított, hogy most rögtön fussak oda, különben majd csak fél hét után tud fogadni. Nem futottam, lázas lévén, de így is odaértem a nem egész 10 méterre álló ajtó elé, ahol a nővérke gyorsan megszúrta az ujjamat és lenyomott egy székre, mondván "maradj!". Jó házi kedvenchez méltón szót fogadtam. Tíz perc sem telt el, a doktor úr (a szemben lévő szobából) a nevemet kiáltotta, majd úgy nézett rám, mint aki baromi sokat tett a gyógyulásom érdekében. Gondoltam, megizzasztom egy kicsit.
 Ehhez tudni kell, hogy előző dán egészségügyi tapasztalataim gondolatától kiver a víz. Legelső alkalommal doktornál járván interneten kereste ki a tüneteim alapján vajh' mi lehet a bajom,a végén elküldött CT-re, hogy azonnal nézessem meg a fejemet, mert ő teljesen biztos benne, hogy nekem daganatom van. az "azonnal" két hét múlva következett be, addig meg a kezemet tördeltem. Ezúton megnyugtatok mindenkit, hogy nincs agydaganatom. Egy másik alkalommal szintén bepötyögték a tüneteimet, majd a friss diplomás doki bácsi olyan orbitálisan nagy buta tanácsot adott, hogy akkor és ott elhatároztam: mostantól magam gipszelem a törött végtagjaimat, mert ha ez itt így megy, akkor bizony én is vagyok olyan jó orvos gugli barátom segítségével, mint bárki más.
 Nos, ezek fényében összeszedtem minden bátorságomat, és amikor az idősödő doktor úr rám mosolygott, hogy "nem vagy maláriás" akkor feltettem a legpimaszabb kérdést, amit csak ember tehet ilyen kórházi ellátások tükrében:
- Akkor mégis mi bajom?
 A doktor úr leizzadt. Arcáról lehervadt a mosoly. Hosszasan torkot köszörült, hátrafordulván a számítógépe monitorát leste, amelyen még a negatív lelet volt látható, így hiába is remélte a megváltó segítséget a villódzó képről, az nem jött. Remény vesztve visszafordult felém, idegességét leplezni igyekezvén nagy levegőt vett, hogy azzal is időt húzzon. Ennek végeztével úgy nézett ki, mint egy pukkadásig fújt lufi, végül ki kellett engednie, méghozzá szavak társaságában.
- A malária egy bakteriális betegség, ezért csináltuk a vértesztet. Mivel nem mutatott semmi ilyesmit, valószínűleg vírust kaptál, vagy mit tudom én, egyébként is sokan várnak még rajtad kívül odakint, igen komoly problémákkal.
- Értem. És mégis mit tanácsol, - kötöttem az ebet a karóhoz - mit tegyek láz ellen, rendetlenkedő hasammal, étvágytalansággal, köhögőrohamokkal és orrfújással küzdve?
- Feküdj meleg takaró alá és igyál sok vizet! - adta ki az utasítást vörösödő fejjel.
 Megköszöntem az udvariasságát, törődését és egy betegecske félmosollyal kisétáltam, egyenesen a rám várókhoz.
- Na? - kérdezték a fiúk sürgetőleg.
- Be sem kellett volna jönnöm. A nővérke telefonon át már megmondta: igyak sok vizet.
 Habár a téli-nyári kalandom ilyképpen végződött, sok-sok jó történet keletkezett afrikai vizitem során, úgyhogy ígérem, a következő történet már azokról fog szólni!

Kiálltam magamért

 Nemrég történt, hogy nézeteltérés keveredett köztem és a mindig pörgő, hiperaktív dán főnököm között, mivel egész nyáron egyértelműen engem tettek meg főnöknek, illetve én játszottam az összekötő szerepét is a főnök és a rám bízott kis csapat között. Ezt az apró információt viszont csak velem közölte, a többiekkel valahogy elfelejtette megosztani, így természetesen folyamatos akadályokba-akadékoskodásba ütköztem, hogy ugyan már miért kéne rám hallgatniuk. Én voltam az, aki szünetben evés helyett visszavitte a telepakolt traktort a farmra, majd lecserélte a teli dobozokat üresre; aki mindig utoljára maradt, feltakarított, a papírokat rendezte, aki lényegében mindenhez értett és mindenért felelősséget vállalt, ám kalóz-szakállas feljebbvalóm szerint "semmi speciális nem volt a feladatkörömben", illetve én csak "bemeséltem magamnak, hogy engem ő túlstresszelne, túlérzékeny vagyok és amúgy is szerda van". Ezen meggyőző érvek hallatán a másik főnököm, akit egyébként őrangyalomként tartok számon, csak némán figyelt a sarokban, s egyre feljebb kúszott a szemöldöke, mivel már ismerte a történetet, s látta, amit látott, hogy igenis én vezettem a rám bízott kis csapatot. Sérelmeim tehát nyitott fülek helyett kifogások egész sorára találtak. Nem bírom elviselni az igazságtalanságot és a kamuzást, erre valószínűleg a körülöttem ülők is rádöbbenhettek, amikor a fejem vörösödni kezdett a hallottak alapján, így a glória alatt szárny rebbent a sarokban és gyorsan véget vetettek a gyűlésnek, azzal a mondattal lezárva az egészet, hogy remélik, ezek után magunk közti kommunikációval el tudjuk intézni az ilyesfajta nehézségeket. 
 Másnap meg is adatott az alkalom az elrendezésre. Amikor munkába mentünk, három különböző napi rendelést kellett csomagolni, három különféle zacskóba. A kis csoportnak reggel megmondtam, hogy a következő heti rendelést is meg kell csinálnunk, ám ennél többet nem. Nekik ez csak valamiféle "vicces infó" lehetett, s feleslegesnek titulálva elengedték a fülük mellett. Kivételesen nem rágtam a szájukba, hogy melyik csomagot melyik raklapra pakolják, így a háromféle rendelés úgy összekeveredett, hogy még egy óránkba tellett szétválogatni, ezzel megkétszerezve a munkaidőt. Amikor teljes volt a káosz, egy percig a sarokból néztem a művemet, már-már egy elégedett mosolyt is megeresztettem, ám ehelyett a kinti rakodó szalagot szerelő főnökhöz lépdeltem, hogy elégtételt vegyek az előző napi megaláztatásért. Elmondtam neki mi a helyzet, hogy nem csak a rendeléseket kell továbbadnom, mert ha nem rágom bele az emberek szájába, hogy merre hány méter, akkor bizony ez történik. Miután kidühöngte magát, megkérdeztem, hogy szeretné-e, ha továbbra is ugyanúgy figyelmet fordítanék ezekre a dolgokra, mint annak előtte, mert ha nem, akkor elég sok hasonló baleset fog még történni a közeljövőben. Rábólintott. Már pedig ha ezt szeretné - néztem a szeme közé - akkor menjen be és közölje mindenkivel, hogy én vagyok a kisfőnök/csapatvezető, vagy hívja aminek csak akarja. 
 Az első szünetünkben bejött, felfújt arca egy durcás óvodáséra ütött, miközben én kihúztam magamat a székemen, és durcásan, karba font kézzel így szólt:
- Rendben, akkor figyelem... Diána a csapatvezető.
 A korábban háttérbe szorított elégedett mosoly a fülemig ért, az ez utáni morgásokat meg sem hallottam az elismerés örömsikongatásától a fejemben..

Iskolalátogatás

 Szeptember elején hazalátogattam egy hétre, ez volt a vakációm, előzetes megegyezés alapján, mivel idekint  nyáron van főszezon a farmon, így akkor több szükségük van rám, ráadásul az is őszi kiruccanásom mellett szólt, hogy ha a hőmérséklet 25 fok fölé megy, én már haldoklom, látványosan szenvedek, papot hívok, szóval csak a szokásos női hisztérikát produkálom. A nyaralás kellemesre sikeredett, sok időt tölthettem anyukámmal, szinte minden estére találtunk magunknak programot, s emellett még barátokkal is találkozgattam, jól éreztem magamat. Egy gyönyörű szeptember eleji napra találkozót beszéltem meg egy régen látott barátnőmmel, egyben volt osztálytársnőmmel, akivel tervbe vettük, hogy most aztán végre meglátogatjuk a középiskolánkat, vele az összes tanárt, nincs kegyelem!
 Buszra szálltam, átutaztam Csepelre, ahol is az iskola előtt találkoztunk, örömködtünk kicsit, hogy újra láthatjuk egymást, megállapítottuk, hogy veszettül hiányoztunk egymásnak, majd behatoltunk az épületbe. Ennél a pontnál némileg izgalom lett úrrá rajtunk, ugyanis régről ismert szigorú portás őrizte a kapukat. A szokásos gyanús méregetés helyett, mely alatt mindig is úgy éreztük, mintha röntgen szemekkel pásztázna át minket, ezúttal csak egy lenéző szempárt villantott ránk, mintha csak valami balfácánok lennénk, akik az Elm utcából szabadultak. No, de mi ez a bánásmód, kérem?! Mi van akkor, ha bombát rejtegetek a táskámban, esetleg a ruhám alatt? Meg se kérdezi, hogy kik vagyunk és mit akarunk itt? Mivel szemlátomást nem lengett körbe minket a gyanú árnyéka, továbbá mindkettőnk kinézetéből arra következtethetett, hogy még odajáró diákok vagyunk, többre sem méltatott minket. 
 Ajándék lónak ne nézd a fogát... a lépcső felé vettük az irányt. A csengő még nem szólalt meg, így a harmadik emeleti tanári szoba elé telepedtünk, az odahelyezett kanapén kényelmesen elnyúlva és így vártuk azt a rémes ricsajt, amely egyben felért a megváltó hangjával is. Azonban a csengő hosszú percek múlva is néma maradt. Ekkor ébredt fel bennünk a gyanú, hogy talán...
 Barátném azt javasolta, hogy járjunk körbe és kukkantsunk be a tanári szobába. Amikor ez a művelet nem járt sikerrel, az osztálytermeket vettük célba, ám az ajtók mindenütt zárva találtattak. Töprengeni kezdtünk. Szeptember első hete van. Az iskola már kezdetét vette, ennek a helynek nyüzsögnie kellene, ám egy fia hangot sem hallottunk kiszűrődni egyik helységből sem. Az egyedüli zajt a takarítónő csapta, aki egykedvűen botorkált végig a folyosón, s akihez oroszlánszívvel nem mertünk odamenni, hogy kérdőre vonjuk a síri csendet illetően. Ehelyett képzeletbeli Sherlock kalapot öltöttem, számba képzeltem a hozzáillő pipát és két pöfekelés közt kimondtam immár megalapozott gyanúnkat:
- Gondolod, hogy év eleji kirándulásra ment mindenki az osztályával és ezért nincs itt egy teremtett lélek sem?
 Drága Watson-om nevetve így válaszolt:
- Nem is mi lennénk!
 Így végül bevetettük magunkat egy plázába, azon belül is végig jártuk a könyves boltokat, sajgó szívvel nézve, mi mindenre nincs pénzünk, s listát készítve mindazon olvasmányokról, amelyeket feltétlen meg kell majd szereznünk, illetve amelyeket majd egy-egy otthonlétem alatt kölcsönkérek nagylelkű barátnémtól. :P