"Tömény romantika, imádlak Afrika!"

 A koppenhágai reptéren éjszakázás, majd 12 órás repülőút elteltével nagyon álmosnak kellett volna lennem. Az is voltam, eleinte. Ám ahogy leszálltunk a gépről, hirtelenjében felébredtem, s tágra nyílt szemekkel nézegettem körbe, ezt máshogyan nem is lehet. A vízumhoz való sorban állás és ablaktól-ablakig vándorlás nagyjából 2 órát vett igénybe, mely fárasztó és idegőrlő út végén a tanár úr bérelt busszal és kocsival várta az osztályt. A csomagokat feldobálták a járművek tetejére, majd egy pányvával körbekötözték, mire elmormoltam egy halk imát annak érdekében, hogy lehetőleg ne hulljanak szét félúton. Az egyik csomagot így is majdnem elvesztettük, még Koppenhágába menet, amikor is Tökfej barátommal elosztottuk, hogy fejenként 3 csomagra kell figyelnünk, neki pasi lévén ebből legalább egyet el kellett felejtenie, pontosabban fent kellett felejtenie... a vonaton. Míg én a fejemet vertem a falba, ő jobbnak látta intézkedni, és az állomás egyik munkatársával feltelefonáltatta a mozdonyvezetőt, így 20 perc után visszakaptuk a táskát. Mondanom sem kell, hogy egész úton szívtam a vérét az incidens miatt, amit ő férfias sértettséggel fogadott.

 Elindult az autó, amelynek az első ülésén helyet foglalva pupillám a háromszorosára tágulhatott, és az ablaküvegre tapadva próbáltam magamba szívni mindent, amit az esti sötétségben csak lehetett. Pálmafák sziluettje, pusztaságok, hegyek körvonalai a messzeségben és az az elmondhatatlan életérzés, amelyet csak utazóként lehet megérteni.

 A lányokat az első emeleten, háromszobás ágyakban szállásolták el. Mire végre megtaláltam a számomra kijelölt szobát, az egyszemélyes ágyat már elfoglalta valaki, így maradtam a kétszemélyesben, egy másik leányzóval együtt, ami elviekben nem is lett volna gond, ám hamar kiderült, hogy az ifjú hippi növendék nem sűrűn zuhanyzik (magyarul retkes volt az összes végtagja), ráadásul meztelenül szeretett aludni, az éjszaka leple alatt végtagjait rendületlenül az arcomba, oldalamba, lábamba vágva. A harmadik napon ezért hát leszedtem a matracot az ágyfelemről és felköltöztem a második emeletre, ahol a fiúk voltak elszállásolva, két darab 9 személyes szobában. Nagy dérrel megérkeztem, matracomat ledobtam egy kétszemélyes ágy mellé, majd két kikerekedett szempártól kísérten elrendeztem magamon a paplanomat. Berendezkedésem alatt nem mertek kérdezni, ám öt perc elteltével már javában kártyáztunk, és cseppet sem bánták, hogy ott alszom, mivel egy-két nap múlva további lányok is beköltöztek a kedveseikhez, kitúrva azok ágytársait. 

 Az első napon hosszú túrára mentünk, méghozzá egy közel 90 fokba emelkedő hegyet másztunk meg, hogy aztán a másik oldalán lévő faluban egy helyi családnál ebédeljünk, az ebéd végeztével pedig koszosan, kifáradva, jóllakva, vigyorogva táncoltunk vendéglátóink körében.

 A hegyről a kilátás hihetetlenül gyönyörű volt és meglepően színes. csakúgy, mint a faluban vagy a városban sétálva is. Igaz, hogy nagy szegénység uralkodik, és az is, hogy a nőknek be kell magukat bugyolálni, de legalább a térdet-vállat elfedő ruhát viselni, mindezek ellenére sokkal dekoratívabbaknak látszanak, mint azok az európai magukat-mutogató lányok.  
Összességében az első benyomás a mosolygó gyerekekről, az irigylésre méltó csípőringásokról, a nyugodt hangulatról nagyon kellemes és szívet melengető volt.

Majdnem-malária

 Egy hónapnyi nyár a télben felbecsülhetetlen, ezzel a fajta tapasztalatszerzéssel egybe kötve pedig végképp elnyerte az életem legjobb januárjának és februárjának járó összes érmet, oklevelet és különdíjat is. Mindezt bátran állítom, annak ellenére, hogy kimenetelem előtt a korábban hiperaktívnak titulált főnököm napokat táncolt át az idegszálaimon, éjjelekbe nyúlóan dolgoztatott minket, illetve a hazajövetelem napján reggel rossz közérzettel ébredtem, délre pedig már be is lázasodtam. A repülő elindultával kicsordult az első könnycsepp, amelyet 50%-ban a szomorúságnak, másik 50%-ban pedig az erősödő rosszullétnek tulajdonítottam. Ez utóbbi nem sokkal később zokogássá fokozódott, mely kitartott az út felén át, mígnem az egyik utaskísérő kerített nekem egy lórúgás-szerű gyógyszert, amiből két darabot kellett bevennem és kiütött három órára. Ebben a három csodálatos, eszméletlen órában szünetelt a vészjósló érzés, mi szerint nem fogom megélni a landolást. Reggelre visszatért. Az amszterdami reptéren kóvályogtam közel 3 órát a következő gép indulásáig, közben megteáztunk, búcsúzkodtunk, Tökfej barátom atyáskodott felettem, újabb gyógyszeradag, irány Koppenhága, onnan vonatra szálltunk, hogy aztán másfél óra múlva átszállhassunk, s mikor végre-valahára hazatámolyogtunk, lakótársam azzal a hihetetlen ötlettel állt elém, hogy hívjam fel az orvost. Mivel fent állt a malária gyanúja, nagylelkűen megkíméltem őt a szokásos "utálom a kórházat, majd én tudom, mi gyógyít meg" hosszan kidolgozott szövegeimtől, és beleegyeztem, hogy másnap felhívom, mielőtt ájulás-szerűen elaludtam volna.
 Másnap körbetelefonáltam a helyi kórházat, amely mint kiderült, megszűnt működni, így felhívtam a legközelebbi nagyváros kórházát, ahol bő félórányi ide-odakapcsolgatás után egy nővérke végre kinyögte, hogy a doktor úr, aki vérvizsgálatot végez (malária-gyanúval) majd csak 4 után jön be dolgozni, addig is igyak sok vizet. Akkor azt gondoltam, hogy ez elég vérszegény javaslat egy nővértől, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a vízivás mágikus hatását, szóval a délután hátralévő részében vedeltem. Útközben megpróbáltam a háziorvost is felhívni, de az már nem rendelt, a rögzítője pedig csak dánul karattyolt, úgyhogy letettem. Akkor a lakótársam hazajött és volt kedves bevinni a kórházba, ahol aztán személyesen is végigjárhattam a fentiekben említett ide-odakapcsolás útvonalát, mígnem adtak egy telefonszámot a sürgősségi recepcióján, hogy hívjam fel azt a bizonyos doktor urat, aki - most figyelj! - 3 szobával mellettem helyezkedett el, ugyanazon a folyosón. Utasított, hogy most rögtön fussak oda, különben majd csak fél hét után tud fogadni. Nem futottam, lázas lévén, de így is odaértem a nem egész 10 méterre álló ajtó elé, ahol a nővérke gyorsan megszúrta az ujjamat és lenyomott egy székre, mondván "maradj!". Jó házi kedvenchez méltón szót fogadtam. Tíz perc sem telt el, a doktor úr (a szemben lévő szobából) a nevemet kiáltotta, majd úgy nézett rám, mint aki baromi sokat tett a gyógyulásom érdekében. Gondoltam, megizzasztom egy kicsit.
 Ehhez tudni kell, hogy előző dán egészségügyi tapasztalataim gondolatától kiver a víz. Legelső alkalommal doktornál járván interneten kereste ki a tüneteim alapján vajh' mi lehet a bajom,a végén elküldött CT-re, hogy azonnal nézessem meg a fejemet, mert ő teljesen biztos benne, hogy nekem daganatom van. az "azonnal" két hét múlva következett be, addig meg a kezemet tördeltem. Ezúton megnyugtatok mindenkit, hogy nincs agydaganatom. Egy másik alkalommal szintén bepötyögték a tüneteimet, majd a friss diplomás doki bácsi olyan orbitálisan nagy buta tanácsot adott, hogy akkor és ott elhatároztam: mostantól magam gipszelem a törött végtagjaimat, mert ha ez itt így megy, akkor bizony én is vagyok olyan jó orvos gugli barátom segítségével, mint bárki más.
 Nos, ezek fényében összeszedtem minden bátorságomat, és amikor az idősödő doktor úr rám mosolygott, hogy "nem vagy maláriás" akkor feltettem a legpimaszabb kérdést, amit csak ember tehet ilyen kórházi ellátások tükrében:
- Akkor mégis mi bajom?
 A doktor úr leizzadt. Arcáról lehervadt a mosoly. Hosszasan torkot köszörült, hátrafordulván a számítógépe monitorát leste, amelyen még a negatív lelet volt látható, így hiába is remélte a megváltó segítséget a villódzó képről, az nem jött. Remény vesztve visszafordult felém, idegességét leplezni igyekezvén nagy levegőt vett, hogy azzal is időt húzzon. Ennek végeztével úgy nézett ki, mint egy pukkadásig fújt lufi, végül ki kellett engednie, méghozzá szavak társaságában.
- A malária egy bakteriális betegség, ezért csináltuk a vértesztet. Mivel nem mutatott semmi ilyesmit, valószínűleg vírust kaptál, vagy mit tudom én, egyébként is sokan várnak még rajtad kívül odakint, igen komoly problémákkal.
- Értem. És mégis mit tanácsol, - kötöttem az ebet a karóhoz - mit tegyek láz ellen, rendetlenkedő hasammal, étvágytalansággal, köhögőrohamokkal és orrfújással küzdve?
- Feküdj meleg takaró alá és igyál sok vizet! - adta ki az utasítást vörösödő fejjel.
 Megköszöntem az udvariasságát, törődését és egy betegecske félmosollyal kisétáltam, egyenesen a rám várókhoz.
- Na? - kérdezték a fiúk sürgetőleg.
- Be sem kellett volna jönnöm. A nővérke telefonon át már megmondta: igyak sok vizet.
 Habár a téli-nyári kalandom ilyképpen végződött, sok-sok jó történet keletkezett afrikai vizitem során, úgyhogy ígérem, a következő történet már azokról fog szólni!

Kiálltam magamért

 Nemrég történt, hogy nézeteltérés keveredett köztem és a mindig pörgő, hiperaktív dán főnököm között, mivel egész nyáron egyértelműen engem tettek meg főnöknek, illetve én játszottam az összekötő szerepét is a főnök és a rám bízott kis csapat között. Ezt az apró információt viszont csak velem közölte, a többiekkel valahogy elfelejtette megosztani, így természetesen folyamatos akadályokba-akadékoskodásba ütköztem, hogy ugyan már miért kéne rám hallgatniuk. Én voltam az, aki szünetben evés helyett visszavitte a telepakolt traktort a farmra, majd lecserélte a teli dobozokat üresre; aki mindig utoljára maradt, feltakarított, a papírokat rendezte, aki lényegében mindenhez értett és mindenért felelősséget vállalt, ám kalóz-szakállas feljebbvalóm szerint "semmi speciális nem volt a feladatkörömben", illetve én csak "bemeséltem magamnak, hogy engem ő túlstresszelne, túlérzékeny vagyok és amúgy is szerda van". Ezen meggyőző érvek hallatán a másik főnököm, akit egyébként őrangyalomként tartok számon, csak némán figyelt a sarokban, s egyre feljebb kúszott a szemöldöke, mivel már ismerte a történetet, s látta, amit látott, hogy igenis én vezettem a rám bízott kis csapatot. Sérelmeim tehát nyitott fülek helyett kifogások egész sorára találtak. Nem bírom elviselni az igazságtalanságot és a kamuzást, erre valószínűleg a körülöttem ülők is rádöbbenhettek, amikor a fejem vörösödni kezdett a hallottak alapján, így a glória alatt szárny rebbent a sarokban és gyorsan véget vetettek a gyűlésnek, azzal a mondattal lezárva az egészet, hogy remélik, ezek után magunk közti kommunikációval el tudjuk intézni az ilyesfajta nehézségeket. 
 Másnap meg is adatott az alkalom az elrendezésre. Amikor munkába mentünk, három különböző napi rendelést kellett csomagolni, három különféle zacskóba. A kis csoportnak reggel megmondtam, hogy a következő heti rendelést is meg kell csinálnunk, ám ennél többet nem. Nekik ez csak valamiféle "vicces infó" lehetett, s feleslegesnek titulálva elengedték a fülük mellett. Kivételesen nem rágtam a szájukba, hogy melyik csomagot melyik raklapra pakolják, így a háromféle rendelés úgy összekeveredett, hogy még egy óránkba tellett szétválogatni, ezzel megkétszerezve a munkaidőt. Amikor teljes volt a káosz, egy percig a sarokból néztem a művemet, már-már egy elégedett mosolyt is megeresztettem, ám ehelyett a kinti rakodó szalagot szerelő főnökhöz lépdeltem, hogy elégtételt vegyek az előző napi megaláztatásért. Elmondtam neki mi a helyzet, hogy nem csak a rendeléseket kell továbbadnom, mert ha nem rágom bele az emberek szájába, hogy merre hány méter, akkor bizony ez történik. Miután kidühöngte magát, megkérdeztem, hogy szeretné-e, ha továbbra is ugyanúgy figyelmet fordítanék ezekre a dolgokra, mint annak előtte, mert ha nem, akkor elég sok hasonló baleset fog még történni a közeljövőben. Rábólintott. Már pedig ha ezt szeretné - néztem a szeme közé - akkor menjen be és közölje mindenkivel, hogy én vagyok a kisfőnök/csapatvezető, vagy hívja aminek csak akarja. 
 Az első szünetünkben bejött, felfújt arca egy durcás óvodáséra ütött, miközben én kihúztam magamat a székemen, és durcásan, karba font kézzel így szólt:
- Rendben, akkor figyelem... Diána a csapatvezető.
 A korábban háttérbe szorított elégedett mosoly a fülemig ért, az ez utáni morgásokat meg sem hallottam az elismerés örömsikongatásától a fejemben..

Iskolalátogatás

 Szeptember elején hazalátogattam egy hétre, ez volt a vakációm, előzetes megegyezés alapján, mivel idekint  nyáron van főszezon a farmon, így akkor több szükségük van rám, ráadásul az is őszi kiruccanásom mellett szólt, hogy ha a hőmérséklet 25 fok fölé megy, én már haldoklom, látványosan szenvedek, papot hívok, szóval csak a szokásos női hisztérikát produkálom. A nyaralás kellemesre sikeredett, sok időt tölthettem anyukámmal, szinte minden estére találtunk magunknak programot, s emellett még barátokkal is találkozgattam, jól éreztem magamat. Egy gyönyörű szeptember eleji napra találkozót beszéltem meg egy régen látott barátnőmmel, egyben volt osztálytársnőmmel, akivel tervbe vettük, hogy most aztán végre meglátogatjuk a középiskolánkat, vele az összes tanárt, nincs kegyelem!
 Buszra szálltam, átutaztam Csepelre, ahol is az iskola előtt találkoztunk, örömködtünk kicsit, hogy újra láthatjuk egymást, megállapítottuk, hogy veszettül hiányoztunk egymásnak, majd behatoltunk az épületbe. Ennél a pontnál némileg izgalom lett úrrá rajtunk, ugyanis régről ismert szigorú portás őrizte a kapukat. A szokásos gyanús méregetés helyett, mely alatt mindig is úgy éreztük, mintha röntgen szemekkel pásztázna át minket, ezúttal csak egy lenéző szempárt villantott ránk, mintha csak valami balfácánok lennénk, akik az Elm utcából szabadultak. No, de mi ez a bánásmód, kérem?! Mi van akkor, ha bombát rejtegetek a táskámban, esetleg a ruhám alatt? Meg se kérdezi, hogy kik vagyunk és mit akarunk itt? Mivel szemlátomást nem lengett körbe minket a gyanú árnyéka, továbbá mindkettőnk kinézetéből arra következtethetett, hogy még odajáró diákok vagyunk, többre sem méltatott minket. 
 Ajándék lónak ne nézd a fogát... a lépcső felé vettük az irányt. A csengő még nem szólalt meg, így a harmadik emeleti tanári szoba elé telepedtünk, az odahelyezett kanapén kényelmesen elnyúlva és így vártuk azt a rémes ricsajt, amely egyben felért a megváltó hangjával is. Azonban a csengő hosszú percek múlva is néma maradt. Ekkor ébredt fel bennünk a gyanú, hogy talán...
 Barátném azt javasolta, hogy járjunk körbe és kukkantsunk be a tanári szobába. Amikor ez a művelet nem járt sikerrel, az osztálytermeket vettük célba, ám az ajtók mindenütt zárva találtattak. Töprengeni kezdtünk. Szeptember első hete van. Az iskola már kezdetét vette, ennek a helynek nyüzsögnie kellene, ám egy fia hangot sem hallottunk kiszűrődni egyik helységből sem. Az egyedüli zajt a takarítónő csapta, aki egykedvűen botorkált végig a folyosón, s akihez oroszlánszívvel nem mertünk odamenni, hogy kérdőre vonjuk a síri csendet illetően. Ehelyett képzeletbeli Sherlock kalapot öltöttem, számba képzeltem a hozzáillő pipát és két pöfekelés közt kimondtam immár megalapozott gyanúnkat:
- Gondolod, hogy év eleji kirándulásra ment mindenki az osztályával és ezért nincs itt egy teremtett lélek sem?
 Drága Watson-om nevetve így válaszolt:
- Nem is mi lennénk!
 Így végül bevetettük magunkat egy plázába, azon belül is végig jártuk a könyves boltokat, sajgó szívvel nézve, mi mindenre nincs pénzünk, s listát készítve mindazon olvasmányokról, amelyeket feltétlen meg kell majd szereznünk, illetve amelyeket majd egy-egy otthonlétem alatt kölcsönkérek nagylelkű barátnémtól. :P

Anyukám látogatása

 Amint tökfej barátomat összecsomagoltam és útra keltünk, az első piros lámpánál megállva elindult a "Crazy frog" című szám, ami még baráti jóindulattal sem nevezhető komolynak; egy gyerekhangon énekelt dal, amelyet teletűzdeltek "ting-ting" hangutánzó szavakkal. Meleg volt, így letekert ablakokkal utaztunk a kis fehér kocsiban, amit jelenleg vezetek. Megállt mellettünk egy kabrió, benne egy már őszülő ötvenes éveit taposó úr, jobbján a vele egykorú feleségével. Motorbőgetés, elégedett vigyor, körbe is nézett, hogy mindenki észrevette-e. Leesett állal bámultuk a mellettünk álló fenegyereket, amikor is utasom a hangerőszabályzóhoz nyúlva kikötötte:
- Akkor is nekünk van nagyobb f@szunk! - azzal felcsavarta a hangerőt, én pedig olyan mélyre csúsztam az ülésben, hogy biztos ne látsszak ki.
 A másfél órás út énekléssel telt és egy motoros üldözésével, akinek bukósisakján ördögszarvak voltak, barátom pedig kezében telefonnal noszogatott, hogy menjek már utána, hadd fotózza le. Amikor a hölgy észrevette, hogy üldözzük, a filmes tapasztalatokkal ellentétben nem fogta menekülőre, hanem lelassított, és mellénk állt, hogy le tudjuk őt kapni. Úgy képzeltem, hogy a sisak alatt még egy vigyort is megeresztett, majd egy "ízi rájder, öcsém!" felkiáltással száguldott tovább.
 Anyuval megölelgettük egymást a találkozókor, drága tesókám pedig rettentően örült újdonsült lakó- és élettársának. Utóbbi címet még anno mi aggattuk rájuk, a baráti körön belül, azóta ők bőven rá is játszanak; cuki beceneveken hívják egymást, a jövőbeli terveikről beszélnek mint házastársak, cinkosan, de elnagyzoltan kacsingatnak egymásra, mindezt a mi szórakoztatásunkra.
 Ahogy hazaértünk, elhatároztuk, hogy azonnal elmegyünk aludni, mert mindketten halálosan fáradtak voltunk.  Nos, ez sikerült is... két órával később, ugyanis nőként sok megbeszélni valónk akadt, természetesen mind halaszthatatlan státuszban. Másnap így kissé álomkórosan mentem be dolgozni, de anyu feldobott, amikor is írt egy üzenetet, hogy ő már megetette a lakótársamat, meg is kávézott vele. Anyukám nagyon szépen beszél magyarul, ám más nyelven nem igazán tud, ennek ellenére ő egymagában nagyon is nemzetközi, mert bárhol, bárkivel megérteti magát, activity-ben egyszerűen verhetetlen.
 Minden este finom ételre, meleg ölelésre haza érni nagyon jó érzés volt a sok egyedüllét után, szombaton pedig be is jött velem dolgozni, így az egész délelőttöt lányos fecsegéssel és nevetgéléssel töltöttük. Kollégáim el voltak ragadtatva a ténytől, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, illetve hogy milyen fiatalos anyukám van.
 Az igazán nagy kalandot a reptérre menet éltük át, vasárnap. Amint kiértünk a buszmegállóba, kiderült, hogy le is késtük a járatot, méghozzá 3 perccel. Mit tehetnénk, mégsem várhatunk egy órát a következőre, így hát kiálltunk az út szélére stoppolni.  Az elkövetkezendő 20 percben könnyesre nevettük magunkat, mivel a mellettünk elhaladó autósok többsége mosolyogva visszaintegetett, néhány kacérabb fiatalember még ránk is dudált, mi pedig halálosan megdöbbentünk ezeken a reakciókon. Végül egy apuka a kisfiával fuvart adott nekünk a vonatállomásra, így végülis elértük a járatot, majd anyukám a repülőt is szerencsésen. Egész úton a vigyorogva integető és dudáló pasikon kacarásztunk. Köszi, mindegyikőtöknek, feldobtátok a napunkat! :D

Tökfej

Nos, itt vagyok, és most már élek-virulok-blogolok. Az elmúlt pár hetem olyan eseménydúsan telt, hogy alig voltam gépközelben. Mindenek előtt kijött hozzám egy nagyon jó barátom és nálam csövelt két hétig. Nagyon vicces helyzetek kerekedtek az ittlétéből, főleg mivel tűz és víz vagyunk; míg én mindenen túl izgulom magamat és folyvást stresszelek, ő maga olyan laza, mint a rigalánc, s ha lustaságból díjat osztogatnának, egészen biztosan megnyerné... majd pedig elküldene érte valakit, ezzel hű maradva saját magához. Szóval ez az ambiciózus fiatalember megkért, hogy vigyem le a farmra dolgozni magammal ebben a két hétben, hogy megismerje a jövőjét, ugyanis őt is felvették ugyanabba a földműves-képző iskolába, amelybe én is járok. Már jó előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy nagyon szívesen teljesítem a kívánságát, természetesen csak és kizárólag az ő érdekében, nem önös érdekből és a legkevésbé sem a saját szórakoztatásomra.
 A lengyelek persze megint remekeltek, ugyanis hiányos angoltudásuknak köszönhetően csak pár szót ismervén nem tudták őt máshogy hívni, mint "husband" azaz a férjemmé lett keresztelve. Meg is beszéltük, hogy jó részegek lehettünk, ha mindketten lemaradtunk az esküvőről, de azért gratuláltunk egymásnak a frigyhez.
 A ház ura azonban már az elején kikötötte:
- Figyelj, Én hihetetlenül jó pasi vagyok... de a pókokat te intézed el! - azzal bátor nyúl módjára kiugrott a szobából, minél messzebb a sarokban talált űrhajó méretű, szőrös, futkosó teremtménytől
 Az első együtt töltött hétvégén lekocsikáztunk a testvérem lakásába, aki épp Magyarországon lóbálta a lábát, kiélvezve mind a negyven fokot, amely otthon uralkodott, hogy elhozzuk tőle a nála tárolt matracaimat, ugyanis a széteső félben lévő kanapén aludni nem csak hogy kényelmetlennek bizonyult, ám még a takaróm is be lett húzva az éjszaka leple alatt... mind a három! Esbjerg városába érkezésünk alkalmával egy barát kíséretében meglátogattuk a tengerpartot, ahol a két fiú valami sötét erőtől vezérelve azon nyomban rákokat kezdett hajkurászni simogatás céljából, majd megállapították, hogy szerencsétlen kis élőlényeknek ezután egész biztosan magyar-iszonyuk lesz, s legközelebb ha valaki gyönyörű szép anyanyelvünkön szólal meg a part szakasz 20 méteres körzetében, ezek biztos széjjel szaladnak. A pancsolás után elbúcsúztunk és haza indultunk. Drága barátom, akit mostantól csak Tökfej néven emlegetek, unaloműző gyanánt fogott egy papírlapot és hatalmas betűkkel ráírta: "WANNA THREESOME?" Az édeshármasra való felszólítást büszkén mutogatta az autópályán, ahol biztonságban érezte magát, mivel 130 alatt nemigen mentünk, annak is inkább felette. A másfél órás út alatt különböző reakciókat kaptunk az emberektől, mire ő úgy felbátorodott, hogy megfogadta: következő alkalommal hajlandó feneket is villantani az ablakban...persze csak az én drága egyetlen kisöcsém kíséretében. Gondolom, megértitek, hogy nem lesz "következő alkalom".
 Az ez utáni hetet végig güriztük, szabadidőnkben pedig... haha, elhitted,mi? Nem is volt szabadidőnk.
 A hét végére már véres harcok folytak annak fényében, hogy aznap ki készít vacsorát, s az eleinte még félelmetesnek bizonyuló "...akkor ma a lábtörlő rácson alszol!" végezetű mondataimon már csak erőtlenül nevetett, mivel tudta jól, nem hogy kidobni nem fogom, de ültemből felkelni se.
 Kedden délután összepakoltunk, és mindenestül átvittem Tökfejemet az öcsém lakásába, aki akkorra ért haza, hogy a vele együtt érkező édesanyámra cseréljem el, ugyanis az emberkereskedelem igen jövedelmező üzlet. 

Mókás-munkás pillanatok

 Mi is lehetne jobb móka egy hosszú, fáradságos napon, mint egymás vérét szívni? Ezen hitvallást követve dán főnököm a következőt találta mondani egy 11 órás munkanap után:
- Akkor te most hazamész a traktorral, viszed a biciklidet, majd visszatekersz és lepermetezed a póréhagymákat.
 Arcomon a szürke mind az 50 árnyalata átsuhanhatott, majd a vörösé és a liláé is, miközben a fáradság és kétségbeesés tükröződött szemeimben, ugyanis a főnök ébresztőszerűen hátba vágott, hogy előre tántorodtam, majd hangosan kacagva közölte, hogy nyugodjak meg, csak poén volt.  Akkora kő esett le a szívemről, hogy hallottam csattanni az aszfalton, ahol a klimatizált jármű várt rám, amellyel hazadöcöghettem.
 Egy másik alkalommal történt, hogy a lengyelek elnevezték az egyik munkást Hókuszpóknak, mert hogy szerintük hasonlít rá (csak egy fejjel alacsonyabb, mint képzelném, de sebaj, legyen fantáziánk). A rebarbara szüretelése közben szóba is került a vicces incidens, mely szerint valaki a gúny nevén szólította a férfit, aki erre felhúzta magát, és dúlni-fúlni kezdett,  ettől még jobban hasonlítva az említett mesehősre. Megtanítottam hát nekik magyarul is a nevét, csak "me' mé' ne?". Annyira belelkesedtek, hogy a "Jó napot!" kifejezést is elsajátították, habár ezutóbbival igencsak meggyűlt a bajuk. Másnap reggel amikor beértem, már mindannyian egy kupacban álltak. Szokás szerint lengyelül kívántam nekik jó reggelt, mire ők tiszteletteljesen felemelve kezüket egy emberként kiáltották oda nekem:
- Hókuszpókusz!
Szintén a lengyelek szórakozása, hogy odalépnek hozzám, valamit karattyolnak az ő nyelvükön, majd jót kacarásznak rajta, mivel hogy ők értik, én meg nem. Unott arcommal egyértelművé tettem számukra, hogy én ezt annyira nem élvezem, de mivel olyan isteni poénnak számít újból és újból eljátsszák. Emellett amikor nagyon benne vannak a témában és sűrűn pillantgatnak felém is egyértelmű, hogy miről beszélgetnek. Tavaly kaptam egy tippet, mégpedig hogy ilyenkor mondjak valamit a saját nyelvemen jó hosszan avagy indulatosan, így érteni fogják, hogy elég már belőlük, fogják vissza magukat. Az átokszavak használata nem az én asztalom, leginkább csak akkor káromkodom, ha valamin nagyon felhúzom magamat, ám ilyen pitiáner dolgok nem tudnak akkora hatással lenni rám, így mást kellett kitalálnom, mint a jól bevált ismétlés nélküli, magyar 10 perces szitkozódást. Így jöttem rá arra, hogy nincs is felemelőbb érzés, mint amikor dühösen a szenvtelen lengyel pasi szemébe nézek és minden mérgemet beleadva közlöm, hogy "LEKVÁROS BUKTA" amire ő megilletődötten pislog nagyokat, s zavarában csak csendben eloldalog.
 Egy másik alkalommal a "dilemma" szóra kerestem tökéletes életpéldákat, íme kettő ezek közül:
 Hazaérve már csak egy tiszta törülközőm maradt ( a fürdőlepedőt leszámítva, ám az nem jöhet szóba). A kérdés a következő: A borogatásra alkalmas eszközt inkább az ökölnyi méretű lila foltra tegyem a combomon ( munkahelyi baleset, amelyre barátaim és több kollégám is megjegyezte már, hogy "sok lesz az a szado-mazó kac-kac"), avagy a a leégett végtagjaimon enyhítsek a fájdalmon?
 Ugyanezen alkalommal merült fel az a szituáció is, mi szerint a napok óta tartó ültetésből kifolyólag nem 20 hanem 120 évesnek éreztem magamat a hátamban lévő fájdalom miatt. Na most. Leégett, meghúzódott hátamnak vajh' testápolóval jótékonykodjak -ami bár a nap okozta kellemetlenségre kiváló, de a másik fajta gyötrelmemen nem segít- vagy inkább sportkrémet kenjek rá -ami viszont hamar rendbe teszi az izmaimat és ízületeimet, azonban visítva ugrálnék fel-alá az égető érzést keltő gyógyírtól?
 Nem árulom el, melyiket választottam.